Az ország legnagyobb példányszámú sajtóterméke, a Komáromi Kalendárium a szép Weinmüller Franciska nyomdájában készült. A városban azt pletykálták, hogy a kiadvány szerkesztője és kiadója között jóval több van munkakapcsolatnál. Erre Mikszáth Kálmán is tett utalást egyik írásában, megjegyezve, hogy a Kárpátoktól az Adriáig sok háztartásban fellelhető kalendárium bevételéből Franciska pazar házat visz, és ebben a házban az irodalmi összejöveteleken Czuczor Gergely szerkesztő már-már házigazdaként viselkedik. A nő valóban fontos szereplője volt a reformkori Komárom kulturális életének, „a vidámság és szellem forrpontja Weinmüller Franciska szalónjában bugyborékolt”. Ebben a szalonban és a virágos tapétába burkolt környező helyiségekben gyakran hullámzott a vendégsereg, folyt a szó és a pezsgő, ötven gyertya erejű kristálycsillár adta a fényt, és összejövetelek idején az egyik lakájnak csak az volt a dolga, hogy koppantóval körbe-körbe járjon, nehogy a túl hosszúra nőtt lecsöpögő viasz kárt tegyen a hölgyek ruhájában.

Ezeken az estéken valóban fontos szerepet vitt a szerkesztő, költő, nyelvész és szótáríró Czuczor Gergely, akit kortársai kifejezetten jóképű és roppant szellemes férfiként írtak le. Ám a romantikus fantáziálásnak gátat vet az, hogy Czuczor Jedlik Ányossal együtt még 1817-ben belépett a bencés rendbe. Ezután került Komáromba, ahol hat éven át élt és tanított. Ez idő alatt szerkesztőként és szerzőként is sokat tett a Komáromi Kalendárium sikeréért, amelynek példányszámáról a becslések egészen százezerig elmerészkednek. Sok családban összesen két könyv volt a háznál, az egyik a Biblia, a másik a naptári tudnivalókat, természeti adatokat, jóslásokat, bölcsességeket és irodalmi műveket tartalmazó Komáromi Kalendárium.

A nyomdát Franciska édesapja, Weinmüller Bálint vásárolta 1794-ben, halála után özvegyéé lett, majd a fiáé, tőle vette meg Franciska 1831-ben. Megvette, és sikeresen működtette, mert a Komáromi Kalendáriumon kívül könyvek, naptárak és plakátok is nagy számban kerültek ki belőle.

Szép remények, nagy csapások

Ha a komáromi mesterségeket végignézzük, az már önmagában jellemzi a várost. A halászok, tutajosok, aranymosók, szekeresek, vízimolnárok, csizmadiák, asztalosok városát. A kereskedők paradicsomát, hiszen a település Európa legfontosabb vízi útjánál fekszik, a Vág és a csallóközi Duna-ág torkolatánál. A kétpartiság szintén meghatározó, csakúgy mint a vár, később az erődrendszer kiépítése, az ugyanis századokon át nagyszámú katonaság jelenlétével járt, fellendítve bizonyos mesterségeket.

A háborúk, a tatárjárás, a török megszállás sem kímélte Komáromot, a pestis és a kolera több hullámban tört rá. Nemegyszer tűzvész perzselte fel, volt bőven áradás, de a legsúlyosabb elemi csapás, egy hatalmas földrengés 1763. június 28-án hajnalban érkezett. Ezt a következő években több, szintén nagy rengés követte. Az 1783-as után tiltották meg az egyemeletesnél magasabb házak építését és a boltívek alkalmazását.

Pedig néhány évtizeddel korábban, 1715-ben a szépreményű Komárom még az ország ötödik legnépesebb városa volt. Csak Brassót, Budát, Kolozsvárt és Nagyszebent lakták többen. 1745-ben nagy anyagi áldozattal sikerült megszerezniük a szabad királyi város rangját is, minden adva volt hát a fejlődéshez. A fejlődés később meg is indult, az volt az aranyemberek időszaka.

Regényes sorsok

Egyiküket, talán a leggazdagabbat Jókai Mór örökítette meg nagy regényében, a Timár Mihály nevet adva neki. Alakját a valóságban Domonkos Jánosnak hívták, és harminchat nagy dunai hajójával szállította a gabonát a Bánátból és Győr környékéről egészen Ausztriáig. A görögkeleti vallású kereskedő rendszeresen szállított a hadseregnek is, raktárai több helyen voltak az országban, telephelye, irodája, kikötője ugyanúgy. Családot nem alapított, csak élt a nagy jólétben, és ha hinni lehet a leírásoknak, komáromi pincéjében harminckétezer palack tokaji aszút tartott. Néha hetekre, akár hónapokra is eltűnt a városból, ezért jutottak a helyiek arra, hogy valahol, messze idegenben mégis lehet neki asszonya, családja, és ilyenkor náluk időzik. Pedig nem. Egy kereskedőnek, aki Ausztriától a Délvidékig, Győrtől Erdélyig intéz ügyleteket, mindenhol meg kell fordulnia, hogy lássák, nem hagyhat huzamosan magára egy ügynököt, egy telephelyet sem. Ez a prózai ok húzódott meg Domonkos János távollétei mögött, nem egy Noémi a Senki szigetéről.

A kiegyezés után helyeztek a városba egy mind­össze huszonhét éves ezredest, Habsburg–Toscanai János Szalvátor főherceget. A kinevezés inkább büntetés volt, a gyámja ugyanis azt akarta, hogy a lázadó természetű fiú ezen az Isten háta mögötti helyen elmélkedjen arról, jó-e, ha egy Habsburg olyannyira vonzódik a baletthez és a muzsikához, hogy zenedarabok írásával múlatja az időt. A fiatal főherceg nem gyakorolt bűnbánatot, jellegzetes figurája lett a város életének, rajongója Klapkának, még magyarul is megtanult. Mindenki tudta, hogy gyűjti a régi tárgyakat, így hamarosan sok kopogtató, csengő és szélkakas került a birtokába. Egy darabig a központi Nádor utcában lakott, ám olyan nagy forgalmat bonyolított le női látogatókból, hogy egy idő után jobbnak látta kiköltözni a kíváncsi szemek elől a tiszti pavilonba. János főherceg élete szomorú véget ért. Rudolf trónörökös halála és annak eltussolási kísérlete arra vezette, hogy lemondjon katonai rangjáról és címéről, és kiválva a családból felvegye a Johann Orth nevet. Feleségül vette a bécsi opera egyik táncosnőjét, hajóskapitányi vizsgát tett, és egy gőzhajóval elindult Dél-Amerika felé. Hogy mi és mikor történt velük, nem tudni, nagy valószínűséggel egy viharban tűntek el a Horn-foknál.