Ez az új múzeum is nagy már, vagy inkább hatalmas, mégis kecses, valóságos felhullámzása a sokat látott egykori felvonulási térnek. Két ellentétes irányba feszített amfiteátrum, amely a tekintetet a középen álló ’56-os emlékműre vezeti, az pedig, bár korábban eltúlzott méretűnek hatott, a hatalmas ív által elnyeri a hozzá illeszkedő léptéket.

Sokan haragszanak erre az emlékműre, de azt hiszem, tévesen. Jó szobor ez, jó példázat. A formává váló gondolat, ahogy a rozsdás, magányos vasoszlopok összesűrűsödéséből krómacéllá egybeforró és fölmagasodó ék mindent legyőző ereje a rideg betont is fölhasítja, didaktikusság nélkül is világos, könnyen befogadható. Talán jobban is, mint ha bronzalak állna itt, magas talapzaton vagy a járda szintjén, megtervezetten szétszórt kockaköveken, a kezében puska, a fején svájcisapka, a mellén magyar címer.

Az új Néprajzi Múzeum két nagy íve már kezd zöldellni, lépcsők, virágágyások, fű borítja be lassan a tetejét. Nagyon várom már, hogy benépesüljön ez a két, magasba emelt szélű Városliget-darab. Várom, hogy végre magam is fölballaghassak a legmagasabb pontjára, aztán az egész íven végighaladva át az átellenben magasodóra.

Aki majd felgyalogol ezekre a mesterséges domb­oldalakra, aligha figyel a középen álló emlékműre. Tudomásul veszi, elfogadja, hogy ott van, és a megemlékezés különleges napjai kivételével nincs is többre szükség. Nem lehet folyton ünneplőben, vigyázzban élni, a múlt akkor is velünk van, ha nem figyelünk rá éppen.

Nem tudom, lesznek-e, akik erre a különös múzeumépületre haragszanak majd, ha elkészül. Hiszen csupa modernség, formabontás, egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy „rendes” múzeum, oszlop­csarnokkal, timpanonnal, mint a Szépművészeti és a Műcsarnok a szomszédos Hősök tere két oldalán. Valószínűleg lesznek ilyenek, és valószínűleg nekik sem lesz igazuk. A múlt valóságának ezt az őrzőhelyét éppen az teszi különlegessé, hogy a jelen kereteit adja hozzá. Talán így helyesebb mondani: a jelent adja hozzá.

A mindennapok rutinjában az ember észre sem veszi, milyen hatalmasra felhalmozott gazdagság birtokában éli az életét. Természetes, hogy házban lakom, és eszembe sem jut, milyen, évezredek által kicsiszolódott tudás testesül meg abban a házban. Autóba ülök vagy buszra szállok, és bele sem gondolok, hány ember szellemi teljesítménye sűrűsödik ezekben a járművekben. Bekapcsolom a mobil­telefont – itt, ha konkrétumot keveset tudok is, azért vannak fogalmaim arról, milyen lenyűgöző tudás koncentrálódik a kis készülékben, amely az egész világot közvetíti hozzám.

De vannak ennél ezerszer fontosabb örökségek is. Leírom egy darab papírra: Nefelejcs utca 2. – évezredek kiváló elméinek szellemi munkája rejlik ebben az egyszerű följegyzésben is. Ezrek és ezrek járultak hozzá, míg megszületett az írás, ami lehetővé teszi, hogy a gondolataimat megörökíthessem. Ha az írás ötezer éves, a számírás, abban a formájában, ahogy ma bárki használni tudja, Európa számára alig ötödannyi. Nehéz belegondolni, pedig igaz, hogy a Római Birodalom, az egész ókor története azok nélkül az egyszerű számtani műveletek nélkül zajlott, amiket ma minden kisiskolás könnyen elvégez. Nem is beszélve a bonyolultakról. Mennyivel könnyebb nekem, aki készen megörököltem ezt az elődeim által megszerzett tudást!

És hozzá a művészet alkotásait, a regényeket, verseket, szobrokat, zeneműveket, épületeket – micsoda gazdagság, akár a száz évvel ezelőtt születettekhez képest is! Mi mindennek vagyok én, vagyunk mindannyian haszonélvezői! Amiből döntő jelentőségű erkölcsi kötelesség fakad: utódainknak gyarapítva továbbadni mindezt.

Van a múlt felé fordulásnak egy sajátos lüktetése. Voltak korok, amelyekben minden értékessé vált, ami régi, és az új csak akkor kapott elismerést, ha a régi mestereket idézte. Aztán az emberek bele­untak a historizmusba és a múlt felé fordulásba, modernek akartak lenni mindenestül, futuristák, tekintetüket a jövőbe vetették, és kidobták a régi bútorokat. Aztán ezt megbánták, megint a régi lett a szép. De új ifjak jöttek új jövővel, alumíniummal, világvevő rádióval és azzal a vággyal, hogy a földet fogják sarkából kidönteni. Majd megint hátrafelé, majd megint előre.

Ez a különös múzeum itt előttem mintha jobb megoldásra vezetne, mint a múlt vagy a jövő felé fordulás közötti választás kényszere. Hiszen az épület maga a jövő felé megnyíló jelen, bátor elszakadás a múlt diktálta megoldásoktól. Odabent azonban az őrzők, a múlt értékeinek megtartói dolgoznak majd azon, hogy találkozhassam ezekkel az értékekkel, hogy gazdagodhassam általuk, hogy birtokosa legyek mindannak, amit az elődeim fölhalmoztak.

Rövidek már a nappalok, beesteledik, a felgyulladó utcalámpák fényében hazaindulok. Útközben elképzelem a tavaszt, ahogy a simogató napsütésben a széles ívű lejtő megtelik emberekkel, odabent pedig megnyitja kapuit Európa egyik legrégebbi néprajzi múzeuma. Ahogy a múlt találkozik a jövővel.