A létezés barbár szépsége – látogatóban Ambrus Lajosnál
Ambrus Lajos íróval Egyházashetyén, egy háromszáz éves házban beszélgettünk elsüllyedt gyerekkorról, Hamvas Béláról, a természethez való visszatalálás igényéről és fontosságáról.
Menü
Huszonhárom évesen gyalogolt át a szabadságba, majd néhány év múlva Los Angelesben megalapította a világ egyik legismertebb független animációs filmstúdióját, aminek többek közt A Simpson családot is köszönhetjük. Csupó Gábor szeptember 29-én Magyarországon ünnepelte hetvenedik születésnapját és azt, hogy kalandos életéről október elején könyv jelent meg. A Pannónia Stúdiótól a hollywoodi csillagig című rendhagyó portrékötetben nemcsak a budakalászi gyerekkorról és a sikerek hátteréről mesél, arról is szó esik, milyen érzés, ha az embernek Jack Nicholson a szomszédja.
Animációsfilm-alkotó, producer, rendező, zenész – áll a Wikipédia-oldalán. Melyik az igazi Csupó Gábor?
Na pont ez az, erről szól a most megjelent kötet. A két doktor, Kollárik Tomi és Takó Sanyi hatalmas rendszerező munkával olyan pontokat tárt fel az életemből, sőt olyan összefüggéseket hozott elő magánéleti és szakmai oldalról is, amelyek nemcsak igazak, de még engem is megleptek. A kérdésre röviden: hol ez, hol az, de leginkább a film- és tévéshow-producer, azt hiszem, ehhez a szakmához van a legtöbb képességem, és ebben értem el a legnagyobb sikereket. A zene viszont, ahogyan a film is, örök szerelem. Tone Casualties néven egy ideig lemezkiadóm volt Amerikában, és a mai napig kijövök évente egy-két saját albummal. Ezek amolyan progresszív, avantgárd, elektronikus, eltérő stílusú kísérletek. A konvenciók, akármibe fogtam is az életem során, soha nem érdekeltek.
Csupó Gábor 1952-ben született Budapesten. Többszörös Emmy-díjas magyar–amerikai animációsfilm-alkotó, producer, rendező, zenész. Huszonhárom éves korában hagyta el Magyarországot, négy évig Stockholmban élt, majd előbb a Los Angeles-i Hanna-Barbera stúdió animátora lett, majd akkori feleségével saját animációs stúdiót hozott létre Klasky-Csupo néven. Innen olyan ikonikus animációs sorozatok kerültek ki, mint A Simpson család, a Fecsegő tipegők, a Thornberry család vagy a Jaj, a Szörnyek! Szeptember végén a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem címzetes egyetemi tanári címet adományozott neki
Ezek szerint gyerekkorában nem is rajzfilmesnek készült?
Zenei iskolába jártam, a rajz csak később jött. Mindkét tehetségemet az apukámtól örököltem. Kiemelkedő kézügyessége volt, láttam néhány régi munkáját, ám a családja, főként a szigorú katonatiszt nagyapám nyomására – aki azt mondta, a rajzolásból nem lehet megélni – egészen más pályán kötött ki. A zenét is nagyon szerette a maga módján, hawaii gitáron játszott, a testvéreivel alakított kis sramlizenekarral mindenféle sablonos dalokat muzsikált a kor divatja szerint. Amúgy eléggé merev, maradi, a hagyományokat mindenekfelett tisztelő ember volt. Valószínűleg én pont ezért lettem ilyen revolvergondolkodású: mindenben a még járatlan, felfedezetlen utakat keresem. A konvencionális csak akkor érdekelt, amikor például jól becsíptem egy házibulin, és csak mozognom kellett valami vacak, de ritmusos zenére, amelyet magamtól soha nem hallgattam volna meg.
És milyen volt az édesanyja?
Benne volt némi hajlam a progresszivitásra, szóval azért tőle is hoztam valamit. Egyébként egyszerű, falusi lány volt, és annyira gyönyörű, hogy a szülei teljesen elkényeztették. Emiatt aztán elég frakciós dolgok történtek közte meg a már-már kínosan rendszerető, élére vasalt nadrágban, nyakkendőben és zakóban járó apám között – sokat veszekedtek is. A családi indíttatás, a gyökereim meghatározták a pályámat, a természetemet. Nekem is fontos önismereti túra volt ennek a könyvnek a megszületése, még soha nem gondoltam át ilyen mélyen, mennyire ott voltak mindketten az összes sikeremben és kudarcomban. Mindezt részletesen és izgalmasan illusztráltuk is, minden elfogultság nélkül mondhatom, hogy az érző szívű olvasó a könnyed szórakozás mellett mélyebb rétegeket is felfedezhet.
A nagyszüleit ismerte?
Az anyai nagyapámat imádtam, óriási karakter volt, aki mindenből, még a lányai nevéből – Irénke és Aranka – is viccet csinált; a testvéremmel ma is gyakran emlegetjük. A másik, már említett szigorú katonatiszt apai nagyapámat egy tragikus esemény miatt sajnos már meg sem ismerhettem. Ő és apám már évek óta nem beszéltek, amikor 1952-ben megszülettem, de a család valahogy rábeszélte, hogy legalább az unokáját jöjjön el megnézni Pomázról a kis budakalászi lakásunkba. Karácsony első napján érkezett, és mintha egy hollywoodi filmben lettünk volna: felemelt, rám mosolygott a nagy bajsza mögül – előtte soha senki nem látta, hogy ilyet tett volna –, én pedig életemben először szintén mosolyogni kezdtem. A családi béke egy csapásra helyreállni látszott, apámmal meg is beszélték, hogy másnap, munkanap lévén, együtt mennek hévvel dolgozni Budapestre. Eljött a reggel, apám pedig nagy izgalmában olyan sokáig válogatta a nyakkendőket meg a zakókat, hogy két perccel lekéste a megbeszélt időpontot. Ez mentette meg az életét: 1952. december 26-án a Buda-Császárfürdő megállónál történt súlyos balesetben rengetegen meghaltak. Köztük a nagyapám is. És ha nem akar annyira imponálni, valószínűleg az apámnak is ez lett volna a sorsa.
Budakalászon töltötte az egész gyerekkorát?
Hatéves voltam, amikor beköltöztünk Budapestre, a Garay utca 50.-be. Apám kiverekedett magának egy lakást a piac mellett. Máig nem tudom, hogyan, mert sem párttag, sem állami alkalmazott nem volt. Különféle vállalatok ügyeit intézte, ma azt mondanánk, magánvállalkozó volt, ami a szocializmusban nem létezett, ő valahogy mégis megmanipulálta a rendszert. Egész nap ült a pár négyzetméteres irodájában, és reggel héttől este hétig telefonált. A fővárosi lét mindannyiunknak jót tett, én például tizenévesen elég hamar elmerültem az underground világban.
Milyen emlékei vannak erről az időszakról?
Zömében jó. Hallgattuk a Szabad Európa Rádiót, a politika kevésbé érdekelt, de szívtuk magunkba a nyugati zenéket. Nálunk is kezdett kialakulni néhány, az átlagostól eltérő irányzat, óriási rajongója voltam a Kexnek meg a Syriusnak. De Illéséket is nagyon szerettem. Nem azért, mert annyira progresszív zenét játszottak, hanem mert valahogy tudtam értékelni Szörényi Levente és Bródy János összeadódó zeneszerzői-szövegírói tehetségét. Barátok lettünk, szinte minden koncertjükön ott voltam. Otthon azt hazudtam, hogy esténként zongoraórára járok, de apám másfél év után felhívta a zeneiskolát, és amikor gyanútlanul mentem haza az Illés Klubból, szíjjal a kezében várt a kapualjban. Ezekről a dolgokról – és egyáltalán a zenéről – órákat tudnék mesélni. Óriási gyűjteményem van a régi albumokból, benne rengeteg, a popzenén messze túlmutató különleges darabbal.
Magyarok Hollywoodban
A magyar filmdíjas és Bánffy Miklós-díjas Kollarik Tamás filmalkotó és Takó Sándor, a FilmHungary vezetője, a Hollywoodi Magyar Örökség Társaság elnöke közel évtizede dolgozza fel és jelenteti meg a legelismertebb magyar származású filmes alkotók életművét. Kollarik tucatnyi tudományos filmes szakkönyv szerzője és szerkesztője, Takó pedig a filmes jogok egyik legismertebb szakembere. Közös munkáik a legidézettebb szakirodalmak, egyetemi tananyagok között vannak. A Magyarok Hollywoodban sorozat hiánypótló munka és egyben nemzeti ügy, amely a két legendás stúdióalapító, Adolf Zukor és William Fox magyarul korábban soha nem olvasható önéletrajzával indult, majd a háromszoros Oscar-díjas zeneszerző Rózsa Miklós önéletírását, illetve Hubai Gergely Zene: Miklós Rózsa című szakkönyvét adták ki. A sorozat következő darabja idén októberben kerül az olvasók elé: A Pannónia Stúdiótól a hollywoodi csillagig című kötetben Csupó Gábor mesél. Ez minden bizonnyal az utóbbi évtized egyik legkülönlegesebb és legegyedibb kötete, hiszen monografikus mélysége mellett hiánypótló filmes szakkönyv, egyben az alkotó teljes életútját izgalmasan bemutató album is. A két szerző három évet dolgozott a könyvön, tucatnyi amerikai és magyar szakemberrel készített interjúkat, felhasználta korábbi kutatásait, és filmtörténeti kontextusba is helyezte Csupó életművét. A kétszáz egyedi grafika és háromszáz exkluzív fotó összhangját Ferenczi Mihály tervező munkája rendezi vibrálóan lebilincselő összhangba.
Vinillemezeket gyűjt?
Már sajnos nem. Volt olyan időszakom is, de a második válásom után el kellett adni a közös házat, benne a nagy, beépített szekrényekkel teli könyvtárszobával, ahova a lemezeket felhalmoztam. Akkor hoztam egy rossz döntést, az ötezer lemezt eladtam ötezer dollárért egy cégnek – ma ez a kollekció nagyjából egymilliót érne. Utána újra megvettem a többségüket cd-n, majd amikor az is kiment a divatból, mindent felmentettem számítógépre.
Visszatérve a kamaszévekre, mikor döntötte el, hogy mindezek ellenére mégsem zenész, inkább rajzfilmes lesz?
A legnagyobb inspirálóm a Disney-féle 101 kiskutya volt, ami az eredeti bemutatóhoz képest három évvel később, 1964-ben jutott el Magyarországra. Szinte a megszállottjává váltam, a Filmmúzeum oldalsó kijáratán belógva legalább százszor láttam. Az egész kockáról kockára rögzült az agyamban, otthon képregényt rajzoltam belőle, még az olyan apró részletekre is figyelve, hogy a kutyákon a pöttyök a megfelelő helyeken legyenek. Onnantól kezdve biztos voltam benne, hogy én is ezzel akarok foglalkozni. A Kanizsay Dorottya Gimnázium rajz tagozatán öten voltunk így megvadulva az animációs filmekért, állandóan figurákat rajzoltunk. Érettségi után mindannyiunkat felvettek a Pannónia Filmstúdióba fázisrajzolónak, háromszáz jelentkezőből választva. Olyan boldog voltam, mint soha, hat hónap után azonban hirtelen vége szakadt az idillnek.
Miért?
Apám, aki már a hosszú hajam miatt is folyamatosan balhézott, elintézte, hogy két évre elvigyenek katonának, így az 1972 és 1974 közötti időszakot a bajai harckocsizóknál töltöttem. A leszerelés után visszamentem a Pannóniába, de nagyon le voltam maradva a többiekhez képest, és a fázisrajzolói állásomnak is lőttek, filmhordozó lettem. De nemcsak emiatt voltam elkeseredve, hanem mert láttam, hogy a legnagyobb, legtehetségesebb művészeink – Jankovics Marcell, Dargay Attila, Nepp József, Ternovszky Béla, Rofusz Ferenc – sötét, eldugott szobákban görnyednek naphosszat a rajzasztal felett. Én viszont térről, fényről és saját stúdióról álmodoztam. Ráadásul egyre inkább érdekeltek a merészebb, kísérleti stílusok is, ennek akkoriban Szoboszlay Péter, Richly Zsolt és Kovásznai György voltak a legnagyobb mesterei. Mindez így együtt az akkori Magyarországon megvalósíthatatlan volt. Ezért néhány barátommal közösen úgy döntöttünk, a jövőnk és az önállóságunk érdekében nyugatra szökünk.
Ami elég kalandos módon sikerült is.
Az biztos, hogy izgalmas volt, pláne, hogy nulla pénzzel és nyelvtudással indultunk el. Mándoki Laci tervezte meg az utat Jugoszlávián és Ausztrián keresztül. Előbb vonattal elmentünk az utolsó jugó állomásig, utána három napig bujkáltunk, majd a határőrök éjféli váltását kihasználva a folyamatosan közlekedő szerelvények között átsétáltunk az országot Ausztriával összekötő, nyolc és fél kilométeres Karavankák-vasútialagúton a szabadságba.
Svédországba igyekeztek, miért?
Egy szintén a Pannóniából lelépett animátor korábban megüzente, ha eljutunk Stockholmig, az egyik animációs stúdió munkával vár minket. Persze ez sem volt olyan sima ügy. Gyalogoltunk az éjszakában, amikor Dániában feltartóztattak minket, azt hitték, kábítószercsempészek vagyunk, és visszatoloncoltak Németországba. Végül a zirndorfi táborban megkaptuk a papírjainkat, és mi hárman animátorok Stockholmba mentünk, Mándoki meg a zenésztársával együtt Németországban maradt.
Hogyan került innen négy év után az Egyesült Államokba?
Természetesen egy nő miatt. Jól éreztem magam a svédeknél, két évig a Team Filmnél az ország első egész estés animációs filmjén dolgoztam, majd szabadúszóként lettek kisebb munkáim – anyagi gondok nélkül, kényelmesen éltem. Ha nem találkozom a Los Angeles-i Arlene Klaskyvel, a később feleségemmel, aki egy óriási bulira jött a barátnőjéhez – az ő stúdiójának dolgoztam akkoriban –, talán örökre ott ragadok. De lehet, hogy mégsem, mert, mint minden filmesnek, nekem is Hollywood volt a titkos álmom.
És akkor természetesen nem született volna meg sem a Klasky-Csupo stúdió, sem a világhírnevet meghozó Simpson család.
Valahogy így. De a stúdió csak később lett. Los Angelesben Arlene-nek egy kis grafikai cége volt, én meg a Hanna-Barberánál kaptam animátori állást. Náluk az volt a szokás, hogy a sorozatszezon végével, nyárra szélnek eresztik az embereket, majd ősszel visszaveszik őket. Arlene akkoriban egyre többet mondogatta, hogy nem jön ki túl jól a munkatársaival, én meg azon törtem a fejem, mit kezdjek magammal munka nélkül három hónapon át. Villámgyorsan összeraktuk a portfóliónkat, és megalapítottuk a Klasky-Csupo céget.
Rögtön beindult a szekér?
Már az első héten öt megrendelést kaptunk, így kénytelenek voltunk felvenni az összes megbízható művészhajlamú barátunkat és ismerősünket, és folyamatosan, menet közben képeztük őket. A legminőségibb munka gyorsan és olcsón – ez volt a mottónk. Ehhez akkor is tartottuk magunkat, ha, főleg az elején, voltak veszteségeink. De az életben muszáj merésznek lenni. Az első időben például csináltam olyat, hogy néztem a tévécsatornákat, és amelyiknek vacak volt a logója, azt felhívtam, és felajánlottam, hogy felskiccelek neki egy újat; az összeset megrendelték. Szép lassan elkezdtünk kisebb reklámokat is gyártani, mindezek eredményeként pedig néhány éven belül a legismertebb független grafikai-animációs stúdió lettünk a környéken. Ennek a viszonylagos hírnévnek köszönhettük aztán A Simpson családot is.
Az önöké volt az ötlet?
Az ötlet nem, a megvalósítás igen. A híres producer Jim Brooks áthozta az énekesnő-humorista Tracey Ullmant Londonból, épített köré egy show-t, és eladta az egészet a Fox csatornának. Abban az időben az ilyen típusú műsorok félórásak voltak, ebből huszonkét perc a hasznos anyag, a maradék nyolc reklám. Ez esetben viszont volt egy kis bökkenő: éppen húsz percre sikerült jó ritmusban, ütősen megvágni az egyes részeket, Brooksék meg azon agyaltak, mivel lehetne kitölteni a maradék két percet. Az egyik producer falán ott lógott Matt Groening rajza, neki az egyik Los Angeles-i heti magazinban volt akkoriban egy kis képregénysorozata: mindig ugyanaz a nyuszi volt a képen, csak a szövegbuborékba írt szarkasztikus mondat változott. Felhívták, mire Matt közölte, hogy ő alig tud rajzolni, figurákat mozgatni meg pláne nem, szóval kizárt dolog, hogy egymaga összehozzon valamit. Ekkor talált meg minket Brooks jobbkeze, egy szigorú japán producer, hogy adjunk árajánlatot heti két perc animációra. Kiegyeztünk egy nevetségesen alacsony árban, de az ügyvédem nagyon ügyes volt, mert kialkudta, hogy életem végéig kapjak három százalék részesedést a merchandisingból. Azt sem tudtam, mi az, de belementem. Nagy szerencsémre, mert csak ebből kényelmesen megélnék ma is: A Simpson családot több mint száz országban vetítik, nem beszélve a sorozathoz kapcsolódó termékekről.
Fecsegő tipegők
Az 1991 és 2004 között futó, négy kisgyermek életét szarkasztikus hangvétellel bemutató animációs szituációs komédiából százötven epizód és három egész estés játékfilm készült. A tizenhárom szezon alatt több mint húsz rangos elismerést, köztük négy Emmy- és hat Kids’ Choice díjat nyert. A sorozatból készült első mozifilm a Paramount forgalmazásában az első olyan animációs munka lett az Egyesült Államokban, amely nem Disney-műként 100 millió dollár feletti bevételt termelt. A Fecsegő tipegők 2001-ben szintén saját csillagot kapott a hollywoodi hírességek sétányán.
Ki találta ki a figurákat?
Matt Groening. Lényegében a saját családját rajzolta meg, Homert az apjáról, Marge-ot az anyjáról mintázta, Bart ő maga volt. Bevitte a filctollal készített fekete-fehér skicceket Jimnek, én meg ott, helyben írtam hozzájuk néhány humoros kis történetet, Jim halálra röhögte magát rajtuk. Mondjuk akkor már nem röhögött annyira, amikor meglátta az első részt, benne a kék hajú, sárga bőrű karakterekkel. Az irodájában ordítozott velem, hogy tönkretettük az egész rajzfilmet, mivel abszolút nem úgy néz ki, mint a többi. Mondtam neki, hogy bízzon bennünk, éppen ez a jó, az unottan csatornát váltó nézőket csak ilyen őrültséggel lehet berántani. Végül rám hagyta a dolgot, és már az első adás után százával jöttek a telefonok meg a levelek, hogy a The Tracey Ullman Show elég vacak, de az a rajzfilmbetét előtte zseniális.
A harsány színeken kívül mi volt a titok?
Először is jókor voltunk jó helyen. Úttörője lehettünk egy műfajnak; a felnőtteknek szánt animációs alkotásoknak akkoriban még egyáltalán nem volt divatja. Ahogy a cgi sem létezett, ami nagyon hasznos, de ha nem figyelnek oda a készítők, megölik vele az animáció lelkét. Emellett sokat számított a humor, a minőségi forgatókönyv és hogy minden figura nagyon karakteres volt. Olyan szituációkba helyeztük őket, amelyeken mi magunk is remekül szórakoztunk.
A Simpson család
A sok más mellett harmincegy Emmy-díjat elnyerő sorozat több mint harminc éve tart, 2018. április 29-én elnyerte a leghosszabb ideje futó fikciós és a legtöbb epizódból álló televíziós széria címét az Egyesült Államokban. A Men’s Health magazin 2005-ös listáján Homer Simpsont szavazta meg az évtized filozófusának; A Simpson család filozófiai-teológiai kapcsolódásairól egy könyv is megjelent. A sorozat 2000. január 14-én csillagot kapott a hollywoodi hírességek sétányán, a belőle készült egész estés film a 2007-es amerikai bemutató óta hozzávetőleg 526,2 millió dollár nyereséget hozott. A Homertől elhíresült D’oh! indulatszót hivatalosan is elismerték az amerikai lexikonokban.
Végül három évadot, harminckilenc részt készítettek. Miért szálltak ki?
Tulajdonképpen egy becsületbeli ügy miatt. A megrendelő szerette volna, ha a legjobb produceremet kirúgom, amire nem voltam hajlandó, ezért megváltak tőlünk. Arlene-nel épp elkezdtük törni a fejünket, hogyan építsük le a stúdiónkat, de alig telt el egy hét, és bejelentkezett a Nickelodeon gyerekcsatorna, hogy gyártsunk neki egy rajzfilmsorozatot, a témában és a megvalósításban is szabad kezet kapunk. Ez lett a többszörös Emmy-díjas Fecsegő tipegők, majd sorra készültek más szériák is, például a Jaj, a szörnyek! vagy A Thornberry család és személyes kedvencem, a Hé, Arnold! Körülbelül tizenöt évig dolgoztunk velük, amikor a tulajdonos cég úgy döntött, házon belül fejleszt inkább. Rengeteg tehetséges emberünket kellett szélnek eresztenünk, amit nem bírtam, és kaptam ajánlatokat rendezésre is, így Arlene, akivel akkorra már rég elváltunk, kivásárolt. Papíron ma is tagja vagyok a cégnek, de évek óta ő vezeti. Talán nem is baj, hogy kiszálltam, eléggé bosszant ugyanis, hogy az animáció a termelési kényszer miatt manapság megint egyre kevésbé innovatív, egy kaptafára készülnek a nagy stúdiók munkái.
A sok ajánlott forgatókönyv közül a Katherine Paterson 1977-ben megjelent regénye alapján készült Híd Terabithia földjére című munkát választotta, ami az első élő szereplős mozija volt, 2007-ben mutatták be. Mi varázsolta el annyira ebben a történetben?
Hogy csodálatosan érzelmes, emberi sztori, amiben fontos a fantázia, de hiába reklámozta így annak idején a Disney, nem fantasy. Olyan gyerekek a főszereplői, akik a magányukat, kirekesztettségüket egy Terabithia nevű, titokzatos képzeletbeli birodalom megteremtésével próbálják enyhíteni, oda menekülnek a világ elől. Az ember felnőttként gyakran elfelejti, mennyi problémával küzdött kamaszkorában, és milyen nehéz felnőni. Ez a mozi viszont felidézheti ezeket az emlékeket, így talán jobban megértjük a gyerekeinket.
Karácsonyi kívánságok
Csupó Gábor újra élő szereplős nemzetközi koprodukcióban dolgozik: ő rendezi a Rumer Godden 1958-ban megjelent angol gyerekkönyv-klasszikusából, a The Story of Holly and Ivyból készülő német–amerikai adaptációt. A történetben a hatéves, magányos kislány, Ivy karácsonykor megszökik az árvaházból, a Holly nevű baba, aki vásárló híján egy játékbolt kirakatában ücsörög, pedig éppen egy gyerekre vár, hogy értelmet adjon az „életének”. Amikor útjaik végre keresztezik egymást, nehéz sorsú emberek számos karácsonyi kívánsága válik valóra.
Ön is ilyen megértéssel próbált fordulni a három házasságából született négy fia és két lánya felé?
Igyekeztem. A hat gyerekemből – a legnagyobb túl van a harmincon, a legkisebb nyolcéves – viszont sajnos csak öt él. Arlene-nel közös nagyfiunk, Jarrett harminchárom éves korában meghalt egy súlyos betegségben. Szülőnek elveszteni gyermekét, ennél szörnyűbb dolog nincs a világon, soha nem is fogom tudni igazán feldolgozni.
Nekik mennyit tudott átadni a magyarságból?
Mivel mindegyik Amerikában született amerikai anyától, olyan sokat sajnos nem. Nyilván érdeklődnek a hátterem iránt, szívesen utaznak velem Európába, Budapestre. És hát a vérem, a génjeim bennük vannak, az európai ízlésvilág is erősen dominál.
Mikor járt először itthon a menekülés után?
1986-ban, az apám temetésére érkeztünk az öcsémmel, Attilával, aki akkor már szintén az USA-ban élt. Kicsit féltem tőle, nem zárnak-e börtönbe a disszidálás miatt, de mivel a feleségem révén már amerikai állampolgár voltam, semmiféle bántódás nem ért. A rendszerváltás után aztán egyre többször jöttem, megvettem bázisnak a budapesti lakásomat meg még néhány ingatlant. Ma már rengeteg barátom, ismerősöm van itt is, köztük azok az egykori kollégáim – vagy harminc európai művésszel, sok magyarral is dolgoztunk együtt a Klasky-Csupóban –, akiket a Nickelodeonnal való szakításunk után el kellett bocsátanunk, és más lehetőség híján visszaköltöztek.
Azt is lehet mondani, hogy kétlaki életet él, vagyis hol Jack Nicholson szomszédja a Los Angeles-i Mulholland Drive-on, hol a Jókai utcában sétálgat?
Valahogy így. Mondjuk ezt a Jack Nicholson-féle szomszédságot nem úgy kell elképzelni, hogy szombatonként átjárunk egymáshoz iszogatni. Ez iszonyatosan nagy lakónegyed, ahol sűrű sövényfalak, magas pálmafák védik az óriási telkeken lévő házakat. Nicholsonnal is csak párszor találkoztunk, igaz, az egyik nagyon emlékezetesre sikerült. Wahorn András és Fábry Sándor forgatták kint a Cadillac Drive-ot, ami a házamból indult. De nem akarok minden jó poént lelőni a könyvből, a Jack Nicholson-sztorit olvassák el ott.
Az viszont köztudott, hogy ifjúkori bálványával, Frank Zappával barátok voltak.
Igen, életem egyik legnagyobb ajándéka, hogy megismerhettem Frank Zappát. Őt még itthon fedeztem fel, Pesten, az utcán árult valaki bakelitlemezeket, és mondta, hogy itt van ez a Frank Zappa-album, olcsón adja, mert ez az őrült, avantgárd zene úgysem kell senkinek. Megvettem, hazavittem, és annyira elvarázsolt, hogy elkezdtem kutatni utána, ki ez a zseni, és amit csak lehetett, begyűjtöttem tőle. Eltelt közel húsz év, egyik reggel ültem a Highland Avenue-i stúdiónkban, csörgött a telefon, fél óra múlva megjelent nálam Zappa a családjával. Ezt sok találkozás követte, közeli és mély barátok lettünk.
Ha visszaemlékszik akár erre az időszakra, akár a sok szakmai sikerre, mit gondol, mivel sikerült kitörnie?
Vittem magammal az európai, azon belül is a magyar gondolkodásmódot, filmes stílust, ami kulturálisan sokkal mélyebben gyökerezik az amerikainál, és ez akkoriban szenzációnak hatott. A másik ok a személyiségemben keresendő. Az a típus vagyok, akit állandóan fűt a kalandvágy, keresem az újat, a még soha nem voltat, az előremutatót. Minden reggel úgy ébredek, mintha csurig lennék töltve benzinnel, és nesze, nyomjuk ezerrel. Soha, a rossz helyzetekben sem fordultam senkihez, nem könyörögtem vagy imádkoztam, hanem igyekeztem mindent magam megoldani. Nagyon sokan voltak és vannak, akik jobban rajzolnak vagy zenélnek nálam, de azt hiszem, a hiányosságaimat tudtam pótolni fantáziával és kreativitással. S ami a legfontosabb, mindig is nagyon hittem, és ma is nagyon hiszek a saját erőmben.
Ambrus Lajos íróval Egyházashetyén, egy háromszáz éves házban beszélgettünk elsüllyedt gyerekkorról, Hamvas Béláról, a természethez való visszatalálás igényéről és fontosságáról.
András Ferenc filmművésszel kővágóörsi házában beszélgettük boldog gyerekkorról, nyüzsgő fiatalságról és az egyszerre kezdő- és végpont Balaton-felvidékről.
Szöveg: Farkas Anita Fotó: Muray Gábor Ha azt mondjuk, minden ember élete kész regény, Kondor László fotóművészé ezerszeresen az. Amikor 1956-ban, alig tizenhat évesen elhagyta
Másik János ötvenéves pályafutása során a Kőszegi Grouppal bejárta a világot, olyan magyar underground zenekarokban játszott, mint az Európa Kiadó, a Balaton és a Trabant, s mindezek mellett több mint hatvan filmzenét írt. Szerteágazó és gazdag munkásságáról néhány emlékképen keresztül beszélgettünk az augusztusban hetvenedik születésnapját ünneplő zenésszel.
“A színész zsámbéki otthonában beszélgettünk a saját útról, amelyet elbukások árán is követni kell, az öngyógyításról, amely a megfelelési vágy elengedésén alapul, valamint arról is, hogyan lehet egy tündérkertet létrehozni.”
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
