Minek szeretne leginkább megfelelni, amikor esténként színpadra lép?

Hogy a legrosszabb napjaimon is teljes odaadással tudjak játszani, és képes legyek a lehető legtöbbet adni magamból a nézőknek. Vidnyánszky Attila a Kaposvári Egyetemen az osztályfőnököm volt, és mindig azt hallottuk tőle, úgy kell játszani, hogy minden este ül majd valaki a nézőtéren, aki először vagy utoljára van színházban. Nem lehet úgy felmenni a színpadra, hogy ma túl leszek rajta valahogy, majd holnap rendesen megcsinálom. Minden este száz százalékon kell teljesíteni – és még így is fennáll az esélye, hogy nem sikerül az este.

Ez a kulcs: adni a nézőnek?

Nagyon fontos dolog, és rám is igaz. Hozzátartozik a színészi léthez. Mégis inkább az marasztal a pályán, hogy képtelen vagyok megunni a színpadot, hiába játszom egy szerepet akár százszor egy évadban, nagyon változatosnak érzem ezt a munkát. Persze vannak pillanatok, mikor elbizonytalanodom, hullámvölgyeket élek meg. Nehéz ugyanis elfogadni, hogy a nehézségek, lemondások és küzdelmek mellett ez igazságtalan pálya.

Miért?

Számtalanszor szembesülök azzal a környezetemben – nem a saját bőrömön tapasztalom, én nagyon szerencsésnek érzem magam –, hogy nem feltétlenül a tehetség a legfontosabb: az érvényesüléshez éppen annyi szerencsére és munkára van szükség.

És mi az, ami elbizonytalanítja?

Legutóbb például az, mikor a tavaszi koronavírus-járvány elején egyik napról a másikra küldtek minket haza a színházból. Úgy éreztem, megkérdőjeleződik minden: mennyire van szükség rám, a munkámra, hasznos-e, amit végzek? Vagy amikor beteg lettem, elment a hangom, és másfél napos felkészülés után ugrott be a szerepemre egy kollégám: lelkiismeret-furdalásom volt attól, hogy mi lesz a darabbal, és megkönnyebbültem, hogy mégis megtartható az előadás, mert van egy kiváló beugró. Közben ott motoszkált bennem: valóban ilyen könnyen pótolható az ember? Az én játékom vajon mennyit ér? Mennyit tudok én hozzátenni az előadáshoz? A kétségeknél azonban mindig erősebb a szakma szeretete, a kollégáimé, a darabé, a szerepeimé – amikor pedig újra a színpadon állok, megnyugszom. Valahogy úgy, mint amikor minden a helyére kerül.

Ennyire fontos a közösség élménye?

Persze, hiszen függünk egymástól: a színész nem önállóan alkotó művész, inkább csapatjátékos. A Csíksomlyói passió című előadásban Máriát játszom, aki archaikus szereplője a történetnek, személye a mai világot és a krisztusi kort köti össze. Ahhoz, hogy működjön a darab, és Berettyán Nándi Krisztusként végig tudja járni az utat, szükség van Mária támogató jelenlétére is, ám ha kitakarnánk Mária szerepét, nem lenne kevesebb a passió. Nem egy-egy szerep lényeges, hanem együtt az összes: a jelenlétünk összeadódik, így lesz erős a darab hatása. A színésznek meg kell éreznie, mikor kell a hátán vinnie az előadást, és mikor kell csupán támogatón jelen lennie a színpadon – ez egyfajta szolgálat is. Számomra éppen e csapatélménynek megtapasztalása a legszebb dolog a színészetben: akkor tudok a legjobban működni, mikor érzem, hogy hisznek bennem, és szeretnek.