Menü
Számos legenda kelt szárnyra Szombathelyi Ferenccel kapcsolatban. Olvasni olyat, hogy a délvidéki razziák felelőseként életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt, majd Jugoszláviának kiadott egykori vezérkari főnököt a szerbek karóba húzták. Olyan szóbeszéd is keringett, hogy végre sem hajtották az ítéletet, és Szombathelyi a jugoszláv állam szovjetellenes katonai védelmét szervezte. Körbejártuk a mendemondákat.
Még mielőtt a népbíróság elé állították volna 1945–1946-ban, Szombathelyi Ferenc megírta saját „védőiratát”, amelyben a délvidéki razziák során elkövetett bűnökről is szót ejtett. A nyugállományú vezérezredes leírta: a délvidéki események után egyre inkább megerősödött benne a meggyőződés, hogy a honvédség és a csendőrség részéről elítélendő szabálytalanságok történtek, valamint rádöbbent arra is, hogy a jelentések által félrevezették, és voltak olyan alárendeltjei, akik egyértelműen mulasztottak, és könnyelműen jártak el.
A Délvidéken támadások értek magyar katonai és csendőrjárőröket a szerbek részéről, ezért Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter és Szombathelyi Ferenc, a Honvéd Vezérkar főnöke razziát rendelt el, amelynek célja a beszivárgók és a partizánok felkutatása volt. A razzián részt vettek a honvédség egyes csapattestei, a folyami erők kijelölt alakulatai, illetve az odarendelt csendőrtanszázadok is. Három-négy fős járőrök igazoltattak. A honvédekkel és csendőrökkel együtt vett részt a járőrözésben egy helyi ismeretekkel rendelkező személy. A gyanúsnak vélt embereket begyűjtötték, és központi helyekre szállították, majd tömegével végezték ki őket. Ma sem tudni pontosan, hogy ki és milyen parancsot adott.
A korabeli magyar hadbírói kivizsgálás szerint az összesen 3308 halálos áldozatot követelő vérengzés nem maradt visszhang nélkül az Országgyűlésben sem. A képviselőházban többek között Popovics Milán szerb származású délvidéki képviselő is interpellált az ügyben. Szombathelyi illetékes parancsnokként elrendelte a kivizsgálást, amelynek következményeként több mint tíz esetben indítottak eljárást. A végül elítélt vezetők közül Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy, Grassy József vezérőrnagy, Deák László ezredes és Zöldi Márton csendőr százados a Német Birodalom területére szökött. Szombathelyi írásában úgy vélekedik, hogy ez is azt bizonyítja: „német ügyről” volt szó, továbbá ezt támasztja alá szerinte az is, hogy a két tiszt később a megszálló német csapatokkal tért haza.
Magyarország német megszállása után, 1944. április 16-án az államfő felmentette Szombathelyi Ferencet a vezérkari főnöki szolgálati állásból, és nyugállományba helyezték. 1944 októberében perbe fogták, mert a Honvéd Vezérkar főnökeként felvette a kapcsolatot az amerikaiakkal. A nyilas–hungarista hatalomátvétel után internálták, és Németországba hurcolták. A háború végén amerikai hadifogságba került, majd kiadták Magyarországnak, ahol népbíróság elé állították, de már előtte megfosztották rendfokozatától, és végül életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték népellenes bűncselekmény, valamint hivatali hatalommal való visszaélés miatt. Ezek után a magyar hatóságok jogszerűtlen körülmények között kiadták Jugoszláviának, ahol halálra ítélték.
Szovjetunió, 1942. Szombathelyi Ferenc kitünteti a 2. magyar hadsereg katonáját
1946 novemberében az újságok, többek között a Szabad Magyarország is beszámolt arról, hogy kivégezték az „újvidéki tömeggyilkosokat”. „A halálraítélt bácskai népgyilkosok kivégzését három csoportban hajtották végre” – kezdték a beszámolót. „Délután fél 5-kor megafonon hirdették ki Újvidéken, hogy az Almási temető mellett délután 5 órakor akasztják fel Grassy Józsefet és Zöldi Mártont. Teherautón hozták a halálraítélteket a temetőhöz, és az autó reflektor világítása mellett hajtották végre az akasztást. Először a minden ízében remegő Grassyt emelték le az autóról, aki összeesett. Két katona emelte a bitófára. Zöldi Mártonnak végig kellett néznie Grassy kivégzését. Ezt megelőzően Szombathelyi Ferencet, Gál Lajost [Gaál – a szerk.], Bajsai Ernőt, Bajor Ferencet, Nagy Miklóst és Perepatics Pált a nyilvánosság kizárásával agyonlőtték. Kedden reggel 7 órakor Zsablyán akasztották fel Feketehalmy-Czeydner Ferencet mintegy ezer főnyi tömeg jelenlétében” – írták.
A szövegből egyértelműen kiderül a kivégzések módja: akasztás, valamint golyó általi halál. A korabeli lapok tudósításaiban kizárólag ezzel az információval lehetett találkozni. A Szabad Magyarországhoz hasonlóan rövid életű Magyar Jövő című lap is hasonlóan számolt be: „Az újvidéki vérengzésért felelős két nyilas törzstiszt, Szombathelyi Ferenc tábornok, a fasiszta magyar hadsereg egykori vezérkari főnöke és Feketehalmy-Czeydner tábornok, a fasiszta magyar 5-ik hadsereg parancsnoka, a jugoszláv törvényszék előtt feleltek az 1941-es tömeggyilkosságokért, melyeknek halálos áldozatai 40 ezerre rúgtak. Az újvidéki hóhérokat a jugoszláv törvényszék halálra ítélte és pedig Feketehalmy-Czeydner tábornokot kötéláltali halálra és Szombathelyi tábornokot golyó általi kivégzésre.” A negyvenezres szám természetesen óriási túlzás volt, feltehetően a magyar háborús bűnöket akarták súlyosbítani a közvélemény szemében.
A napvilágot látott információk ellenére elterjedt az a tévhit, hogy Szombathelyit a szerbek karóba húzták. Cseres Tibor Vérbosszú Bácskában című művében megemlíti, hogy a könyv megírásának idején már szemtanúk által nem ellenőrizhető hírek terjedtek a kivégzésekről, amelyek bekerültek Lakatos Géza vezérezredes emlékirataiba is. Ezek tudósítottak arról, hogy Szombathelyi Ferencet felnyársalták, továbbá Feketehalmy-Czeydner Ferencet Csurogon, Grassy Józsefet pedig Zsablyán nyakig a földbe temették élve, majd lánctalpas harckocsival végigmentek rajtuk. Cseres könyvében több alkalommal is említik a megkérdezettek, hogy történtek kegyetlenkedések hasonló módon.
Szombathelyi Ferenc a dr. Major Ákos vezette népbíróság előtt a Zeneakadémia Nagytermében
1945. október. Háborús bűnökkel vádolt foglyok sorakoznak ebédosztáshoz az Andrássy út 60. pincéjében. Elöl Szombathelyi Ferenc, mögötte Rátz Jenő, a Sztójay-kormány miniszterelnök-helyettese, Basch Ferenc, a magyarországi Volksbund vezetője, Szakváry Emil, a Szálasi-kormány iparügyi minisztere, gróf Pálffy Fidél volt földművelésügyi miniszter és Kolosváry-Borcsa Mihály volt sajtófőnök
Felmerül a kérdés, mennyi a valóságtartalma a Szombathelyi halálát övező pletykáknak. Szakály Sándor történész, a Veritas Történetkutató Intézet és Levéltár főigazgatója azt mondja, hogy „a csetnikektől és a partizánoktól valóban nem álltak távol ezek a módszerek, fontos azonban kiemelni, hogy itt nyilvános perről volt szó, így nehezen képzelhető el a karóba húzás”, hiszen ügyeltek a formaságokra. Megjegyzi, hogy „nemcsak Szombathelyit és társait végezték ki, hanem olyanokat is, akik csupán a Délvidéken szolgáltak. Ehhez hasonlóan több Észak-Erdélyben szolgáló magyar katonát és csendőrt is elítéltek a románok távollétükben vagy kiadatásuk után”.
A karóba húzás történetének eredete bizonytalan. Szigethy György újságíró 1956-ban Clevelandben megjelent, Szemtanuja voltam Titó délvidéki vérengzésének című könyvében is csak azzal a téves állítással találkozhatunk, hogy Szombathelyit nyilvánosan akasztották, nem pedig lelőtték.
A nyársra húzás mellett terjedtek egyéb híresztelések is Szombathelyit illetően. Csicsery-Rónay István író, kisgazda politikus például felvetette, hogy nem is végezték ki a vezérezredest, s ezt igen furcsa történetekkel próbálta alátámasztani. Beszámolója szerint amikor Szombathelyit elvitték, a felöltőjét elfelejtették elcsomagolni, így üzentek a feleségének a gyűjtőfogházból, hogy menjen el érte. Mire az asszonynak sikerült eljutnia a kabátért, már a hűlt helyét találta, azt mondták, érte jött valaki. Később a jugoszláv sajtó képeket közölt a tárgyalásról, amelyeken Szombathelyi a felöltőjében volt látható. Csicsery-Rónay ezt igen furcsának tartotta, és úgy ítélte meg, hogy a jugoszlávok nem lehettek ennyire figyelmesek, főleg ha tudták, hogy Szombathelyit még az ősz folyamán kivégzik.
Katonai átkelés a Dunán 1941-ben, háttérben a péterváradi erőd, ahol 1946-ban kivégezték Szombathelyi Ferencet
Ennél is figyelemre méltóbbnak tartotta a tényt, hogy a bíróság ítélete szerint a főbb bűnösnek tartott embereket nyilvánosan végezték ki, egyedül Szombathelyi halálos ítéletét hajtották végre a péterváradi erőd falai mögött. Az író elmondása szerint a vezérezredes felesége nem volt hajlandó elfogadni férje halálát, így gyászruhát sem viselt. A kivégzés dátuma után pár hónappal odament hozzá egy ismeretlen, és megjegyezte: „Látom, nem visel gyászruhát. Igaza van, mert a férjét nem végezték ki, és ma is él. Többet nem mondhatok.” A hallottakat eleinte nem igazán akarta elhinni, de ahogy egyre több pletyka jutott a fülébe, annál bizonytalanabb lett. Egy ismerőse találkozott a jugoszláv katonai misszió egyik tagjával, és megkérdezte tőle, hogy miért kellett kivégezniük egy olyan embert, akinek bizonyíthatóan semmi köze nem volt a délvidéki vérengzésekhez. A katonatiszt csak mosolygott a kérdésen, és a következőképpen válaszolt: „Honnan tudja, hogy kivégeztük, amikor azt senki sem látta? Nem mondom, hogy nem végeztük ki, de azt sem, hogy igen. Meglehet azonban, hogy nekünk több eszünk van, mint azoknak, akik értékes, nagy tudású embereket csak azért kivégeznek, mert a múltban is fontos pozíciókat töltöttek be.”
Szombathelyi Ferenc 1887-ben született Győrben Knauz vagy Knausz Ferenc néven. A pécsi hadapródiskolában tanult katonának, majd Bécsben végezte el a hadiiskolát. Szolgált az első világháborúban, majd a Vörös Hadseregben is. Az 1920-as évektől kezdve a Honvéd Vezérkar tagja volt. 1941-ben, Magyarország hadba lépésekor a Szovjetunió elleni támadásban részt vevő Kárpát-csoport parancsnoka volt. Még ez év szeptemberében kinevezték a Honvéd Vezérkar főnökévé, illetve vezérezredessé léptették elő. Az 1942-es délvidéki razziák vezetőit felszólította a törvénytelenségek beszüntetésére, majd vizsgálatot indított a vérengzések miatt. 1944-ben a szövetségesekkel való kapcsolatfelvétel miatt félreállították és perbe fogták, a nyilas hatalomátvétel után pedig letartóztatták, és Németországba internálták. A háború után ott került amerikai fogságba, majd átadták Magyarországnak. A népbíróság életfogytiglani szabadságvesztésre ítélte, de végül kiszolgáltatták Jugoszláviának, ahol kivégezték.
Csicsery-Rónay alapvetően nem hitt ezeknek a szóbeszédeknek, de 1957-ben olyan információkról szerzett tudomást, amelyek állítása szerint teljesen összezavarták. A forradalom után átszöktek Jugoszláviába, ahol egy iskolában bujkáltak, de néha a faluba is bejártak. Ott több helyitől is hallották ugyanazt a történetet. A forradalom leverése után fokozták a katonai készültséget a térségben, és még a vidéki lakosságot is felfegyverezték, hogy védjék a határt, vagy adott esetben partizánharcot vívjanak a szovjetek ellen. Elmondásuk szerint a háború után börtönbe vagy internálótáborba került foglyokat is mozgósították. Egy hír szerint „ezeket a védelmi intézkedéseket egy nagyon magas rangú fogoly magyar tábornok tervezte meg, és ő találta ki azt, hogy a falvak népét is fel kell fegyverezni”. Csicsery-Rónay mindezt kísértetiesen hasonlónak tartotta Szombathelyi azon elképzeléséhez, hogy fel kell fegyverezni az Alföld parasztságát is a szovjet invázióval szemben.
Az említett történetek Szakály Sándor szerint valószerűtlenek, hiszen a jugoszláv hadseregnek megvoltak a megfelelő, képzett szakemberei, nem szenvedtek hiányt e téren. Kiemeli: nem igazán létezik példa arra, hogy államok idegen országok katonáit alkalmazzák tanácsadóként. Szerinte a karóba húzáshoz hasonlóan ez is csupán legenda.
Szombathelyit a rendszerváltoztatást követően több társával együtt rehabilitálták. A történész úgy fogalmaz, hogy „a magyarországi népbíráskodás a magyar igazságszolgáltatás szégyenkorszaka, ugyanis az eljárásokat visszamenőleges hatállyal hozott törvények alapján folytatták le; a létező és fennálló törvények alapján minden bűnöst felelősségre lehetett volna vonni”.
Az újvidéki razzia 1942-ben
Végül a városi legendák és szóbeszédek után érdemes megismerkedni Szombathelyi Ferenc kevéssé ismert oldalával. A Horthy-rendszer iránti szimpátiával nem vádolható Illyés Gyula népbíróság előtt tett vallomásából egy, a német és a magyar érdekek szétválasztását első számú feladatnak tartó, baloldali írókkal vitázó vagy éppen egyetértő értelmiségi katona képe rajzolódik ki: „Vádlottat az 1942. évi kolozsvári könyvnapon ismertem meg. Beszélgetésünk során feltűnő volt az a kijelentése, hogy magyar szellemű hadsereget akar Magyarországnak, külön hadsereg kell, amely minden ellenséggel szemben megvédi az országot. Éreztem, hogy itt nyilván a németekre céloz. Megkértem ekkor, hogy Kovács Imre írótársamat, aki egy igen súlyos kémkedési ügyben volt letartóztatva, engedje szabadon. Ezt a kérésemet budapesti találkozásunk alkalmával megismételtem, és a vádlott Kovács Imrét valóban szabadon is engedte. Egy fél évvel utána a lillafüredi írókonferencia alkalmával, amelyen vádlott is részt vett, egy beszédet mondott, amelyben hangsúlyozta, hogy van külön magyar érdek, külön magyar cél, amelyet más céloktól el kell választani.”
A Legfelsőbb Bíróság 1994. március 16-án hozta meg az ítéletet, amelyben hatályon kívül helyezte a Budapesti Népbíróság, illetve a Népbíróságok Országos Tanácsának Szombathelyi Ferenc ellen hozott ítéleteit. A rehabilitáció ellenére rendfokozatát közel húsz esztendő után sem állították még helyre.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
