Menü
A busz megállt a bencés kolostor előtt. Lekászálódtam a hátizsákommal, leültem egy padra, hogy megvárjam, míg szétszéled a többi utas. Ne legyen senki a közelemben. Nem tudtam, mit keresek ott, Bakonybélben két nappal karácsony után egyedül. Útközben is ezen gondolkodtam, de nem sikerült a végére járnom. Azóta sok év telt el, de még mindig nem tudom, csak feltevéseim vannak, homályos sejtéseim, semmi több. Vannak helyzetek, amikor az embernek fogalma sincs arról, hogy miért éppen azt teszi, amit tesz. Mintha lenne valaki bennem, aki sokkal jobban tudja, hogy mi a jó nekem. Ritkán szól, akkor sem szavakkal, inkább alig érzékelhető impulzusokat ad, amelyek éppen csak megjelennek a tudatban. Mint a látóhatár peremén futó őzek, amikor magukra vonják a tekintetet. Alig látszanak, minden másnál kisebbek, mégis ők adnak értelmet a képnek, ők a középpont, amelyhez minden csak asszisztál.
Belestem a templomba, elmondtam egy gyors imát. A turistaházban aztán nem volt maradásom. Letettem a hátizsákot, kitöltöttem néhány papírt, és már ott sem voltam. A jelzés nélküli ösvény a ház mögött, öreg bükkök alatt kanyargott fölfelé. Kora délután lehetett, a gyenge téli nap már csak a fák hegyét érte, az erdőben lassan szivárgott szét a homály.
Annyit tudtam csak, hogy a turistaházban kell töltenem két éjszakát, lehetőleg csendben, nem szólva senkihez. Ami az előző néhány hónapban történt, sok volt ahhoz, hogy bárkivel is beszélni akartam volna róla. Két nő árnya kísért a fák között, ők beszéltek ki a patak zúgásából, a szél az ő hangjukat hozta a meredek hegyoldal felől. Úgy jöttek mellettem az ösvény két oldalán, mint azok a tündérek, akikről lehetetlen eldönteni, hogy gonoszak vagy jók. Folyamatosan változtatták alakjukat, hol egy falevél voltak, hol egy ölyv árnyéka a fagyott avaron. Mindenben ott voltak, miközben már nem voltak sehol.
A fákról hullott a dér, újabb ösvények nyíltak, gondolkodás nélkül kanyarodtam rájuk. Nem volt nálam semmi, a pénztárcámat is ott hagytam a turistaházban. Néhány szál cigaretta talán, és ők ketten, démonaim, ahogy húztak magukkal egyre beljebb, egyre távolabb.
Zakatolt az agyam, de mindenféle cél nélkül, felmondta az életemet egy idegen hang bennem, nem hagyva ki semmit, mégis olyan volt hallgatni, mintha egy ismeretlen életét darálná. Ki ez, aki itt kóborol az alkonyuló erdőben, mit keres itt. Öngyújtójában eltört a tűzkő, már rá sem tud gyújtani. Felrémlik egy befagyott tó, egy szívekkel televésett hatalmas tuskó, egy elhagyott, beszakadt tetejű erdészház képe. Ha bárki kérdezte volna, talán a nevemet sem lettem volna képes megmondani.
Aztán az éjszaka jött. A szürkületet, az alkonyt nem vettem észre, csak azt, amikor már tényleg a bakancsom orrát sem láttam. A sötétség mélyén kutyák ugattak. Este tíz lehetett, amikor aszfaltos útra léptem. Egy halott, néma faluba értem, az ablakokban semmi fény. A buszmegállóban egy öregember állt, akiről ma sem tudom eldönteni, kísértet volt-e vagy élő ember. Ő mondta el, hogy húsz kilométert jöttem az erdőn keresztül, de vissza legalább harminc lenne, mert ugyanarra az útra úgysem találnék rá újra.
Valameddig vitt az utolsó busz, egy bekötőútnál leszálltam. A sofőr a lelkemre kötötte, hogy ne térjek le az útról, mert nagy bajom eshet. Ezen a mondatán sokáig gondolkodtam. Éjjel kettőkor ismét a bencés kolostor előtt álltam. Fagytól elgémberedett ujjakkal gyújtottam rá a feszület alatt égő gyertyáról. Nagyjából negyven kilométert tettem meg. Az üresség ritkán tapasztalt intenzitása eufórikus állapotba billentett. Boldog voltam, hogy nem érzek semmit, hogy az árnyak eltűntek mellőlem, mert egy névtelenhez mégse lehet közük. Ott, a templomajtónak dőlve biztosan tudtam, azért vagyok itt, hogy eltévedjek. És hogy minél inkább eltévedek, annál közelebb kerül az otthon.
*
Állatok útjait használom. Most döbbentem rá erre, ahogy jöttem fölfelé a hegyen, a házhoz, ahol írni szoktam. Egy szeles, emberek által ritkán látogatott domb tetején áll ez az elhagyatott faház, pár éve bukkantam rá egy téli sétám során. Korábban feltörték már, az ajtót kiszakították a helyéből, odabent szétdobálva minden, gyerekholmik és evőeszközök, síléc és ágynemű nagy halomban a padlón. Rendet tettem, az ártó szellemeket pipafüsttel elűztem, és kineveztem íróháznak, noha az itt töltött időm nagy részében nem írok, csak ülök az ablak előtt, és nézek kifelé. Nem tudnám megmondani, mit nézek ilyenkor. Ha azt mondanám, hogy az ablak előtti kőrisfákat és tölgyeket, hazudnék. Carl Gustav Jung írja önéletrajzi könyvében, hogy legkedvesebb időtöltése mindig is az volt, amikor a kertjében szöszmötölt, fákat metszett, és közben nem gondolt semmire. Kerti munkája közben a gondolatai a tudattalanban süllyedtek el.
Nálam is valami hasonlóról lehet szó, mert az itt töltött időről a legritkább esetben maradnak emlékeim. Mintha mindig álmomban járnék itt. Homályos érzetek és benyomások, emlékfoszlányok, látszólag a semmiből felbukkanó mondatok kavalkádja. Hátradőlök a hetvenes évekből itt maradt, kifejezetten ronda műbőr fotelben, és hagyom, hogy lassan elöntse a tudatomat ez a titokzatos folyó, amelynek éjsötét vize beláthatatlan mélységeket rejt. Talán az sem véletlen, hogy ehhez a házhoz csak vadállatok által használt utakon juthatok el. Ki kell lépnem egy időre az emberi állapotból, ha el akarok jutni mélyvilági életem helyszínére.
Egyszer felhoztam ide a fiamat, akit azonnal rabul ejtett a ház. Kijelentette, hogy itt fogunk aludni, sőt, többet inkább ne is menjünk haza, mostantól lakjunk itt. Azt azért megjegyezte, hogy amennyire ő tudja, ez a ház igazából egy boszorkányé, aki most nincs itthon, de estére biztosan megérkezik, és ha akkor itt talál minket, abból nagy baj lesz. Mert ha itt talál minket, akkor magával visz az égbe. Mondtam neki, hogy nem is olyan rossz az, ha az égbe visz minket a boszorkány. De, nagyon rossz, mondta ő, mert aki az égben van, az meghalt, és az égből nem lehet visszajönni. Az égből nem, csak a csillagokból, tette még hozzá. Értetlenségemet látva elmagyarázta, hogy ha nem tudnám, ő maga is a csillagokból jött, de az nem ugyanaz, mint az ég. Már szürkült, amikor elindultunk a házból, nehogy véletlenül találkozzunk a boszorkánnyal.
Azóta voltam már itt este, és be kell vallanom, olykor eszembe jutott a boszorkány. Hogy mi lesz, ha mégis hazajön.
Az égbe repítő boszorkány története nyilván a mesék hatásának is betudható, de fiam monológjának a magja talán mégsem a mesekönyvek és a rajzfilmek világából ered. Sokszor megfigyeltem, hogy bizonyos helyek erős hatással vannak rá. Ilyenkor először elhallgat – ami egyáltalán nem jellemző rá –, majd hirtelen különös dolgokat kezd mondani. És mintha nem is nekem mondaná ilyenkor, hanem saját magának. Vagy senkinek. A már emlegetett Jung is beszámol hasonló helyzetekről, amikor a tudattalan így nyilvánítja ki magát, rendhagyó monológok formájában. A gyerek kapcsolata sokkal elevenebb ezzel a világgal, mint a felnőtteké, és a nyelv, amit ennek a világnak a leírására használ, elemelkedik a hétköznapi nyelvtől. Azt is lehetne mondani, hogy minden gyerek költő, amennyiben hírt ad arról a világról, amelyből megformálódott, és ugyanígy minden felnőtt megőriz valamit a tiszta gyermeki létből, amennyiben nem szakítja meg a kapcsolatot azzal a másik világgal.
Amikor itt vagyok a házban, nem tudom eldönteni, hol is vagyok. A gyerekkorom épp olyan jelenvaló, mint az elmúlt másodperc. Sok olyan korai emlékem hívódott elő ennél az ablaknál ülve, amelyről réges-rég megfeledkeztem már. „Olyan szövetből vagyunk, mint álmaink, s kis életünk álomba van kerítve” – ahogy Shakespeare írja A viharban, Babits fordításában. Az eredeti angol szövegben így áll: „our little life is rounded with a sleep.” Ami – Jungot emlegetve ismét – inkább talán azt jelenti, hogy életünk csak egy apró, pislákoló fény a tudattalan óceánjában.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
