Mit jelent önnek a szolgálat?
2004 óta vagyok lelkipásztor, a szolgálat természetes és magától értetődő módon hozzátartozik az életemhez. Hiszen Isten arra hívott el, hogy szolgáljam őt, egy közösséget, a gyülekezeteimet. Amikor aztán elém hozta a fiatalok, majd az elfeledett gyermekek ügyét is, a döntés persze már az én kezemben volt, vállalom-e az ezzel járó pluszterheket. Hogy ezt megtehettem, és tehetem a mai napig, a családomnak és a velem együtt munkálkodó sok jó embernek is köszönhetem: az ő hitük és támogatásuk növeli az én erőmet. És ha körbenézek, szerencsére azt látom, hogy a jó példa valóban ragadós. Lelkipásztorként nagyon fontos a lelkeket táplálni, de arra is nagy szükség van, hogy a körülöttünk élők lássák: Istennek országa nemcsak beszédben áll, hanem tettekben is. A jó dolgoknak fényleniük kell, mint csillagok az égen – „nem rejthető el a hegyen épített város”.
Csapatával évek óta járják a kárpátaljai kórházakat, hogy törődést, mesét, jó szót vigyenek az egy-egy rövidebb kezelés után sokszor hónapokra vagy évekre otthagyott kicsiknek. Kik ezek az „elfelejtett” gyerekek?
Akikről az anyjuk-apjuk, sőt az egész ország elfelejtkezett. De ahogyan a jelmondatunk is szól: Isten nem felejt el senkit! Bizonyíték, hogy elhívott és odaállított minket ezek mellé a gyerekek mellé, hogy ha más nincs, hát mi figyeljünk oda rájuk. A kórházakban ragadt gyerekek problémája egyébként nemcsak Kárpátaljára, hanem egész Ukrajnára jellemző, hiszen a gyámügyi, a védőnői hálózat és az egyéb szociális rendszerek, amelyek segíthetnék a legtöbbször elképzelhetetlen nyomorban élő vagy tragédiák sújtotta szülőket, szinte nem is léteznek az országban. Így történhet meg, hogy egészséges gyerekek hónapokra, évekre bent rekednek, mert sem a rokonok nem viszik haza őket, sem az állam nem vállal értük felelősséget – egyszerűen nincs kivel és hova menniük. Van, hogy egy szobában fekszenek a beteg társaikkal, van, hogy külön kórtermet alakítottak ki számukra, ahogyan például Nagyszőlősön is.
Nehéz ebben a helyzetben nagyot álmodni, önök mégis azt teszik.
A szolgálatból ügy lett, az ügyből küldetés, és rájöttünk, hogy mindaz, amit teszünk, az adományok, a heti látogatások, a meseolvasás, a közös játék, nagyon sok, de nem elég: rendszerszintű változtatások kellenek. Egy alapítványt hoztunk létre a koronavírus-járvány idején. Az egyik cél, hogy megpróbáljuk megelőzni a bajt, azaz feltérképezni a legnagyobb szükségben élő családokat, és célzott segítséget adni. A másik egy menedékház vásárlása vagy építése, ahol otthoni környezetben lehetnek a gyerekek, amíg a családjuk helyzete nem rendeződik, vagy jogszabályi változtatásokkal, felgyorsítva a jelenleg igen nehézkes eljárást, örökbe nem tudjuk adni őket. Nagy példaképem Csaba testvér, az ő nyomdokain járunk.
Sosem érezte még, hogy fogyóban az ereje?
Amikor Isten egyre újabb dolgokra elhív, az ellen néha szeretnék rugódózni, de nem tudok. Csak azt mondhatom, amit Jeremiás, hogy „Uram, rászedtél, és én hagytam, hogy rászedj”.