Épp tíz éve avatták boldoggá szeretett Szatmárnémetijében, ráadásul az eljáráshoz szükséges dokumentumokat Márton Áron aktájával egyszerre nyújtották be a kongregációhoz.

Mert összenő, ami összetartozik – mondhatnánk, ha a két szent életűre gondolunk, hiszen itt persze nemcsak az akták, hanem a fényes életutak is ezer szállal kapcsolódnak. Két olyan tanúról van ugyanis szó, aki mindvégig a szegények és kisemmizettek pártján, hűséges, Istenre várakozó keresztényként élte az életét, ráadásul kisebbségi magyarként, akire mindvégig vigyázott a megvesztegethetetlenség angyala. A birtoklás, a lelki korrupció kísértése hidegen hagyta őket, belső érzékeik, Istenhez való lojalitásuk vezette őket a szolgálatba, amely leginkább arról szólt, hogy miképp kell halálig küzdeni az igazságért.

A nagylelkűség és nagyszívűség szentje is Scheffler, aki tízgyermekes zsellércsaládban született 1887-ben, s ha valaki, akkor ő nem könyvekből és korabeli szocioriportokból ismerte meg a mélyszegénységet. Egyházhűsége genetikusnak mondható, szülei egyetlen reménye a Krisztus-örökös közösség volt. Szülőhelyén, Kálmándon a helyi plébános volt az, aki továbblendítette a nélkülözés depresszióján a családot, kijelentve: „tessék Jánost tanulni adni, van jövője, nem is akármilyen”. Nem költői túlzás, hogy az egyház volt a családja. Így volt ez Szatmárnémetiben is, ahol a helyi sekrestyés adott neki alvóhelyet, a jezsuiták pedig táplálták az okos, jó tanuló kis éhenkórászt. A fiú mindig tudta, hogy pap lesz, de nem azért, mert hívta volna iziben a vértanúság reménye, vagy grandiózus, biblikus álmot látott volna, hanem egyszerűen csak tette a dolgát. És a többi mindig ebből a „tenni a dolgunkat” misszióból fakad.

A nagyváros forgatagában sem szédült el egy percre sem, 1906-tól a teológia budapesti univerzumában kapott muníciót, hogy végre átfogó, transzcendens kontextusba helyezze az addig tanultakat. A hűség angyala – ha szabad Anselm Grün sajátos, angyali periódusos rendszerét használnunk a szentelemzéshez – azonban visszasimogatta a szülőföldre, hiszen száztíz éve falujában, az álmos Kálmándon szentelték pappá egy meleg nyári napon. A kicsi és a nagy, a racionális és a mennyei közti folyamatos lelki és persze valóságos vándorlás egy római ösztöndíjjal folytatódott. Onnan kánonjogi doktori címmel érkezett meg, és természetesen újra a szülőföldre „hullott vissza”, Szatmárba, ahol először püspökségi szertartó, majd filozófiatanár, pár évre rá teológiai doktor lett: János nem csak sima szentnek készült ám, de mindenképpen tudós szentnek, mondták az előrelátók és egyéb vizionáriusok a háta mögött.

1923 már a mély víz éve, mert tényleg abba dobta nagy csattanással szeretett egyháza. És Nagymajtényt nem is lehet másnak nevezni, hiszen őrült harcokat kellett vívnia a magyar nyelvért és oktatásért. Igazából mást se csinált az imádság és a templomrenoválás mellett, mint hogy a román adminisztrációval viaskodott, mint György a sárkánnyal. A harcban megedzett egyházférfit hosszú katedrai munkák után (teológiát tanított több helyen, aztán a kolozsvári egyetem egyházjogi tanszékvezetője lett) Piusz pápa szatmári megyés püspöknek nevezte ki. Innentől élete tényleg hiperaktív fordulatot vett, plébániákat hozott létre, visszaállította a katolikus tanítóképzőt, szemináriumokat szervezett, aminek csak az vetett véget, hogy ’44 szeptemberében kibombázták püspöki palotájából. Összepakolta a legfontosabb dolgait, a szomszédos apácákhoz költözött, onnan fogalmazta meg kritikus kiállását a szovjet és román csapatoknak címezve. Tiltakozott a svábok elhurcolása ügyében is, nem sok sikerrel.

Az új világ sem sok jóval ajándékozta meg, ahogy tudvalevőleg egyházára is a legszomorúbb évek vártak. De nem ő lett volna Scheffler János, ha hagyja magát. Memorandumot írt a miniszterelnökhöz, védte egyházát, amelyre az állam egyből rátette volna mosdatlan mancsát. A Secu is próbálta magához édesgetni, s rábízni az áruló békepapmozgalmat, sőt alantas terveik szerint a pápának hátat fordító romániai katolikus egyházat is neki kellett volna irányítania. János atya az azóta  legendássá váló két szóval üzent nekik vissza: „Nem tehetem!”

A világi bosszú persze nem késett sokáig. Felfüggesztés, kényszerlakhely, fogda, Bukarest, majd a máramarosszigeti és jilavai pincebörtön következett a kálvárián. Ugyanolyan természetességgel viselte a rá kimértet, mint a gyermekkori gyomorkorgást, a végeláthatatlan tanulást, vagy ahogy éppen a nővérekhez cihelődik át hátizsákjával a bombázás után. Soha semmiben nem akart többet, mint társai. A föld alatti börtönben és a kínzások alatt sem. Jeltelen sírba dobták, de a Sabar folyó partján található rémbörtön – ahol Márton Áron és sok más nagy erdélyi katolikus egyházfi is raboskodott – ortodox papja memorizálta a sír helyét, ahonnan csontjait majd csak a hatvanas években hozták haza titokban egy aktatáskában. Hova máshova, mint szeretett Szatmárnémetijébe, ahol a városát, egyházát és a szegényeket radikális szerénységgel szolgáló, János atyához hasonlóan elhivatott és pontos Hám János – nem mellesleg püspökkollégája – mellé temették.

Ha életében a megvesztegethetetlenség és a hűség angyalai vigyáztak rá, akkor a sírba az elhivatottság és pontosság angyala tette, annyi bizonyos. Teljes élet, befutott pálya, megszentelt szenvedély, Boldog Scheffler János.