Szinte minden készen állt a letűnt szakma feltámasztásához. Már csak egyvalami hiányzott. Mint megtudjuk, a vándorfényképészek régen vagy a hátukon cipelték a gépüket, vagy lóval jártak. „Na, az már több alkalommal bebizonyosodott, hogy a ló meg én, az legalább három különböző dolog” – mosolyog a fotográfus; ezért inkább az autó mellett döntött. Egy telephelyen figyelt fel a retró hangulatú Barkas lakóautóra. Addigra már három hat év alatti lánya volt, s úgy gondolta, jó lenne egy mobil lakás, amely bárhova elviszi őt, elfér benne a felszerelés és a rövidesen hatfősre bővülő család is. „Így vettem meg az én kis lovamat. Ha az erejét nézzük, akkor mondhatom, hogy mindjárt egy huszonöt-harminc fős ménest vettem” – fogalmaz.

Időközben teljesen lebukik a nap, a dunai levegő egyre hűvösebb, úgy döntünk hát, elnapoljuk a horgászatot, helyette a lakóautóban folytatjuk a beszélgetést. Tulajdonképpen nem is bánjuk, hogy így alakul. Érkezésünk óta időről időre kíváncsi pillantásokat vetettünk a járgányra, most végre belülről is szemügyre vehetjük. Nem csalódunk. A Barkas nádszövet borítása, nomád, mégis otthonos hangulata magával ragad. Meleg fényű lámpa világítja be az egész helyiséget. Az autó végében a férfi legkisebb lánya, Lola és az unokatestvére üldögél. Melléjük telepedve hallgatjuk tovább a járgány beszerzését követő évekről szóló anekdotákat.

„Innentől vándorélettel telt a nyarunk” – meséli, miközben a kis rezsón forralt bort készít az asztal köré gyűlő csapatnak. A különleges produkció híre szájról szájra terjedt, fesztiválok, fotóstáborok váltották és váltják egymást azóta is, igaz, manapság kisebb számban. A vándorfényképész ilyenkor leparkolja az autóját az adott helyszínen, kifüggeszti a képeit, felállítja a famasinát, majd leül, és vár. Jön a vevő, kattan a gép, majd fél óra intenzív munka következik – magyarázza a folyamatot Zalka. „Az emberek valami olyat látnak, amit sehol máshol nem. Az archaikus megjelenésű fotók, a famasina, az autó vonzza őket” – fejtegeti a siker nyitját. A népszerűség okait számba vevő felsorolást csak magunkban egészítjük ki a vándorfotográfus különleges karakterével.

Ő maga azonban inkább kicsinyíti saját szerepét, meglepetésünkre még csak nem is tartja magát művésznek. „Természetesen kezdetben én is fotóművész akartam lenni. De láttam a környezetemben azokat, akik méltán kiérdemelték ezt a rangot, és érzem a különbséget kettőnk között a gondolkodásmódban, a vizualitásban. Néha irigyeltem, ahogy ünneplik őket, de igazából nem volt könnyű irigykedni sem, mert a legtöbbjük szintén egyik napról a másikra élt. Meg szerintem ha az emberben nincsenek olyan indulatok, amelyeket mindenképp a világ elé akar tárni, akkor ne erőltesse, nem lesz igaz, nem lesz semmi értelme. Éppen ezért a magam számára elvétve fotózok. Csak akkor veszem elő önszántamból a kamerát, ha történik velem valami, azt képileg is meg tudom fogalmazni, és úgy érzem, fontos, hogy kifejezzem, elmondjam. Ez ritkán fordul elő ” – beszél az alkotáshoz való hozzáállásáról Zalka. Mi azért a nyers, erőt sugárzó, egyszerű és mérhetetlenül őszinte portréit nézegetve – bár laikusként – bátran hívjuk fotóművésznek. „A portréfényképezésnek is van olyan minősége, amikor már nem csupán emberábrázolásról beszélünk, hanem az előttem állónak a külsőségein kívül a személyiségéből is sikerül megmutatni valamit” – erősít meg az előbbi megállapításunkban a vándorfotográfus.