Úgy emlékszem, nem tudtam akkor, mit gondoljak az egészről. Azt hiszem, a legtöbb ember éppen így volt vele. Néztük, hallgattuk a híreket, és nem értettük, mi és miért történik. A hirtelen, addig soha nem látott benzináremelés valóban drasztikus volt, különösen, hogy a megelőző napon még hivatalosan tagadták, „hazudott a kormány”, de hogy emiatt lezárják a hidakat, megbénítsák az ország közlekedését…? Mi lesz ebből?
Izgalmas hónapok, évek vezettek el eddig a napig. Talán az 1988. március 15-ei tüntetés volt az első pillanat, amikor egyértelműen azt lehetett érezni, hogy a Kádár-kor a végéhez közeledik. Akkor történt először, hogy zavartalanul vonulhattunk végig a városon az úttest közepén, a rendőrök tétlenül nézték a menetünket. Hogy mennyi ideig tart az átmenet, azt nem sejtette senki, ahogy azt sem, vajon békés lesz vagy erőszakos, de az legkésőbb ekkorra nyilvánvalóvá vált, hogy az úgynevezett gulyáskommunizmusnak vége.
Hírek jöttek mindenféle független szervezetek alakulásáról, először félig titokban, aztán már nyíltan is, egyik rendezvényről a másikra siettünk, a bölcsészegyetemre, a Jurta Színházba, a Közgázra. Az egyik gyűlésen, már nem emlékszem, hol, valaki mellettem egy alacsony, keskeny bajuszos férfira mutatott: az ott Rácz Sándor, az ötvenhatos hős, a nagy-budapesti munkástanács elnöke. Máig előttem van a kép, ahogy Rácz áll az ajtóban, zakóban, nyakkendősen, és zavartan mosolyog. Valószínűtlen helyzet volt, és felemelő.
Június 27-én százezren tüntettünk a romániai falurombolás ellen – ekkora spontán megmozdulásra 1956 óta nem volt példa. Hihetetlen módon pártok alakultak, bár sokáig csak a közelállók tudták, melyik mit is akar. Sokan voltak, akik féltek a közélet felkavarodásától, még többen érdeklődéssel, örömmel várták, hogy mi lesz. Hírek és rémhírek jártak, nem volt könnyű közöttük eligazodni, félelmek és remények között haladt az ország a történelmi fordulat felé.
Az év novemberében, amikor Grósz Károly az MSZMP értekezletén fehérterrort emlegetett, a történelem kerekének megállítására tett kísérlete furcsa módon fordítva sült el, az emberek többsége végképp a demokratikus fordulat mellé állt. És amikor 1989 januárjában, Grósz amerikai útja idején Pozsgay nyilvánosan népfelkelésnek minősítette az 1956-os forradalmat, már nem sok emberben maradt kérdés afelől, hogy hamarosan új korszak kezdődik Magyarországon.
Miközben a Szovjetunióban Mihail Gorbacsov próbálta irányítása alatt tartani a rendszer felbomlásának folyamatát, Lengyelország forrongott, Romániában pedig tovább keményedett a diktatúra, Magyarországon lassan megindult a tárgyalásos rendszerváltás. Igen, rendszerváltás, fölösleges ezt a szót facsarni, a lényeget világosan kifejezi: más rendszer volt készülőben.
A vérpezsdítő hónapoknak volt egy különös, megrázó történetük, Nagy Imre és társai sírjának felkutatása. A lapok naponta tudósítottak a fejleményekről. Emlékszem, úgy éreztem, mintha az egész ország lélegzete megakadt volna egy pillanatra, amikor megjelent a hír, hogy annak idején összedrótozva, arccal lefelé hantolták el őket. Arccal lefelé! Az értelmetlenségében is, vagy éppen azért hátborzongató gonoszság minden addiginál egyértelműbben mutatta meg a Kádár-rendszer aljasságát. Oda többé nem lehetett visszaút.
Ott voltunk az első valóban szabad március 15-ei tömegtüntetésen, a Hősök terén Nagy Imre újratemetési szertartásán, a pártok gyűlésein, készültünk az új korszakra. Készültünk az első szabad választásra, ahol a magyarság végre belátása szerint dönthet a saját sorsáról.
Az 1990. március 25-én és április 8-án tartott választás sokaknak örömet, sokaknak csalódást okozott. És ez új élmény volt az ország számára. Addig nemzeti egység volt abban, hogy jöjjön a változás, de a választással arról is döntött a nép, hogy ki vezesse az új rendet és ki ne. Bizonyára voltak, akik átlátták az egyszeriben bonyolulttá váló helyzetet, de a többségnek aligha sikerült. Csak azt láttuk, hogy az új politikai erők váratlan intenzitással feszülnek egymásnak, miközben recseg-ropog a gazdaság gépezete, nő az infláció, a munkanélküliség. Nem így képzeltük az új rendet.
Ebbe a csalódásba robbant bele október 25-én este a taxisblokád, miközben Antall József miniszterelnök kórházban feküdt. Újabb és újabb torlaszokról érkeztek hírek, másnapra megbénult Budapest, és vidéken is útlezárások kezdődtek. Lassan összeállt a kép, hogy a társadalmi elégedetlenséghez kormánybuktató szándékú politikai törekvések csatlakoztak.
Teltek az órák, a napok, álltak a taxik, teherautók, buszok keresztben a hidakon, csomópontokon, mi, országlakosok pedig csak jártuk az utcákat, néztük a televíziót, próbáltuk megérteni, mindez miért történik, és legfőképp: mi következik utána.
Azt hiszem, kevés olyan hatalmas nézettségű műsora volt a Magyar Televíziónak, mint az Érdekegyeztető Tanács 1990. október 28-án kezdődő üléséről élőben adott közvetítés. Ahol hosszas tárgyalások után végre megszületett a megállapodás a benzináremelés átmeneti enyhítéséről, és ezzel a blokád is véget ért. Újra megindult a közlekedés, az ország visszatért a normális életéhez. Az új rendszer kiállta az első próbatételt.
Hogy végül is milyen erők tették próbára az alig féléves magyar demokráciát, ma sem tudjuk pontosan. Talán nem is tudjuk meg soha.