Menü
Minden víz épp a túlsó partig ér el – így hangzik a Platon Karataev új lemezének, a Partért kiáltónak a tételmondata. A zenekar nem ki-, hanem bekapcsolódásra invitálja hallgatóit: a létező végtelen és mély elfogadásának transzállapotát igyekszik közvetíteni különféle spirituális forrásokból táplálkozó zenéjével, illetve immár magyar nyelvű dalszövegeivel, amelyek nemrég kötetben is megjelentek. A zenekar két frontemberével, Balla Gergellyel és Czakó-Kuraly Sebestyénnel beszélgettünk.
Első albumuk, a For Her a szerelemmel foglalkozik, a második, az Atoms középpontjában pedig az istenkeresés áll. Mi foglalkoztatja mostanság önöket, mi ihlette a Partért kiáltót?
Balla Gergely: Az ember folyamatosan változik, és mivel mi is a saját életünkből merítünk, nálunk is állandóan mozgásban van, hogy mit keresünk az alkotásban. Az eddigi albumok is adott életfázisokhoz kötődnek, a legújabb lemez pedig az előzőhöz képest eltolódott az énvesztés, az azonosság- és egységélmények vagy akár az elmúlással való szembenézés irányába.
Czakó-Kuraly Sebestyén: Viszonylag hasonló életszakaszokon, lelki folyamatokon megyünk át Gergővel, hasonló kérdések mozgatnak minket, még akkor is, ha – akár egy szakításkor – nyilván nem pont ugyanolyan hatások érnek bennünket. Alapvetően Gergő mint szövegíró szabja meg, hogy milyen irányba megy egy lemez, milyen lesz a gondolati íve.
Az első album után akkor húzhatunk egy cezúrát?
B. G.: Valóban kisebb az ugrás az Atoms és a Partért kiáltó között, mint a For Her és az Atoms között volt. Annyi azért hozzátartozik az igazsághoz, hogy az első és a második album között három év telt el, a mostani pedig már másfél év után elkészült. Ennyi idő alatt mi is kevésbé változtunk. Kisebb az elmozdulás most, de így is észlelhető a befelé haladás, befelé figyelés a dalszövegek tematikájában.
Zeneileg is közelebb áll a Partért kiáltó a korábbi albumhoz. Ebben a tekintetben milyen újdonságokat hoztak be a mostani lemezre?
Cz.-K. S.: Mindenképpen fejlődtünk, új eszközöket is használunk, ami szerintem észrevehető, több szerep jutott például a szintetizátornak, több búgó, morajló alapot tettünk a dalok alá. Máshogy effekteljük a gitárjainkat, már az is egy kisebb váltás volt, hogy az első és a második lemez között akusztikusról elektromos gitárra váltottunk, akkor kezdtünk el egy torzabb, elektromosabb hangzás felé fordulni.
B. G.: Korábban az alkotófolyamat során a stúdióban, a felvételek alatt jöttünk rá, hogy egyáltalán mit keresünk a zenében. Most már a tapasztalatok birtokában nagyobb eszköztárral fogtunk neki az új anyagnak, ezért kiforrottabb lett a lemez, mint az előző. Különbség még, hogy bár amúgy sem voltak jellemzők ránk a klasszikus dalszerkezetek, ezek a harmadik lemezre szinte teljesen eltűntek, nincsenek igazán refrének, verzék. Mindegyik dal másképp épül fel: valamelyiknek négy különálló része van, és olyan is született, amelyik egy nagy hömpölygő folyam. Úgy érzem, hogy dalszerzőként szintet ugrottunk, amikor ki tudtunk lépni ezekből a keretekből, sablonokból, és hagytuk, hogy a dalok megtalálják a saját útjukat.
Említette, hogy mennyivel nagyobb tudással vágtak neki ennek a lemeznek, nem mellesleg pedig magyar nyelvre váltottak az angolról. Mennyire lett ösztönös így a lemez? Vagy inkább a tudatosság dominált?
B. G.: Az összes kreatív döntés belülről fakadt. A magyar dalszövegek írása igen hosszú, organikus folyamat eredménye volt, több év kellett ahhoz, hogy eljussak idáig. Amikor belevágtunk a lemez felvételébe, még fogalmunk sem volt, hogy mi lesz a végeredmény. Nem látjuk előre a teljes képet, csak beleugrunk a sötétbe.
Cz.-K. S.: A zenekar jövőjéről persze van víziónk, vannak terveink, de az alkotásban az ösztöneinkre hagyatkozunk, és nem tervezünk túlzottan előre. Hagyjuk, hogy a dalainkban önmagától formálódjon az a lelki tartalom, amit keresünk.
A dalok sorrendjéből is kirajzolódik egy ív. Az elején zaklatott és ködös, a végére lehalkul, megnyugszik a zene és a szöveg is.
B. G.: Nagyon fontos nekem, hogy a dalszövegek milyen ívet járnak be a lemezen. A vízszimbólum körbefolyja, átöleli az egészet, ilyen szempontból ez konceptalbum, egyben érdemes hallgatni. Az első dal, a Csak befelé vezet kiút megjelöli a témát, megtörténik a találkozás a vízzel mint közeggel: „Folyóhoz érkeztél, hogy mész tovább? / A forráshoz, a tengerhez, a túlpartra át?” A második számban jön a merülés ebben a határtalanságban: „Vízből van a túlsó part”. A következőben kiderül: „Látok már a víz alatt / Ez a pillanat most minden pillanat” – az eddig ijesztő és ismeretlen közeg elkezd otthonossá válni. Ezek után a lemez címadó dalában, a Partért kiáltóban kialakul egy párbeszéd köztem és a külvilág között, amely látja ezt a merülést. Kívülről ijesztőnek tűnhet, de aki már benne van, az ki tudja mondani, hogy „Kérlek, magamra hagyjatok / Nem eső ez, csak a tenger dadog”. Ekkor már az énvesztésben vagyunk: „Csak arcom volt a víz felett”, majd elfogadjuk önmagunk végességét: „S a vízre írt nevem / Az örvényben elmerül velem”, illetve „Követ kötök köré, az elme elmerül”. A lemez vége felé indulunk vissza a felszínre, a Rajokban száll című dalban elhangzik, hogy „Part nélkül tengert, mondd meg, ki látott? / Minden víz kettéosztja a világot”. Az elme visszatalál a bináris, dichotóm gondolkodási rendszerhez, ahol a víz és a part kettőssége újra megjelenik. A legvégén, a Lombkoronaszintben pedig még visszatekintünk az első dalra: „Lassú víz visz az útra / Evezzünk vissza”. Ekkor érkezünk meg ugyanoda, ahonnan indultunk. Számomra a tételmondat itt hangzik el: „Minden víz épp a túlsó partig ér el”. Sokszor azt érzem, hogy eddig a mondatig kellett megérkeznünk ezzel a lemezzel.
Az alkotófolyamat végére önök is elérkeztek oda, ahová kellett?
Cz.-K. S.: Amikor az ember átküzdi magát ezeken a gondolatokon és érzéseken, akkor a harc után végül derűt talál. Remélem, aki a lemezünket hallgatva végigmegy ezen az úton, szintén eljut oda, hogy ez a mély nyugalom megjelenjen benne.
B. G.: Mindhárom lemezünk záródala – az Old Enough for Love, a Bitter Steps és a Lombkoronaszint – a megérkezésről, a talajt érésről szól, csak más kontextusban.
A tételmondat, a „Minden víz épp a túlsó partig ér el” mégsem tűnik teljesen megnyugtatónak…
B. G.: Nálam épp ellenkezőleg van, megnyugtat ez a sor. Valahol nagyon taoista gondolatnak érzem, s azóta számomra egyfajta életaxiómaként is hat. Azt mutatja meg, hogy létezik egy mély és végtelen elfogadás, amely a legbelsőbb valóságot és minden létezőt, történést olyannak fogad el, amilyen. A Lombkoronaszintben már nincsenek egymásnak feszülések, csak ezt a vant énekeltük meg a dalban.
A Platon Karataev 2016-ban alakult. Nevét Lev Tolsztoj Háború és béke című regényének egyik mellékszereplőjétől kölcsönözték. Az együttes első nagylemeze 2017-ben jelent meg For Her címmel. Stílusát ekkor leginkább az alternatív vagy indie rock kategóriába sorolták. Második albuma, az Atoms 2020-ban készült el. A zenei stílus ekkor fordult egy nehezebben körülírható, kissé pszichedelikus, elektronikusabb, posztrockos irányba. A dalszövegek még angolul íródtak. A legújabb lemezt, a Partért kiáltót 2022 januárjában adták ki, az Atoms által megkezdett úton halad tovább, immár magyar nyelven
A víz ősi motívum, s a többi képet is a természetből merítették. Miért ehhez az ősi szimbólumrendszerhez nyúltak?
B. G.: Az alkotásban azt a fajta merülést keressük, amely az énen, az egyénen és az egón túlra visz, ahol kollektív megtapasztalásban lehet részünk, találkozunk a határtalannal, átéljük az azonosság és az egység élményét. Erről évezredek óta kultúrától és kortól függetlenül ezekben a szimbólumrendszerekben beszélnek. Talán ez az archaikus, kollektív nyelv az, amivel ezt a tartományt a szavak szintjén a legigazabb módon le lehet írni.
Amikor az Elmerül című számot hallgattam, egy korábbi daluk, a Wolf Throats rítusszerű, ősi zenei hangzása jutott az eszembe. Milyen eszközökkel érik el ezt a hatást?
Cz.-K. S.: Nem akartunk tudatosan folkosabb dalt írni, viszont éreztük, hogy ebben a szerzeményben valamilyen törzsi erő lappang, ezért megpróbáltunk erre rájátszani. Így kerültek a dalba skandináv népi hangszerek hangjai is, de alapvetően nem tervezünk ebbe az irányba elindulni, csak keressük, hol épülhetnek be ezek az elemek. Természetesen nem tudunk elvonatkoztatni attól az erős hatástól, amit gyerekkorunkban az egyházi és a népzenei kultúra gyakorolt ránk. A népdalok, zsoltárok és kórusművek éneklése meghatározó volt az életünk korai szakaszában. Amikor népdalokat vagy klasszikus darabokat hallgatok, akkor jutok el a legnagyobb eséllyel abba a lelkiállapotba, amelyet én is szeretnék megteremteni a saját alkotásaimmal.
A szövegírás terén mely szerzők jelentik a fő inspirációt?
B. G.: A huszadik századi magyar szerzők közül mindig Pilinszkyt, Hamvast és Weörest szoktam kiemelni, ez a hármas elvitte a magyar nyelvet oda, ahova el lehet vinni. Ezenkívül a kortárs magyar irodalomból többek között Hegedűs Gyöngyi, Halmai Tamás, Jónás Tamás, Oravecz Imre hatott rám leginkább. A mélységet, ősiséget, archaikusságot pedig a hagyományokból merítem, egy felekezeteken és vallásokon átívelő spektrumban. Az Ószövetségtől és az Újszövetségtől kezdve a Védákon és Buddha beszédein át az upanisadokig vagy akár a szúfi misztikáig minden kultúrkör hagyományában megvan a közös mag: ugyanarról beszélnek, csak más formában. Ebben az irányban matatok, kutatok, innen próbálok inspirálódni.
Egy koncerten mennyire tudják átadni ezt a hangulatot?
B. G.: A fellépéseken már ritkán játsszuk a hangulatilag erősen eltérő első lemez dalait. A maguk műfajában nem rossz dalok ezek, csak közben más irányba indultunk el, és sokszor azt vettük észre, hogy kizökkentenek minket és a közönséget is. Az biztos, hogy a stúdiófelvétel sohasem lesz képes reprodukálni azt, amikor egy koncerten a mellkasodban érzed a basszust, a gyomrodban a dübörgést, és létrejön ez a monoton katarzis. Mivel énvesztésről, mondhatni, módosult tudatállapotról éneklünk, a koncerten is ezt keressük, ezt szeretnénk átadni, hogy egyfajta szakralitása, szentsége legyen egy Platon-koncertnek. Azt szeretnénk, hogy az emberek ne kikapcsolódni, hanem bekapcsolódni jöjjenek egy fellépésünkre.
A Partért kiáltó dalszövegeiből megjelent egy kötet is. Miért fontos, hogy ilyen formában is elérjék a közönséget?
B. G.: A Prae Kiadó keresett meg minket az ötlettel. Fontos aláhúzni, hogy ez nem verseskötet, de több egy sima dalszövegfüzetnél is, szóval valahol a senki földjén mozog. Vizuálisan is jobban alá vannak támasztva a sorok, a legjobb találkozás vele talán az, ha valaki leül, és meghallgatja a lemezt, miközben a könyvön szemlélődik. Örülünk, hogy ezáltal mi is beléphettünk az irodalmi párbeszédbe, bár annak megítélése, hogy ez már irodalom-e, nem a mi tisztünk – ha bárkié egyáltalán. Az biztos, hogy törekvés szintjén ott van bennem az, hogy a lehető legsűrűbb sorokat, szövegeket írjam, minél kevesebb rárakódott réteggel. Arról szólni, amiről még lehet a szavak szintjén.
A kötetben, a lemezeik borítóin, valamint a videóklipekben látható grafikák hogyan készülnek?
B. G.: A legtöbb vizuális megjelenésünk a feleségemhez, Dobos Emőkéhez köthető. Nagyon mélyen rezonál vele ez a közös világ, és sok a kapcsolódási pont is, szép alkotófolyamatok jönnek létre. Az együttesre is szeretünk egyfajta összművészeti projektként gondolni, így a klipek, cd-borítók, koncertvizuálok is mind fontos részét képezik annak, ami most a Platon Karataev.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
