A munkásszállóból kialakított kistarcsai tábort sötét célokra használták a huszadik századi rezsimek. Vasdényey István azonban, aki a vészkorszak alatt a létesítmény parancsnoka volt, a legnagyszerűbb magyar hősök közé tartozik: rengeteg embert mentett meg a pusztulástól.
1944 március 18–19-én kezdetét vette a Margarethe hadművelet, Magyarország német megszállása, pár nappal később pedig egy lista alapján már zajlott a gazdasági és politikai értelemben exponált zsidók letartóztatása, akiket túsznak szemeltek ki. Így történt, hogy Tolna megyei sváb SS-legények magyar rendőrök segítségével ügyvédeket hurcoltak el otthonukból. A zsidó foglyokat az első hónapban a Rökk Szilárd utcai volt rabbiképző intézetben tartották fogva, amelyet a Gestapo ideiglenes fogházként használt. Az ábécérendben összeállított lista K betűjéig jutottak, mert az Igazságügyi Minisztérium egy idő után leállította az emberrablást. Néhány hét elteltével a túszokat táborokba szállították: az újságírókat például Csepelre, az ügyvédeket pedig Kistarcsára. Az utóbbi helyen található épületegyüttes ez előtt sem állt üresen, köztörvényes rabok, csavargók, prostituáltak, valamint szélsőséges politikai csoportokhoz tartozó egyének, kommunisták és szélsőjobboldaliak „lakták”. A korábban a Gép- és Vasútfelszerelési Gyár munkásainak szállást adó épületekből a harmincas években alakítottak ki toloncházat.
A német megszállást követően az addig csak néhány száz ember befogadására alkalmas komplexumot átalakították, hogy akár ezerötszáz-kétezer rabot el lehessen ott helyezni, a politikai alapon elítélteket pedig elszállították. Az egyik épületben a Wehrmacht és az SS elítélt katonáit helyezték el, kettőben pedig a Gestapo deportálásra szánt foglyait, akiket szabotázs vagy összeesküvés koholt vádjával, illetve a zsidók utazását és telefonhasználatát tiltó rendeletek értelmében vasútállomásokról, telefonfülkékből hoztak be. Indok lehetett még a nem megfelelő csillagviselés, az anyagi javak rejtegetése vagy bármi egyéb, amibe bele tudtak kötni. Létszámuk folyamatosan változott, hiszen a háború végéig bőven találtak rá alkalmat, hogy szabályszegő zsidókat tartóztassanak le.
Emberség egyre gyilkosabb időkben
Vasdényey Istvánt 1942 júniusában nevezték ki a kistarcsai tábor parancsnokának, közvetlenül előtte a garanyi menekülttábort vezette, ahol politikai okokból internált személyeket, valamint zsidó és nem zsidó menekülteket egyaránt őriztek. Vasdényey már ekkor bizonyította emberséges hozzáállását és segítőkészségét. Weiner Leó zeneszerző így emlékezett meg róla egy levelében: „Végleges szabadlábra helyezésem alkalmából, melynek gyors és eredményes sikerültében igen tisztelt Főfelügyelő Úr jóindulatú segítségének annyi része van, lelki szükségét érzem annak, hogy garanyi tartózkodásom alatt élvezett kitüntető jóindulatáért és segítségéért szívből jövő hálás köszönetemet fejezzem ki.”
Vasdényey parancsnoki kinevezése után hamar kezelte a tábort jellemző feszültségeket, különválasztotta az egyébként rendszeresen egymás ellen szervezkedő, gyakran verekedéseket és késeléseket provokáló kommunistákat és szélsőjobboldaliakat. Emellett érdekes módon a politikai szervezkedéseket sem gátolta, a baloldaliakat pártfogásába vette, és engedélyezte számukra a szabad levelezést, sőt négyszemközt is fogadhattak látogatókat. Érdekes csoportnak számított az 1939-től kezdve külföldről Magyarországra menekült zsidóké, számukra az internálás a kitoloncolástól való megmenekülést jelentette. Hozzájuk rendszeresen és szabadon bejárhatott a helyi rabbi, illetve a Magyar Izraeliták Pártfogó Irodájának vezetése is kapcsolatban állt a tábor irányítóival.
Segít a szövetségi kapitány is
A táborparancsnok a vészkorszak alatt a pártfogóirodával együttműködve embermentő tevékenységet folytatott. Segítségére volt Dietz Károly is, aki az őszirózsás forradalom után budapesti rendőrkapitányként Vasdényey felettese volt (s aki aztán az 1938-as futball-világbajnokság döntőjéig jutó magyar válogatott szövetségi kapitányaként lett híres). Dietz korábban ügyvédi végzettséget szerzett, és jogi úton próbálta akadályozni a zsidók elleni intézkedéseket a toloncügyosztály vezetőjével, Pataky Oszkárral. A módszerük egyszerű volt, igazolásokat szereztek arról, hogy munkába menet fogták el az adott személyeket, ami lehetőséget nyújtott Patakynak a szabadon bocsátáshoz. Ebbe a tevékenységbe kapcsolódott be Vasdényey is, de először megszerezte a Gestapo engedélyét arra, hogy a hatvan éven felüli férfiakat, az ötven éven felüli nőket, valamint a tizenhat év alatti gyerekeket szabadon engedjék. A már említett pártfogóiroda felkereste az elhurcoltak családját, megszerezte a személyes iratokat, Dietz pedig ügyvédként hitelesítette a papírokat, vagy ha nem voltak, szerzett hamisakat. Vasdényey István táborparancsnokként pedig a benyújtott iratok alapján akit csak lehetett, szabadlábra helyezett.
A Kistarcsára hurcolt zsidó ügyvédek esete egyedülállónak számított, a németek foglyaiként voltak számontartva, de a gyakorlatban a tábor parancsnoka igazgatta a mindennapjaikat. Egy elkülönített épületben éltek, szabadon mozoghattak a táboron belül, levelezhettek, csomagokat vehettek át, könyvet, illetve újságot olvashattak, tehát emberséges körülmények között tartották őket. Egy alkalommal ittas német katonák bántalmazták a csoport tagjait egy razzia során. Vasdényey ezt megtudva kijárta a német vezetésnél, hogy az adott épületbe csak magyar rendőrök kíséretében mehessenek be német katonák.
Bálint Ákos György Sziget a mérgezett tengerben című visszaemlékezésében azt írja, Vasdényey „megteremtette azt a helyzetet, hogy a foglyok a tábort a nyugalom és a biztonság szigetének tekinthessék”. A parancsnok azonban csak az ügyvéd túszok esetében tudott sikeresen fellépni, a Gestapo foglyainak számító, utcáról és otthonról elhurcolt zsidókat nem tudta megvédeni. Velük 1944. április 28-án indult el az első marhavagon a táborból Auschwitzba, amely az ország egészét tekintve is az elsőnek számított. Ez volt az országból való deportálások főpróbája.