Bár a magyarországi jazzkönyvkiadás nem mondható túl élénknek, az utóbbi években két könyv is megjelent Bacsik életéről és művészetéről: Simon Géza Gábor biodiszkográfiája, valamint – e munka kiegészítésének, pontosításának szándékával – Pál Nagy Balázs kitűnően átlátható, a fontosabb Bacsik-felvételekhez vezető QR-kódokkal is ellátott életrajzi munkája, amely sajnos kereskedelmi forgalomba nem került. Hosszú fejezetet szentel neki Halper László is Zenészlegendák című kötetében, amelyben cigány zenészek visszaemlékezéseit gyűjtötte egybe elhunyt kollégáikról. Nem lehet eléggé üdvözölni ezeket a megjelenéseket, a Bacsik iránti tömeges érdeklődésről azonban még nem beszélhetünk – habár a vele foglalkozó Facebook-oldalnak több mint ötezer követője van, ami nem rossz szám. Ide a gitárossal kapcsolatos fényképeket, videókat, cikkrészleteket Pál Nagy Balázs mellett Steven Jambot francia újságíró, a Radio France Internationale műsorvezetője tölti fel, aki évtizedek óta kutatja Bacsik életművét. „Gyerekkoromtól fogva jazzrajongó voltam, Bacsikot pedig akkor ismertem meg, amikor 2000-ben újra kiadták a Guitar Conceptions című albumát. Tizennégy éves voltam ekkor, jazzt játszottam zongorán, sok bebopot és Django Reinhardt-féle manouche-muzsikát hallgattam. Bacsik hard bopja rögtön magával ragadott. Az internet be volt kötve hozzánk, és kutakodni kezdtem, elég gyorsan kiderült, hogy Bacsik 1993-ban halt meg, ezen kívül azonban nagyon kevés információt találtam róla a világhálón. A könyvtárakat jártam, hogy elolvassam az összes jazzel és sanzonnal kapcsolatos kötetet, amiben Bacsikot megemlítik, így össze­illesztve e kivételes művész életének kirakódarabkáit” – meséli el érdeklődésünkre Steven Jambot.

Bacsik Elek 1926. május 22-én született Buda­pesten. Apja, Árpád virtuóz brácsás volt, anyja ugyancsak jó nevű cigánymuzsikus-család sarja. A kis Elek formális zenei oktatásban csak rövid ideig részesült, első hangszere, a hegedű mellett autodidakta módon megtanult gitáron, csellón, brácsán, bőgőn is játszani. Tizenkét évesen már cigányzenekarokban muzsikált. A háború alatt fellépett az Arizona mulatóban, és lemezstúdiókban is megfordult Tabányi Mihály oldalán, illetve a Szabó–Quitter zenekar tagjaként. 1946-ban Bécsben állomásozó amerikai katonáknak zenélt, ekkoriban viszont már a pesti bárokban is nagyban pezsgett a jazzélet. A műfaj bejutott a Zeneakadémiára, s népszerűek voltak a rádió jazz-zenei adásai is, amelyekben Bacsik rendszeresen szerepelt. 1948-ban aztán sorra zártak be az élő zenés helyek. Bacsik egy hosszabb svájci vendégszereplés után néhány hétre még hazatért, majd végleg búcsút intett a hozzá hasonló muzsikusoknak kevés lehetőséget nyújtó Magyarországnak, és Libanonba utazott, ahol több magyar tánczenei előadó is megfordult akkoriban. A következő években Capri szigete, olasz városok, az Ibériai-félsziget következett: megannyi kaland, kultúra, nyelv, zenei hatás, hangszer. Nem véletlen, hogy külföldre szakadt honfitársai közül éppen ő vitte olyan sokra: mindenhol felcsípett valami tudást, tapasztalatot.

„Bacsik Eleknek bámulatra méltó zenei ismeretanyaga volt, amely még otthon, családi körben kezdett formálódni, majd a pesti zenés helyeken bővült. Átfogóan ismerte a klasszikus zenét, a népzenét, a csárdást. Virtuóz módon játszott a hegedűn, ahogy annak Magyarországon, Svájcban és Franciaországban is bizonyságát adta, amikor orosz éttermekben és kabarékban lépett fel. 1965-ben, New Yorkba érkezésekor nem véletlenül lett prímása egy magyar cigányzenekarnak. A cigány Bacsik sokat hallgatta Django Reinhardtot, akivel gyakran összehasonlították az újságírók. Bacsik rá is játszott erre, Reinhardt Nuages című szerzeményét például felvette az első lemezére. Stílusának fő ihletői azonban amerikaiak voltak. Rajongott Art Tatumért, a gitárosok közül pedig Tal Farlow és Barney Kessel volt rá nagy hatással” – mondja Steven Jambot.

Bacsik pályájának érdemi része 1959-ben kezdődött, amikor Párizsba érkezett, és meglepő gyorsasággal – de tőle mi meglepő? – bekerült a zenei vérkeringésbe. Eljárt jammelni a menő jazzklubokba, így a Párizs 8. kerületében található, Mars Club nevű helyre is, ahol csakhamar maga mellé vette Art Simmons zongorista. Jambot elmondása szerint a Mars Clubot igen színes társaság látogatta: sanzon- és mozisztárok, a melegközösség tagjai, a Párizsban tartózkodó amerikai jazznagyságok, többek közt Miles Davis – fotó is készült arról, ahogy Bacsik cigarettával kínálja a legendás trombitást. A sokrétű stílusismeret és hangszeres tudás mellett Bacsik beilleszkedésében nagy szerepet játszott az is, hogy az ekkoriban Párizsban játszó jazzgitárosok többségével ellentétben ő tudott kottát olvasni, így pedig film- és revüzene-felvételekre is rendszeresen meghívták. A kreditekben nem tüntették fel a nevét, de jól jött a készpénzben fizetett gázsi – még ha jókora irigységet és bíráló szavakat váltott is ki ezzel francia kollégái részéről. Havas György harmonikaművész Halper László könyvében ez időszakra visszautalva Bacsik bohókás alakváltásait emeli ki: „Egyszer arabnak volt beöltözve, egyszer cowboyruhába, meg bejött csizmában, aranyásónak öltözve, ott volt egy hatalmas kés bedugva a csizma szárába. Nem lehetett tudni, hogy másnap mit csinál. […] Nagyon szerette a franciákat, mondta, hogy Django Reinhardt valami rokona neki, persze azt nem tudom, hogy ez igaz-e vagy sem. A franciákhoz betalált, bár a franciák nem szerették az idegen zenészeket, de ő tiszta francia volt, akcentus nélkül, perfekt beszélt franciául. Mindenütt jól érezte magát. Elment például Marokkóba, ott is találkoztam vele, ott olyan volt, mint egy arab. Beszélt arabul, meg mindenféle hangszereken játszott.”