Megunhatatlan játék, hány és hány mesének, könyvnek, filmnek ihletője! Az én korosztályom még a televízió előtt kezdte a gyerekkort, a mesék csodálatos világát a szüleitől, a néprádióból („Jó estét, gyerekek! Remélem, ágyban vagytok már”) és a könyvekből ismerte meg. A környékünk gyerekeinek közös aprónépélménye Nyikolaj Noszov Nemtudomkájának és barátainak története volt, teljes címén Nemtudomka csodálatos kalandjai. Amint a könyv borítóján is láthattuk, Nemtudomka olyan kicsi volt, hogy elbírta a harangvirág szára, ahogy hintázott rajta. A barátait picurkáknak hívták, az utcákat virágokról nevezték el, az autójukat pedig málnaszörp hajtotta.

Az embernek persze hogy a Gulliver utazásai jut az eszébe. A legkevésbé sem véletlen, hogy a négy részből a Lilliputban tett látogatás lett a leghíresebb, az ragadta meg a legjobban az olvasók fantáziáját. Jonathan Swift megragadó komolysággal, tudományos alapossággal számol be Gulliver tapasztalatairól, a lilliputiak testmagasságát is megadja, így tudjuk, hogy nagyjából tizenöt centiméterre nőttek, testtömegük fél kilogramm körül járt. Az apró alakokkal az olvasó képzeletben bármikor benépesítheti az íróasztalát, ketten-hárman egy könyvet is arrébb cipelhetnek, a ceruza megfelel dárdának, a szemüveg tokjában, aki ügyes, kényelmesen elrejtőzhet.

Természetes módon vonzza az embert a kicsi világ biztonságos áttekinthetősége, még akkor is, ha csupán a saját fantáziája teremti meg. Hát még ha a maga valóságában mutatkozik! Emlékszem, az első pillantás a mikroszkópba hasonló élmény volt, mint az első találkozás egy nagyzenekari klasszikus koncert hangáradatával. Ahogy azok a parányi lények csillóikkal hajtva magukat fel és alá úszkáltak a vízcseppben, az felért egy új világ ablakán való bepillantással. Minduntalan oldalt pillantottam, szabad szemmel is megnéztem a mikroszkóp lencséje alatt a tárgylemezt, hogy valóban azt a hártyavékony vízcseppet látom-e a mikroszkópon át, abban rejtőzik-e az élettel teli mikrovilág.

Pedig az a vízcseppben úszó papucsállatka is milyen hatalmas, molekulák milliói, atomok milliárdjai építik föl a parányi testét. És már ezekbe a molekulákba és atomokba is bele lehet pillantani. A modern tudomány lenyűgöző teljesítménye, ahogy egyre beljebb hatol az anyagba, egyre kisebb részecskékről szerez ismereteket. Innen pedig a tudásnak egészen varázslatos íve húzódik a legnagyobb nagyságokig. Mintha valami önmagát végtelenszer ismétlő minta, egyetemes fraktál rajzolódna ki benne, úgy kapcsolódik egymásba az elképzelhetetlenül kicsi méretek fizikája az elképzelhetetlenül nagy méretek fizikájával. Azt mondják, egy emberi sejt százmilliárd atomból áll, az emberi test százmilliárd sejtből, és noha az emberiség még csupán hét-nyolc milliárd lélek (reméljük, százmilliárd nem lesz), a nap­rendszerünk százmilliárd hasonló naprendszerrel alkot galaxist, és az univerzum százmilliárd galaxist foglal magában. És az erők, amelyek az univerzum felfoghatatlan tágasságában millió fényéveken át húznak hullámvonalakat, ugyanazok, amelyek az atommag szerkezetét egyben tartják.

Közönséges földi halandó számára mindez, az atommag bozonjainak rezgései éppen úgy, mint a tőlünk ezer fényévekre keringő bolygókról észlelhető jelek legföljebb a csodálatának tárgyai lehetnek. A mi befogadható és átlátható mikrovilágunk inkább a mi léptékeink szerint való. A kert például, a nagyvilágból elkerített, kézhez simuló természet. A kertet nem lehet egyetlen sétával belakni, időbe telik otthonra találni benne, de ha sikerül, a lakója saját kicsi univerzumot teremthet benne magának. Mindenkinek úgy kellene fölnőnie, hogy a gyerekkorának legyen egy kertje, a szüleié, a nagyszüleié vagy másé, a lényeg, hogy általa belakott kert legyen, a sokszor nyomasztóan hatalmas világnak olyan zuga, amelynek minden virága, fája és útja ismerős a számára. „S ha néha lábamhoz térdepel / egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom…” Köszönöm a sorsnak, hogy számomra volt ilyen kert, még a színeit és illatait is őrzöm, amíg élek.

Akinek talentumot ad az ég, akár maga is kertteremtő lehet, és még föld meg kerítés sem kell hozzá. Tavaly augusztusban közölt a Magyar Krónika bő válogatást Gross Arnold grafikus színes rézkarcaiból. Gross talán a legnagyobb kertrajzoló művésze volt a magyarságnak, egész életművének központi témája volt a kert. De nem, ennél többet kell mondanunk, a legnagyobb sajátvilág-teremtő művész volt, az apró, finom részletek áradó gazdagságával telezsúfolt képeinek a legkisebb, levélbélyegnyi részletéről is bárki azonnal ráismert: ez Gross Arnold alkotása. Alacsony ember volt, mosolyra derítő figuráját százféleképpen belerejtette a maga teremtette világba. Hogyisne, amikor tehetsége-hatalma volt hozzá, hogy saját apró univerzumot varázsoljon maga köré.

Ha nincs kert, legalább játékok vannak, a gyerekeknek az is elég a saját világ megteremtésére. A gyerekszoba sarkában, összetolt székekből épült kuckó, ahová el lehet rejtőzni, bevinni minden fontosat, és a megállított idő hosszú percein át átélni, amit Robinson átélt, a kicsire zárultságában is teljes világot. Legóból meg leporelló-mesekönyvekből építeni egész tesz-vesz várost, benépesítve dinókkal, ólomkatonákkal és babákkal. A gyerekek, ha hagyják őket, bármiből teremtenek maguk köré saját univerzumot.

És a felnőttek is, ha megőriznek magukban valamennyit a gyermeki fantáziából. Lehet éveken át fejlesztett vasúti terepasztalt építeni, karácsonyi betlehemet igazi szalmával fedett istállóval, de ha valakinek bőven jutott a türelemből és a tehetségből, akkor akár egy barackmag is elég, hogy arra véssen műalkotást.

Ha pedig mindez nincsen kéznél, nem adódik, még mindig ott a lehetőség bárkinek lehasalni a fűbe, és elképzelni, hogy a szálak sűrűje ott előtte a picurkák erdeje, akik ott élik az életüket, jönnek-mennek, intézik ügyes-bajos dolgaikat, éppen úgy, mint a nagyok, csak mindenük hozzájuk illően parányi.