Menü
„Az élet egyszerű: ha nincs jogosítványod, akkor gyalog kell menni, és kész” – mondja a rá jellemző életigenlő derűvel Szarvas József. A színésszel zsámbéki háza elvarázsolt kertjében beszélgettünk, észrevétlenül beleringatózva az ezen a tökéletes szombat délutánon biztosan felsejlő örökkévalóságba.
Debrecen, Budapest, Viszák és legújabban Zsámbék – jól gondolom, hogy ezek életének a legfontosabb állomásai?
Valahogy így. Vagy hogy még korábbra menjek vissza a történetben, a hortobágyi tanyavilág is ebbe a sorba kívánkozik. Az volt a kezdőpont, a családommal előbb egy majorságban, Kónyán éltünk, onnan települtünk át kényszerből az Ebes-tanyára. Mélyszegénységben éltünk, az apám meg elég keménykezű ember volt: úgy vert engem és a három testvéremet, ahogyan őt is verte az élet. A természettel való folyamatos együttműködés, a természetben élés viszont olyan zsigeri elégedettséggel töltött el, hogy később is öntudatlanul ezt az érzést kerestem. Ezért vettem meg a kétezres évek elején az őrségi parasztházamat, és ezért költöztünk a koronavírus-járvány alatt a családommal Zsámbékra. De nem a városba, hanem a külterületre, ahol van hely a fáimnak és a veteményesnek; folyton kísérletezem, mi marad meg a rossz minőségű löszös talajban. A házunk a hegyoldalban van, felettünk az erdő, még feljebb egy tisztás, rajta kőkereszttel. Mivel nincs jogosítványom, minden reggel innen gyalogolok le, felszállok a budapesti buszra, este meg, legyen bármilyen késő, ugyanezt az utat megteszem visszafelé. Egy ideje figyelem magam, okoz-e mindez bármilyen zökkenést bennem.
És mire jutott?
Hogy egyáltalán nem. De nem azért, mert hős vagyok, hanem mert az élet ilyen egyszerű: ha nincs jogosítványod, akkor gyalog kell menni, és kész. A nyűglődés, a panaszkodás csak az energiát viszi. Problémái mindenkinek vannak, de nem mindegy, mekkora ügyet csinál a megoldásukból.
Ezt a fajta természetesen derűs gondolkodást is a tanyasi-paraszti világból hozta magával?
Amibe belenőttem, az azért már inkább a téeszvilág volt. Őrzött még valamit az előző évszázadok hagyatékából, a gesztusokból, tekintetekből, de a magántulajdon, a felelősség és különösen az önfenntartás fogalma már elkezdett kopni és veszni. Ilyen értelemben ezért nincs is semmiféle paraszti kulturális előképem. Csak valami halvány érzet, hogy az állatokkal, növényekkel való foglalkozás, a magunk ellátása, a szó szerinti földhözragadtság a valódi létezés, nem az ettől elszakadt, a közösségi létet az egyén mindenáron való boldogulására cserélő legújabb kori életforma.
Mégis elvágyódott ebből a közegből, és csak egy jó nagy vargabetű után tért vissza. Emlékszik arra a pillanatra, amikor eldöntötte, hogy bár a környezete finoman szólva sem erre predesztinálta volna, színész lesz?
Korán kezdődött ez is. Annak ellenére, hogy ennyire szerettem a természetet, talán az apám szigorúsága miatt is hamar elkezdtem álmodozni egy másik, jobbnak gondolt világról. Akkoriban kezdődtek a táncdalfesztiválok, éjszakánként arról ábrándoztam, hogy egyszer majd Kovács Katival énekelhetek egy színpadon. Amikor Kónyáról az Ebes-tanyára költöztünk, fél évig tanyasi iskolába jártam, ahol a tanító néni egyszer megkérdezte, mi leszek, ha nagy leszek. Táncdalénekes vagy népművelő, válaszoltam, mire ő beírta az ellenőrzőmbe, hogy notórius képzelgő vagyok. Ha kicsit később nem hoz össze a sors egy egészen máshogy gondolkodó pedagógus-házaspárral, talán most mi sem beszélgetnénk. Az ebesi iskola igazgatója és énekkarvezetője, Prepuk János és a felesége, Erzsike néni, aki az osztályfőnököm és a magyartanárom volt, felismerték a bennem rejtőző értékeket – az egyik a különleges énekhangomat, a másik a vershez való bensőséges viszonyomat, azt, hogy különlegesebben szavalok a társaimnál –, és biztattak ezek kibontakoztatására. Sőt, amikor kollégista lettem, olyan kivételes dolgot tettek értem, amit sosem felejtek el nekik. Akkoriban az volt a szokás, hogy a tanyasi diákok a hétvégi próbák, fellépések miatt nem lehettek énekkari tagok, hiszen otthon szükség volt minden munkás kézre. Ők azonban elmentek a szüleimhez, és valahogy kikönyörögték tőlük az engedélyt. Az Ebes-tanyát aztán az 1970-es évek elején felszámoltuk: a népi-paraszti kultúrát elpusztítani akaró politika a száj- és körömfájásjárványt használta fel apropónak arra, hogy eltüntesse ezt a világot. Mire Ebes faluba költöztünk, már tizennégy éves lettem, és Debrecenbe mentem hentesnek tanulni. A szakmunkásvizsga után aztán önszántamból jelentkeztem a Csokonai Színházba segédszínésznek.
Az édesapja, aki még a mozgóárusoktól titokban vásárolt könyveket is kidobta az udvarra, mit szólt mindehhez?
Engem akkor, tizenhét évesen egy szatyor ruhával örökre elzavartak otthonról, az apám nem is látott soha színpadon. De ezt nem drámaként éltem meg, és nem is kamaszkori lázadásként fogtam fel. Egyszerűen olyan odarendelést éreztem, hogy tudtam, nem tehetek másként. Ezért jelentkeztem aztán a hét debreceni segédszínészi év után, bőven túlkorosként, a Színház- és Filmművészeti Főiskolára is. A záróvizsgám már megvolt, az érettségim még hibádzott, mégis valahogy nem volt kérdés, hogy Budapestre megyek.
Vagyis ahogyan a Könnyű neked, Szarvas Józsi… című novelláskötetét szerkesztő Bérczes László fogalmazott: „Jóska történetei azzal szembesítenek, hogy nem létezik olyan, hogy az embernek nincs saját útja. Ő számtalanszor elbukott, de felállt és ment tovább.”
Valahogy így. És ezek a szavak aztán később is mindig beigazolódtak. Például amikor már sikeres, ajnározott, címszerepeket játszó és sokszorosan díjazott színészként hirtelen egy pillanat alatt kegyvesztetté váltam.
Ez mikor történt?
Amikor elszegődtem a Nemzeti Színházhoz, 2002-ben. Az új színházépületben a nyitó előadás Az ember tragédiája volt Szikora János rendezésében. Tudtam, hogy ha csatlakozom a társulathoz, és elvállalom Ádám szerepét, azzal mindent elveszíthetek. Így is történt: a kritikusok fanyalogtak, a szakma meg egy pillanat alatt hátat fordított nekem. Innentől kezdve már nem voltam sem elég tehetséges, sem elég érdekes, sem elég egzotikus a tanyasi származásommal; kiűzettem a paradicsomból. De ez sem érdekelt. A belső utamat követtem tovább, és úgy döntöttem, hogy ha az életem első felében már voltam paraszt, munkás és értelmiségi, a második részében leszek inkább „magammal szövetséges érzelmiségi”. Azóta lényegében öngyógyítok. Húsz éve elengedtem minden megfelelési vágyat és kényszert, ellenben megerősödtek olyan fogalmaim, mint a bizalom, a megbízhatóság, a felelősség, az öngondoskodás.
És mintha a sors rendelte volna segítségül, ekkoriban talált rá egy kis házra is az Őrségben, Viszákon. Miért pont ott?
Ennek a története az 1990-es évekre nyúlik vissza. Filmet forgattam éppen, akadt egy szabad hétvégém, és megkértem az akkori feleségemet, hogy nézzen egy csendes helyet, ahova elutazhatunk. Így keveredtünk Nagyrákosra. Ahogy kiszálltam a kocsiból, rögtön megragadott a lankás táj, és megfogadtam, ha adódik rá lehetőség, mindenképpen visszatérek. Végül 2000-ben vásároltam meg a viszáki házat a hozzá tartozó, ezerhatszáz négyzetméteres parasztudvarral.
„A művészeteknek palotája, a kultúrának pajtája is van” – szól a Kaszás Attila Pajtaszínház és Galéria mottója. A tavaly szeptemberben elindult országos PajtaKult projekt is e gondolat jegyében fog össze több mint negyvenkét pajtát szerte az országban. A kezdeményezés célja, hogy összehangolják azokat a kulturális törekvéseket, amelyek a Kárpát-medencében fellelhető pajtákban, csűrökben vagy hasonló ipari épületekben zajlanak. Szarvas József legújabb ötlete, hogy a június 10–12-ei Zsámbéki bodzafesztiválra rendbe teszi a házuk alatt lévő, 1849-ben épült romos pincét, és elé ülteti „Petőfi körtefáját”
A családi nyaralóból aztán néhány év alatt pajtaszínház és közösségi „kultúra-visszakérdező hely” lett. Hogyan?
Az első gyújtópont 2002-ben volt. Egy pórszombati keresztszentelésen megismerkedtem Kovács Gyula erdésszel, tőle hallottam először a gyümölcsészet szót. Ami semmiképpen nem összekeverendő a gyümölcstermesztéssel. Az csak technológia, a gyümölcsészetben viszont benne van az önfenntartás, azaz az öngondoskodásnak az elemi és ősképi része, ami mára szinte kikopott a hétköznapjainkból gyümölcsfástól, kemencéstől, konyhakertestől, állatostól, közösségestől – gyökerestől kiirtotta előbb a kommunizmus, aztán a globalizmus lélektelensége. Gyula jelmondata viszont így szólt: „Mentsük meg a Kárpát-medence ember által pusztított, őshonos gyümölcshagyatékát közösségerősítő szándékkal!” Ő akkor már sok éve ezt tette, és ma is ezt teszi: a Kárpát-medence még élő gyümölcsfáit gyűjti össze névvel, históriával, gasztronómiai leírással. Több mint háromezer-ötszáz őshonos fája van, közte ezerötszázféle alma- és ugyanennyi körtefával.
És rögtön össze is fogtak?
Nem, de azt éreztem, hogy ehhez a dologhoz egyszer majd biztosan közöm lesz. Közben szépen folydogált az élet, színház, film, szinkron, és egyszer csak azt vettem észre, hogy szó szerint csupán füvet kaszálni ugrok le fél napra Viszákra. Majd amikor a szomszéd, Pungor Robi felajánlotta, hogy még azt is megcsinálja helyettem, kénytelen voltam feltenni a kérdést: mit kezdjek magammal, ha a portámat is más tartja rendben? Csak feküdjek, nyaraljak ebben a kis alvófaluban, ahonnan lassan elfolyik minden élet? Tudtam, hogy nekem ez nem fog menni, mert az alaptermészetem, belső késztetésem éppen ennek az ellenkezőjére kényszerít. Soha nem voltam az a típus, aki elvonul egy erdőbe; sétálni a főutcán, beszélgetni az emberekkel annál jellemzőbb rám. A megoldás pedig ott volt a szemem előtt, csak kellett egy kis idő, hogy észrevegyem.
A Könnyű neked, Szarvas Józsi… című életrajzi könyv nyomán 2019 januárjában mutatták be Szarvas József Pustol a hó című, vallomásszerű önálló estjét a Nemzeti Színház Bajor Gizi Szalonjában, Bérczes László rendezésében. A pustol ritka tájszó, ami „hóvihart jelent, amikor fúj, kavarog, mínusz 30 fok van, és nem látsz semmit. Az ember ilyenkor csak szemlehunyva bolyong, próbál utat törni magának”
És mi volt az?
A házamhoz valamikor tartozott egy pajta is; az évek alatt romhalmaz lett, de tudtam, ha elbontom, annyi az eredeti képnek. Ekkoriban már erősen hatott rám Kaszás Attila példája, aki a szülőfalujának, Zsigárdnak ajándékozta a családi házát közösségi célokra. A pajtámat már e gondolat nyomán építettem újra: kettőnk nagy közös álma egy olyan, határokon átívelő kulturális kapcsolat létrehozása volt, ami láthatatlan hídként nemcsak a zsigárdi közösségi házat kötheti össze az én viszáki otthonommal, hanem az emberek fejében is rendet tesz. Azaz megmutatja, mi az, hogy magyarság, mi az, hogy határon túli, mi az, hogy Kárpát-medence és közös gyökerek. A sors azonban közbeszólt, Attila hirtelen meghalt, ám ugyanazon év nyarán kinyitott a pajtaszínház és galéria, és 2017 óta az ő nevét viseli.
A helyi közösség pedig varázsütésre elkezdett épülni?
Azért nem ment ilyen egyszerűen a dolog. A gondolat jó volt, a megvalósítás kevésbé. Amikor ugyanis 2007-ben létrehoztuk az első pajtaszínházi programsorozatot, Viszák egyszerűen nem kért belőlünk, a helyiek még véletlenül sem jelentek meg egyik rendezvényünkön sem. Nem számoltam ugyanis azzal, hogy a színház, legalábbis a hivatalos értelemben, profi színészekkel és fizetős belépőjegyekkel, elsősorban az urbánus kultúra része. Vagyis egymagában semmiképpen nem lehet az általam megálmodott viszáki közösségépítés alapja. És itt csatolnék vissza a Kovács Gyulával való találkozásomra, akinek a mondata újra és újra a fülemben csengett: „Mentsük meg a Kárpát-medence ember által pusztított, őshonos gyümölcshagyatékát közösségerősítő szándékkal!” Végre megértettem, mi is ennek az igazi üzenete. 2009-ben a faluközösséggel együtt létrehoztuk az első tündérkertet a településtől kapott területen. A tanító úr azt javasolta, hogy minden elmentett gyümölcsfának viszáki vagy innen elszármazott gondnoka legyen, Gyula pedig megígérte, hogy annyi gyümölcsfával segíti a tervünket, amennyi mellé ilyen embert tudunk rendelni. Ehhez tettem hozzá a magam ötletét, vagyis hogy minden évben annyi gyümölcsfát mentsünk a kertünkbe, ahány gyermek abban az esztendőben a faluban született. Ma már több mint száznál tartunk. Ez azt mutatja, hogy szép lassan mégis elérjük a célunkat, és Viszák újjáéled: a betelepülők révén a népességfogyás megállt, az utóbbi években épült négy-öt panzió, a kocsma helyi kézben van, működik a pálinkafőző. Az itt lakóknak megint van okuk a büszkeségre.
Ez a művészet ereje?
Inkább kultúrát mondanék, mert ahhoz mindenkinek joga van. Nem kell hozzá színésznek sem lenni. Én is lehettem volna juhász, aki kihajtja a birkáit, és ott faragja a botja végét, vagy énekel valamit. Az önkifejezés vágya ott van mindannyiunkban, abból táplálkozik a fantázia. Kultúra az őshonos gyümölcsfák elültetése is, amelyek egyszerre letéteményesei a múltnak és a jövőnek. Hosszú életük alatt generációk nőnek fel: a fiamnak, a kislányomnak és a két unokámnak is mindig az eszébe fogok jutni, ha a zsámbéki kertünkben elültetett körtefa alatt üldögélnek majd. Művészetnek igazából csak a költészetet tartom, mert anélkül kopog minden nap, pillanat.
A Színház- és Filmművészeti Egyetem 2021-ben indult prózaiszínész-osztályát Szarvas József vezeti, segítője Rátóti Zoltán. Mindketten a Színház- és Filmművészeti Főiskolán diplomáztak Kapás Dezső és Horvai István osztályában. Az oktatásban részt vesz Méhes László színész, rendező is, a hallgatók gyakorlóhelye, mentorintézménye a Nemzeti Színház
A viszáki pajtaszínház évről évre nagyobb népszerűségnek örvend nyaranta, tündérkertből pedig már háromszáznál is több létesült szerte a Kárpát-medencében. Többek közt itt, Zsámbékon is van egy, amit öntől függetlenül alakítottak ki korábban. Ez a fontosabb vagy a színházi és filmsikerek?
Mindkettő fontos. De csak azért, mert én a színházban is a közösség miatt hiszek. És nagyon örülök neki, hogy a Nemzeti tagja lehetek, ahol egy ideje már nem a szent művészet, hanem a kultúra egészének közvetítése a cél, és az, hogy annyi év sodródás és szétszakítottság után nekünk, magyaroknak újra legyenek közös történeteink, örömeink, fájdalmaink, hőseink. Annál nagyobb kegyelmet nem tudtam volna magamnak elképzelni, hogy a választott értékeim mind egyszerre és folyamatosan itt vannak velem: gyümölcsfában, zöldségben, családban, színházban. Úgy, hogy ráadásul közben már lett tapasztalatom, mondanivalóm, a saját példáimmal megszolgált hitelem. A színpadon addig szeretnék állni, amíg úgy érzem – és ez most még szerencsére így van –, hogy friss vagyok. Amikor meg már nem lesz örömöm abban, hogy kimondok egy mondatot, nem társul mögé gondolat, akkor nyugodt szívvel hagyom abba az egészet. Ellentétben sok színésszel, én nem akarok a színpadon meghalni. Hanem boldogan ágyban, párnák közt, vagy még inkább ültetés közben, a kert végében. Úgy, ahogy a viszáki szomszédom, Galambos Pista bácsi, aki jött föl az öregek napjáról a kis tulipánjával, megállt a kút mellett, azt mondta, „olyan furán érzem magam”, és összeesett.
Hiszi, hogy a Jóisten várja odaát?
Erre elmesélek egy történetet. 1849. július 30-án Petőfi Sándort egy székelykeresztúri család látta vendégül, egy körtefa alatt üldögéltek, és a hagyomány szerint Petőfi itt elszavalta az Egy gondolat bánt engemet… című versét, megjósolva a közeli halálát. És valóban, ez volt az utolsó alkalom, hogy látta őt valaki. A körtefát a közösség megtartotta, ma is megvan kiszáradva. Szorgos kezek levettek róla egy oltóágat, elmentették, Kovács Gyulánál is vannak hajtásai. Gyula pár hónapja felhívott, hogy a három tucat Petőfi-körtefa-oltványát rám bízza. És akkor első körben arra gondoltam, hogy a június 11-ei bodzafesztiválra rendbe teszem a házunk alatt lévő romos pincét, és elé elültetem az egyiket egy kis ünnepség keretében. Amikor nekiálltam kipucolni, akkor láttam, hogy van egy felírás a bejárat fölött: Snierer János, 1849. Kell ennél jobb válasz?
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
