Szarvas József: Ne reménykedjetek, én nem gyüttment vagyok, hanem gyütt!
Rövid hétvégi kikapcsolódást keresett, életre szóló elköteleződést és a valahová tartozás csodás érzését találta meg helyette.
Menü
Szöveg: Demeter Anna
Fotó: Máth Kristóf
Nagy utat tett meg az otthonért, amit sajátjának érez, de volt miből ihletet merítenie. Felvidéki nyarak, igazi hétköznapi ünnepek tapasztalatai vezették szerelemben, színészetben, televíziózásban – majd a borászat felé is. Jókor volt jó helyen, mondja. Galán Géza ma Mohácson éli meg a valóság emberséges romantikáját, családi körben, szőlősorok ölelésében.
Vaskapu – gyönyörű birtok a szőlőhegyen, idill, szüret, elismerő bólogatás a végeredményt kóstolva. Megérkezett Mohácsra?
Először Ibolyával sétáltam a birtok felé, és épp az esküvőnket, a közös életünket tervezgettük. Mohácstól nem messze, Lánycsókon nőtt fel, így nem érte meglepetésként a szőlőhegy derekán felbukkanó sárga kastély, de én megálltam, és csak annyit tudtam kérdezni, hogy ez mégis micsoda, kié, és hogyan került épp ide. Láttam magamat, magunkat itt élni. Kiderült, hogy a mohácsiak által Vaskapu névre keresztelt kúria és a körülötte lévő terület egy elzászi borászcsalád tulajdonában állt a kilencvenes évek óta – ők felújították, berendezték, alakítgatták a telket, de már idősödtek, és szerettek volna továbbadni a borászbirtokon.
Meglátni és megszeretni – ennyire egyszerű volt a folyamat?
Inkább sorsszerű, egyszerű semmiképp. A lehetőségeinkhez képest hatalmas összeget kértek a kúriáért. Egyikünk sem vállalkozó típus, merész lépés lett volna egy úri lak pincével, három hektár szőlővel. Bár beteljesületlen álom maradt a Vaskapu, dolgozott bennem a vágykép, ezért egy szomszéd falubeli bácsitól vásároltam egy kis pincét a hegyen, és hétvégente borászkodtam. Nem szeretném a kiégett fővárosi képét megfesteni, a Tabánban, Márai Sándor nyomdokaiban élni kiváltságos élethelyzet volt számunkra. De aztán, ahogy az a csodákkal lenni szokott, a legváratlanabb pillanatban jött a fordulat.
Épp a második fiunk születése előtt költöztünk egy nagyobb lakásba, amikor a dobozhalmok között egyszer csak megcsörrent a telefon. Három év után Simone, a francia tulajdonos hölgy szólt bele kedvesen: úgy megszerettek minket, mondta, hogy ha tényleg átvenném a borászatot, üljünk le még egyszer tárgyalni.
Olyan széles mosollyal meséli, mint ahogyan körbevezet a gyerekek által is birtokba vett területen, majd a palackok és hordók világában. Ekkor már egyértelmű volt a döntés?
Igen, mert tudtam, hogy az az életritmus, amit Mohács diktál, közel áll egy gyermekként átélt, azóta is vágyott állapothoz. Itt nyugodtan tudok élni, és szeretem is ezt a nyugalmat. Ibolya ugyan a telefonhívás után azt mondta, ő biztosan nem költözik többet, valamiért ma már mégis itt vagyunk otthon, és Pestre megyünk „vendégségbe”. Ez a vidék, ez a környezet egész egyszerűen annyira természetes, hogy végül mindketten vállaltuk a vele járó, elsőre láthatatlan, de érezhető terheket is. Megfogadtuk, hogy megpróbáljuk ebbe az alvó, pihenő térbe a saját személyiségünket, világképünket, erőinket beleszőni. Jó, hogy nem a nulláról kellett kezdenünk, sokkal inkább magunkat igazítottuk a meglévő értékekhez. Ez persze nem is baj, hiszen igazából borász is csak úgy, útközben lettem.
Jó ez az útközben kifejezés, kanyarodjunk is vissza kicsit a történet legelejére. Önt talán a legtöbben a fővárosi élete kapcsán, televíziós munkái révén ismerik. Előtte azonban volt egy fontos startmező, Pozsony.
Tizennégy éves koromig éltem ebben a különleges, erős hangulatú városban, amely zárt világként maradt meg bennem. Édesanyám újságíróként, édesapám pedig színészként tevékenykedett, de aktív értelmiségi harcosként részt vett a kultúra minden vonulatában, a magyarságtudat erősítésében. Szabadtéri színházat alapított, ami a rendszerváltozás idején igen nagy szó volt. Úgy él bennem a családi házunk, mint egy központ, egy gazdag és sűrű szellemi közeg: újságírók, költők, színészek jöttek-mentek körülöttünk, mi pedig mentünk apuval, ahová csak tudtunk. De ha ebből a biztos térből kiléptem az utcára, már rám szóltak a magyar szó hallatán. Az fájt. Mégis inkább akkor érzékeltem a különbözőségünket, amikor „látogatóba” jöttünk Magyarországra.
Édesapja ezért félvidékiként hivatkozott magára, Angéla testvére pedig dokumentumfilmet forgatott a határon túli lét kérdéseiről. Az ön megéléséről eddig keveset tudtunk.
Kicsit olyan, mintha Pozsony egy másik élet lett volna, mégis az identitásom része. Amikor átköltöztünk Budapestre, egyrészt örültem, nagyon örültem, viszont otthagytam valamit, ami – még ha ezt sokáig nem tudatosítottam is magamban – nem hozható vissza, és ez talán soha le nem záruló veszteségélmény. Édesapám sokszor feltette magának a kérdést: vajon hol vagyunk otthon? Én is. Az, hogy Mohácson otthont találtam, egy szerencsés és speciális találkozás. Ezt az együttállást a nagyszüleimnél, Jókán és Nagyölveden tapasztaltam meg utoljára. Ezekben a kis felvidéki falvakban, a csallóközi régióban töltöttem gyerekként a nyarakat, néha a hétvégéket is. Segítettem az állatok körül, a kertben, a szőlőben, fürödtem a Dunában, bicikliztem. Végeláthatatlan szabadságom volt nemcsak a természetben, de a nyelvhasználatban is. Ott, abban az összetartó, bensőséges közegben mindenki magyarul köszönt vissza nekem az utcán, a boltban, a postán.
A pozsonyi félidegenségből és az erős falusi befogadásélményből érkezve ráerősített az elveszett kamasz identitására a váltás?
Budapest rendkívül erős váltás, sőt valamilyen szinten vágás volt az életemben. Az új illatok, élmények sodrásában, a kétütemű autók kipufogógőzében és a Kapucíner csokoládé felfedezése közben kellett kitalálnom, ki vagyok, mi lehetek az életben. Az érettségiig tartó négy-öt év életem legnehezebb időszaka volt. A szüleim időközben elváltoztak – talán ez a találó kifejezés – egymás mellett, felborult a család egysége. Az olvasás mellett a legkedvesebb elfoglaltságom a fényképezés lett, apa régi gépével jártam Budapest utcáit. A terek, az emberek, az élethelyzetek sötétedésig tartó megfigyelése segített a saját elveszettségélményemben, és közben szorosra szövődött a kapcsolatom a várossal. Emellett apu javaslatára beiratkoztam a Földessy Margit Színjáték- és Drámastúdióba – ott barátokat és egy olyan közösséget találtam, ahol kijátszhattam a fájdalmaimat, feszültségemet. Ettől függetlenül sosem fogalmaztam meg magamnak, hogy színész szeretnék lenni, nem is voltam exhibicionista gyerek.
Mégis a Színház- és Filmművészeti Egyetemen folytatta, igaz, televíziós rendező, műsorvezető szakon. A képalkotás helyét pedig átvette az Életképek, a sorozat, amelybe igen fiatalon került.
Az sorsforduló volt. Azonfelül, hogy könnyen azonosítottak, hiszen papát ismerte a szakma, én is megérezhettem, tapasztalhattam valamit az ő közegéből. Horváth Ádám, a sorozat rendezője tanácsolta, hogy adjam be a jelentkezésemet a színész szakra és a televíziós rendezőire is, mert látta, hogy érdekel, megérint a kamera mögötti lét. Úgyis oda vesznek fel, ahová kell, mondta. Megkönnyebbültem, amikor igaza lett. Akkor még nem is mértem fel, milyen hatással lesz a sorozata az életemre.
Utólag látja?
Kossuth-díjas színészek közé csöppentem anélkül a vágy nélkül, hogy én is színész legyek. Csak élveztem, hogy a közelükben lehetek, a technikai fogások megfigyelése mellett pedig láthattam az emberi nehézségeik áthidalását, érezhettem, ahogy jelen vannak egy térben. Hálás vagyok, hogy Ádám mellett kipróbálhattam, milyen formálni is azt a bizonyos teret. Az emberek pedig, mivel ismerték az arcom a tévéből, sokkal barátságosabban viszonyultak hozzám. Az egyetem mellett egy héten három-négy alkalommal forgattam, mindeközben megéltem a fiatalságot, a folyton szerelmes létet, azt az érzést, hogy bekebeleznéd az egész világot. A Színművészeti egy kicsi, sűrű és gazdag sziget volt a maga minden örömével, őrületével, vadságával és inspirációjával. Sok minden, ami ma vagyok, hiszem, hogy onnan jön, még ha nem a tévézés lett is a legfontosabb dolog az életemben. De talán ma már nem tartjuk csapongó őrültnek azt, aki keresi magát az újdonságban. Nekem is meg kellett érnem erre az elfogadásra másokkal és magammal szemben is. A szerepeink, az életben betöltött mindenféle kis feladataink jönnek-mennek. Nem azonosítom magamat egyikkel sem.
Tehát a mostani, borászléttel sem azonosítja magát?
Az az igazság, hogy a legtöbb dolog, ami az életemben nagy és fontos volt, valahogy mindig belibbent elém. Én csupán megfelelően el tudtam kapni a kötelet, és ráéreztem a következő lépésre – majd nyilván beletettem azt a tudást vagy tehetséget, amivel megáldott az élet. Az Életképek és az egyetem után sorra érkeztek a felkérések, vezettem műsorokat, forgattam videóklipet, és persze van, ami megmaradt, de változott a fontossági sorrend. Ma is vannak televíziós munkáim, és Ibolyával, aki egyébként történész, nagy tervünk egy közös dokumentumfilm forgatása is. Most viszont élvezzük a hegyet, a szőlőt, a nyugalmat. Huszonévesen különösen vágytam a Hamvas Béla-i archaikus létre, a zene, a bor, a természet egységére. De magamtól sosem mondtam volna azt, hogy Mohácson leszek borász. Az, hogy így történt, eszembe juttatja Petőfi Halhatatlan a lélek című versét: „Rómában Cassius valék / Helvéciában Tell Vilmos, / Párizsban Desmoulins Kamill… / Itt is leszek tán valami.”
Mire érzett rá Mohács esetében? Ha jól tudom, annyira elvarázsolta a vidék, hogy elhatározta, mindenképp helybéli lányt fog feleségül venni.
A családunk egy részét a környékre telepítették ki a Felvidékről, így alkalmanként, születésnapokon, találkozókon megfordultam errefelé, de célzottan Mohácson nem jártam. Huszonöt éves lehettem, amikor egy televíziós munka kapcsán eljöttem ide a busójárásra. Akkor egyébként Tárkány-Kovács Bálint cimbalomművész barátomnak köszönhetően már javában benne voltam a néptánc világában is, és amint megéreztem ezt a délszláv erőt, az itteni energiákat, tudtam, hogy valami igazi és élő dologba csöppentem. Itt a különböző nemzetiségek együttélése nem káoszt, hanem gazdagságot szült, ami nemcsak az ünnepeikben, hanem a hétköznapi életükben is megmutatkozik. Van bennük egyfajta mediterrán nyitottság, így egyszerűen jólesik velük lenni. Az a bizonyos mohácsi lány pedig az élet újabb fordulata révén Budapesten, egy táncházban mosolygott rám nemsokára, és ugyanaz, aki megmutatta ezt a szép birtokot körülöttünk.
Honnan tudta, hogy nem csak egy újabb állomásról volt szó?
Az aktív, inaktív erők mindig úgy dolgoztak az életemben, hogy kialakult, mi az, ami csak egy állomás, és mi az, ami megérkezés. Azon a busójáráson elindult valami, ami az Ibolyával való találkozáskor egyértelmű lett. Jókor voltunk jó helyen, tiszta lapokkal tudtunk rögtön egymás felé fordulni. Ha érezzük, hogy a másik lesz az, aki, nincs értelme várni. Négy hónappal később megkértem a kezét, és aztán egy hagyományos vidéki, lánycsóki esküvőt tartottunk. Életem legjobb bulija volt, bármikor újraélném. Vízi ember lévén kajakkal érkeztem, eredeti terv szerint Pozsonyból, végül Budapestről. Majd a Tabánból ismert kedves pap barátunk adott össze minket abban a pici barokk katolikus templomban, ahol Ibolya szülei is összeházasodtak, és utána a kultúrházban egy népzenés igazi falusi ünnepet tartottunk. Ez a tiszta, szeretetteljes nap egy olyan gombostű az idővonalamon, ami jelzi, hogy amit addig kerestem, kutattam, végre összeállt.
Mintha a nagyszülei létformájához tért volna vissza. Erre utalt a vágyott gyermekkori állapottal?
A mai napig meghatározza az életemet a jókai nagymamáéknál tapasztalt vasárnapi rítus: szép ruhában elsétálunk a reggeli misére, nézegetjük a freskókat, bácsikat és néniket, olvasgatjuk az öreg padba karcolt üzeneteket, majd hazamegyünk, és a szép terített asztalon gőzölög a húsleves. Mintha mindig egy kicsit megemelkedtünk volna. Ez nem egy túlidealizált romantikus kép, de a valóság soha nem úgy romantikus, mint ahogy azt elképzeljük, hanem, azt hiszem, sokkal bonyolultabb módon, és emberségesen. Az örömök mellett rengeteg a munka, az áldozat és a kihívás. Nekem is, mint a nagyapámnak, aktívnak kell lennem, hogy fenn tudjam tartani a birtokot, biztosítsam a megélhetésünket. Így viszont még inkább értékelem azt a pillanatot, amikor lezárul a szüret, és a bor a hordóban erjed.
Hogy látja, mennyire tudnak részt venni a birtokon túli közösségben?
Személyes szinten jelen vagyunk, de érezzük a szőlőhegyből adódó távolságot. Keressük a kapcsolódási pontokat, de tudom, hogy munkát és energiát kell fektetnünk abba, hogy a helyiek olyan formában ismerjék meg a borainkat, ahogy mi is látjuk, és az ehhez kapcsolódó esetleges előítéleteket félre tudják tenni. Ott vagyunk a helyi kávézó polcán, és szerencsére már hívtak kóstolóra is, amit nagyon fontosnak tartok a közeledés szempontjából. Szeretném helyben elmondani, miben más ez a bor, mint az általuk megszokott. Ha másként gondolkodunk valamiről, vagy más az ízlésünk, és ezt szeretettel, elfogadással meg tudjuk osztani egymással, akkor mindannyian gazdagodunk a különbözőségeink, a szenvedélyeink, világlátásunk által. A kulcs a nyitottságban és a megosztásban rejlik, azt hiszem. Csak legyen miről vitatkozni egy jót!
„A natúrbor az igazságkeresés motívuma. Lehámozzuk a felszínt, és hagyjuk, hogy a dolgok természetesen, maguktól történjenek” – mondta a szintén felvidéki Sütő Zsolt a hazánkban egyelőre szűk körben elismert szemléletről. Önt mi vezette ebbe az irányba?
Lehet, hogy meglepő lesz, de többek között Zsolti. Édesapámnak Kürt mellett volt szőlője, jól ismerte őt. Amikor apu meghalt, ő atyai jóbarátként nyújtott nekem támogatást, és felhívta a figyelmem, hogy ha bort szeretnék készíteni, akkor azt így, ilyen szemlélettel tegyem. Nem igazán volt kérdés, hogy natúrbort fogok készíteni. Üzleti tervem persze nem volt, szerencsés vagyok, hogy a budapesti televíziós egzisztenciának köszönhetően – ekkoriban vezettem a Petőfi TV Filmklub című műsorát – megengedhettem magamnak a kísérletezés élményét. A franciák ugyanis mindent ránk hagytak, nemcsak a bútorokat, az étkészletet, de mintha a komplett borászatot is örököltem volna. Csak rá kellett csatlakoznom.
Igen jól sikerült, hiszen a világ számos országában elismerik a Vaskapu borokat.
Az első, 2019-es évjáratunkat azonnal négy exportpiac fogadta: az Amerikai Egyesült Államok, Anglia, Svédország és Dánia, mostanra pedig Japán és Németország is csatlakozott. Az egyetemi évek alatt dolgoztam borbárokban, így volt már egy kialakult kapcsolati hálóm, és ott jó szívvel ajánlották a boraimat a nagyobb kereskedőknek is. Nem azt mondom, hogy feltettük Mohácsot a világtérképre, de jó érzés, hogy nemzetközi borlapokon szerepel a Vaskapu. Mint ahogy az is, hogy érdekli a világot a kadarka, ez a könnyű, egyedi, izgalmas és fűszeres bor. A szőlőhegynek igen jó adottságai vannak, földrajzilag a Mecsekaljához tartozik, klímáját nagyban befolyásolja a Duna közelsége, ehhez hozzájön a komplex, magas mésztartalmú lösztalaj. Amikor megérkeztünk Mohácsra, rögtön bejelentkeztem a nagyobb borászatokhoz, beszélgettünk, megosztottuk a tapasztalatainkat, segítettük egymást. Szeretném, ha a natúrosok nem külön szektorként működnének, tudatosan keresem a kapcsolódási lehetőségeket. A szőlőhegyen helyben vagyunk, de örülnék, ha mondjuk öt év múlva azt mondhatnám, hogy még inkább helyben vagyunk Mohácson is.
Mennyire nehezíti meg a hétköznapokat, hogy a televíziós munkája miatt hetente ingázik Budapestre?
Ez is egy adottság, amit elfogadok, és amin egyelőre nem tudok változtatni, de a hatoslottó-sorsolás vezetését kifejezetten szeretem. Hozzáteszem, tavaly érkezett el az a pillanat, amikor összeszedtem a bátorságomat, és visszamondtam munkákat. Elhatároztam, hogy életmódot váltok, mielőtt a túlhajszoltság fölém kerekedik. A szőlészet is arra késztetett, hogy visszaalakuljak olyan emberré, aki szívós, és bírja a napi szintű kintlétet. Küzdelmes volt, de ahhoz, hogy a szőlőre fókuszáljak, nekem is le kellett lassulnom egy sokkal természetesebb ritmusra. Idén először végre a szüret minden folyamatában részt tudtam venni, és egy lépéssel közelebb kerültem ahhoz, hogy a dolgaimat egyre rendezettebben, pontosabban, minél magasabb minőségben valósítsam meg. Ehhez azonban kevesebb munkát kell vállalni.
Ha ráérzett, az eddigi minta szerint nem lesz gond.
Még sokszor emlékeztetnem kell magamat, hogy itthon vagyok, és megengedhetem magamnak, hogy ennek örüljek is. Az irány biztosan jó, mert minden egyes nap úgy fekszem le, hogy azt az életet élem, amit elképzeltem.
Rövid hétvégi kikapcsolódást keresett, életre szóló elköteleződést és a valahová tartozás csodás érzését találta meg helyette.
Nemcsak használni, hanem hozzáadni, építeni. Ez Rátóti Zoltán hitvallása is, aki korábban polgármesterként, templomépítőként vett részt Magyarföld életében, ma pedig ott segít, ahol tud.
A Vendvidéken talált otthonra és hivatásra Oszlányi Kincső, aki a Kétvölgy Kertje kultúrtörténeti kávézó és szatócsboltjával a helyi termelők által létrehozott értékeket népszerűsíti.
Egyszerű, önfenntartó élet. Erre vágytak, és Belgiumból a véletlennek hála egészen az őrségi Rönökig jutottak, ahol ezt meg is teremtették maguknak. Jan Leen és Wijnants Wouter a Szedervirág Ökotanyán gyermekeket nevel, sajtot készít, állatokat tart és kertet gondoz. De ami a legfontosabb: boldogan él.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
