„Én Kriza János születtem 1811. június 24-én Miklósvárszéken Nagy-Ajtán, hol édes atyám unitárius lelkész volt, mindösszesen 47 évig szolgálván azonegy eklézsiában.” Ezekkel a szavakkal kezdődik a kötet szerzőjének, Kriza János unitárius püspöknek az önéletírása, amelyből megtudható, hogy édesanyja, Bencze Borbara „tősgyökeres székely”, hogy iskoláit Torockón, Székelykeresztúron, Kolozsváron végezte, majd a tehetséges fiakat külföldön taníttató nemes erdélyi hagyományok folytatójaként, az „unitaria eklézsia költségén” mint papjelölt Berlinben járt egyetemre. Korán kezdett verselni is, de a szigorú kritika elbizonytalanította, a versírással többé-kevésbé felhagyott. Nagy szerencséje ez a magyar kultúrának, mert szegényebbek lettünk ugyan egy közepeske költővel, Kriza segedelmével olyan kincsnek jutottunk a birtokába, amely máig kimeríthetetlennek mutatkozik.

A Berlinből hazatérő és unitárius papi szolgálatát 1838-ban Kolozsváron megkezdő ifjú pap ugyanis irodalmi ambíciói számára új területet talált: a székely népköltészet összegyűjtését. Kedvvel, türelemmel és hozzáértéssel fogott a munkához, és azzal a reménnyel, hogy az egybeszedett anyagot hamarosan a nagyközönség elé bocsáthatja. Öt év alatt, 1842-re már odáig jutott a dolog, hogy előfizetési felhívást bocsátott ki a székely népköltési gyűjteményére. Ám a reformkor lázas nyüzsgésében lényegében visszhang nélkül maradt az ifjú lelkész felhívása.

Pedig nem ő volt az első, aki efféle munkába fogott. A népköltészet, ezen belül a népmese-irodalom iránt Európában már a 18. század második felében felébredt az érdeklődés, Kriza idejére a néprajztudománynak ez az ága nem egy országban kezdett megerősödni. Az első magyar kísérletek, legalábbis ami a megjelent köteteket illeti, mégis igen szerénynek mondhatók. Gaal György 1822-ben németre fordítva és erősen átdolgozva, a kor szépirodalmi ízléséhez igazítva adott közre tizenhét népmesét, a gyűjtemény nagyobbik része, immár magyarul, csupán 1857 és 1860 között jelent meg három kötetben. Még erősebben átdolgozta az eredeti meséket Mailáth János gróf, és ő is németül adta közre gyűjteményét 1825-ben.

Nem csoda, hogy a Kisfaludy Társaság 1841-ben országos felhívással sürgette a magyar népmesék gyűjtését, amíg még nem késő, amíg a mesék el nem vesznek, ki nem szorítja őket a falvakba is lassan benyomuló ponyvairodalom. Erre a felhívásra már valóban jelentős anyag gyűlt össze, ezt adta közre Erdélyi János a Népdalok és mondák három kötetében 1846-tól 1848-ig.

Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy Erdélyi a már kész gyűjteménnyel rendelkező Kriza elől halászta el a dicsőséget. Az ilyenbe bele is lehet keseredni, otthagyni az egészet, csinálják mások, ügyesebbek. Kriza Jánosnak ez eszébe sem jutott. Ellenkezőleg, az Erdélyi szerkesztette kötetek még alaposabb, még elmélyültebb munkára ösztönözték. Minden bizonnyal a gyűjteménye megjelenésére való hosszú várakozás érlelte meg benne azt az elgondolást, hogy hogyan is kezelje az általa vagy más gyűjtők által lejegyzett meseszövegeket.

És itt jutunk el Kriza János nagyságának, műve halhatatlanságának egyik kulcsmozzanatához. Említettük már, hogy a két korai közlő, Gaal és Mailáth átdolgozta, „irodalmiasította” a birtokába kerülő meséket, de ezzel éppen a lényegük, a lelkük veszett oda. Olyan durván, mint ők, később más közlő nem avatkozott bele a keze alá kerülő szövegekbe, de az irodalmi „csiszolás”, a feleslegesnek ítélt részek lenyesegetése, hiányok pótlása jószerével az egész 19. században szokásban maradt, még jóval Kriza után is. Példaként hadd említsük meg a magyar népmese-irodalom klasszikusát, Arany Lászlót: az ő szerkesztői keze nyoma is bizony ott látszik minden egyes általa közölt mesén.

Kriza korát megelőzve más utat választott: az eredeti szöveg lehető legteljesebb megőrzését. Ha mástól kapott lejegyzett mesét, egy-egy hangért, szófordulatért képes volt hónapokat levelezni, valósággal gyötörte munkatársait, hogy mindent éppen úgy vessenek papírra, ahogyan elhangzott. Mindjárt tegyük hozzá: végül azért ő is stilizált, nagyszerű érzékkel finoman eltávolította a fölösleget, átlendítette a szöveget egy-egy kisebb logikai döccenőn. A szöveg mégis hiteles maradt, hiszen Kriza a saját közegéből merített.

Így állott elő egy olyan irodalmi anyag, amely csodálatos módon átlépte a maga idejének korlátját, időtlenné nemesült, akárcsak a szépirodalom klasszikusai. Tény, hogy a 20. század elejétől a modern néprajztudomány Kriza módszerét már nem fogadná el, a későbbi lejegyzők már a maradéktalan, fonetikai jelekkel is rögzített hitelességhez ragaszkodtak. Ezek a gyűjtemények a laikusnak már kevésbé élvezhetők, igaz, nem is azzal a szándékkal készültek. Amit Kriza örökül hagyott ránk, az maga az élő irodalom.

Érezték ezt a kortársak is, mikor a gyűjtemény egy része, a Vadrózsák első kötete 1863-ban megjelent. Igaz, a kirobbanó sikert elsősorban nem a mesék, hanem a székely népballadák keltették. A közönség hitetlenkedve olvasta, hogy egyszerű, talán írni-olvasni sem tudó parasztemberek körében micsoda drámai feszültséggel teljes, hiba nélkül szerkesztett, szikla­tömörségű műalkotások képesek teremni. A Kőmíves Kelemen­né, a Budai Ilona és a többi méltán iskolai tananyag ma is.

Krizát mindenki ünnepelte, kivéve Iulian Grozescu román írót, aki kirobbantotta az úgynevezett Vadrózsa-pört azzal az állításával, hogy két ballada románból van fordítva, gyakorlatilag plágium. Sok méltatlan vádaskodás esett ez ügyben, megannyi keserűséget okozva Krizának, és csak sokára derült ki az igazság, amit ma már mindenki tud: a Kőmíves Kelemenné és a Molnár Anna sem nem magyar plágium, sem nem román, hanem közös kincs. A népköltészet ugyanis gond nélkül lép át politikai és nyelvi határokon.

Talán a Vadrózsa-pör tette, hogy a tervezett második kötet már nem jelent meg, Kriza János úgy halt meg 1875-ben, hogy gyűjteménye nagyobbik fele az íróasztal fiókjában maradt.

Onnan aztán többen is szemezgettek, igyekeztek pótolni a mulasztást. Még életében a Magyar Népköltési Gyüjtemény 1872-ben megjelent első kötete, majd bőségesen az 1882-ben megjelent harmadik. A nevezetes sorozat 1911-ben két teljes kötetét, a tizenegyediket és a tizenkettediket szentelte Kriza hagyatékának. Az utókor joggal azt gondolhatta, hogy ezzel a hagyaték teljessége a közönség elé került.

A véletlen azonban 1949-ben közel kétezer oldalnyi, nagyrészt kiadatlan kéziratot hozott napvilágra. Az Akadémia épületének renoválási munkálatai idején Gergely Pál levéltáros lett figyelmes arra, hogy a fűtők piszkos, penészes papír­kötegeket hordanak a pincéből eltüzelni. A barbár pusztítást rögtön leállították, a kéziratokat évek munkájával konzerválták. A már megjelentek mellett erre az anyagra támaszkodva adta közre 1956-ban Gergely Pál és Kovács Ágnes Kriza János műveinek összesítő válogatását két kötetben, Székely népköltési gyűjtemény címmel.

Ez az a kiadás, amely bekerült a mi, akkor még igen szerény családi könyvtárunkba, és lett először az esti meseolvasás forrása, aztán meg szeretett olvasmányom. Megteremtette számomra azt az élményt, amire csak a legnemesebb irodalom képes: valóságosan tapasztalhattam meg a két évszázaddal ezelőtti székely mesevilágot.