Terítéken Veszprém – egy nyári fogás, környékbéli alapanyagokból
Egy tányér, ami megmutatja Veszprém és a régió ízeinek a gazdagságát. Schaffhauser Sámuel receptje.
Menü
Évezredeket érintő csalinkázás Veszprém szűk utcáin Muszatics Péter író, filmtörténész, fesztiválkurátor vezetésével.
Veszprémből először a buszpályaudvar környékét ismertem. A modern, lapos tetős üzlet-, iroda- és lakóházakat, a kommunizmus éveiben kialakított új városközpontot. Más magyar városokhoz hasonlóan 1945 után itt is a múlt átértelmezése volt a cél. Nemcsak új városnegyedek létrehozásával, hanem a propaganda eszközeivel is – e propaganda egyik kifinomultabb eszközét, Thiery Árpád könyvét izgatottan kezdtem olvasni, aztán csalódottan tettem félre: a Magyarország Felfedezése sorozatban megjelent Királynék városa néhány szép oldal, portré-, utca- és házleírás mellett inkább a hetvenes-nyolcvanas évek szellemét árasztja. Megkérdőjelezhetetlen realitásként mutatja a „haladást” és a „fejlődést”, melynek természetesen a párt és helyi vezetője az egyedüli letéteményese.
De a múltat nem sikerült eltörölni. Természetesen és szerencsére. A veszprémi vár és mellette az Óváros tér, a régi városközpont sértetlen maradt. E térről a Vár utcán keresztül Gizella királyné és Szent István szobráig sétálni egészen másfajta élmény – még akkor is, ha ki-kitekintve innen lakótelepkaréjokat és egy – csehszlovák síszállókat idéző – beton háromszöget látunk. Ezeken túl ott a hullámzó hegység, a Bakony kékje és zöldje. A szobrok mellől lenézve pedig a sziklák fehérje. És az igazi város megismerése, legalábbis nekem, itt kezdődött.
A szobrok mellett lesétálva nem pokolra szállás következett, egyáltalán nem: inkább leszállás a régi Magyarországba. A régi-örök Pannoniába. Amely általában szelídebb, csak a déli, a Balkánnal határos részén mutatja olyan sziklás arcát, mint itt, a Dunántúl közepén. A várból kikúszó Benedek-hegy meredeken szakad a patakvölgybe. A szűk Kollégium utcában vannak olyan házak, amelyeket mintha félbevágtak volna, hogy ne érintkezzenek a sziklával. Egy másik éppenséggel engedelmesen hozzátapad, és vannak olyanok is, amelyeket a legnagyobb szikla oltalmában – vagy fenyegetettségében? – építettek. Az egyik tetőcserepei mintha a sziklákkal feleselnének, a másiknak kőtoldalékos melléképülete van – elképzelem, milyen lehet belülről –, a harmadiknak szép kertje van, egy kőrisfához hajó formájú faházikót építettek, sellő van az orrán, kalózjátékok a fedélzeten, gyerekjáték ez a kontinens belsejében a tenger igézetével. A kertben álló emeletes lakóház pedig a jó, harmonikus élet üzenetét közvetíti a szikla és a patak között.
Újra meg újra elgondolkodom itt Pannoniáról, és eszembe jut az ókori provinciát bemutató, hártyába csomagolt, 1939-es kis Officina-remek, Kovrig Ilona Pannoniája. Már első soraival megfogott: „Magyarország területén, földrajzi fekvésénél fogva, az ókorban is érintkezett Kelet a Nyugattal. Pannonia kultúra tekintetében már ekkor végérvényesen a Nyugathoz csatlakozott, de földjét Kelet szellemi és anyagi kultúrája sem hagyta érintetlenül. A két oldalról jövő kultúráramlatok itt találkoztak össze, s noha a nyugati tényezők mindég erősebbek voltak, végeredményben mégis a kettő egyesüléséből előállott keveredés határozta meg az itteni művelődés sajátos arculatát.” Távoli provincia volt Pannonia, nem tartozott a jelentősek közé, Róma hatása mégis erősnek bizonyult. A napfényes, latinos Nyugat-Magyarország, a Dunántúl mítosza is erre épült – és ez a mítosz él.
A patakvölgyből egy kolostorrom és egy oszlopos falú malom mellett a nosztalgikus nevű Céhház utca felé megyek, az emelkedőn előtűnik a vár. A barokk szeszélyességét a sziklák szigorúsága ellensúlyozza. A nosztalgikus nevű utcában nosztalgikus kocsma vár, az Orgona söröző. Asztalainál éppen kártyáznak, és ezt itt komolyan veszik: a falon bonyolult táblázatok mutatják a játékok állását. Romkocsma ez, mégpedig eredeti: romos és gazos a kertje, összevissza a bútorzata – de élettel teli, barátságos. Talán éppolyan eredeti, közhelyes és titokzatos, mint az Unicum, amit a kőkerítés mellett iszom.
Békés, földszintes 20. századi családi házak következnek bádogajtókkal, fugázott kerítésekkel, zöldre, sárgára, kékre festve. Aztán, a völgyhíd után, a dolomitba robbantott úton a Jeruzsálem-hegyre érve, szinte megelevenedik a 19. századi Dunántúl. Földszintes vagy egyemeletes házak megbarnult-megfeketedett lábazattal és ajtókkal, félrecsúszott redőnyökkel, mohás padkákkal és ereszcsatornákkal, régi utca-, házszám- és névtáblákkal. „Georgi Lajos és fiai könyvkötők” – írja a régi, szétfolyó fémcégér a salétromvert falon. Egy tornácos házon a „százbubis” veszprémi szódát hirdetik. A Kert utca egy lépcsőnél ér véget: az egykori főúthoz érek. Előtűnik a modern város, a húszemeletes a szinte mindenhonnan látható lapos tetős tömberejével. De még erősebb a múlt vonzása, Pannonia ereje. Régen itt haladt a Budapest–Graz–Itália-országút. Enyhén kanyarodik – és ez egy itt álló tiszafának köszönhető. A több mint háromszáz éves, tízméteres fa miatt változtatták meg az út nyomvonalát. Megérintem a fenyőére emlékeztető, de puha leveleket, felnézek a fára. Egy enyhe kanyar, egy gesztus, egy kis engedmény – néha ennyi is elég.
Egy tányér, ami megmutatja Veszprém és a régió ízeinek a gazdagságát. Schaffhauser Sámuel receptje.
A számtalan program mellett a tucatnyi megújult épület is üzeni az arra járónak: Veszprém komolyan veszi az Európa kulturális fővárosa szerepet.
A városlakókat faggattuk arról, milyen számukra egy tökéletes nyáresti program Veszprémben.
Évezredeket érintő csalinkázás Veszprém szűk utcáin Muszatics Péter író, filmtörténész, fesztiválkurátor vezetésével.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
