Közhely, hogy a digitális kamerák, majd az okostelefonok revolúciójával hiperinflálódott a fénykép. Fotóink olyanokká váltak, mint 1946-ban a pengő – ismerős a korabeli hírkép: a szél halmokba sodorta a járdán a bankjegyeket. Válogatásunkban hét fotós nyúl vissza a predigitális korba, a fotográfia gyökereihez, hogy felhívja a figyelmet a fényérzékeny anyag misztériumára, az egyes képek súlyára és a fotográfia egyedi értékére.

„Te hol tartod a képeidet?” – kérdezi a buszon előttem ülő srác a barátját. „Feltoltam mindet a felhőbe”, mondja amaz. Kettejüket hallgatva Michelangelo Antonioni Túl a felhőkön című filmje jut eszembe, otthon elő is keresem. A remekmű elbeszélője, a John Malkovich által alakított rendező szemlélődve, egy analóg kamerával járja a következő filmje tervezett helyszíneit. Így vezeti be a filmet annak nyitányában: „A valóságot is csak akkor sikerült úgy istenigazából felfedeznem, amikor elkezdtem fényképezni. Szeretem lefényképezni, azután pedig kinagyítani azon dolgok felületét, amelyek körülvesznek, hogy megtudjam, mi rejtőzik mögöttük valójában. Semmi mást nem tettem egész pályafutásom alatt – vallja a narrátor, hogy bő másfél órányi cselekmény után így foglalja keretbe Antonioni filmjét: – Természetesen mi nagyon is jól tudjuk, hogy minden feltárt esemény mögött ott lappang egy másik, amely lehet, hogy még közelebb áll a valósághoz, és ez utóbbi mögött is van egy újabb, na meg az utolsó mögött is biztosan rejtőzik még egy következő, és ez így megy a végtelenségig. Egészen addig, mígnem elérünk a teljes, titokzatos valóság eszményképéhez, amelyet soha senki nem láthatott…”

Akik ma a fotográfia analóg eljárásaihoz kanyarodnak vissza, egyből a végénél kezdik. Nemet mondanak a végtelenségig szaporodó megapixelekre és a mennyiségi inflációra, inkább egyetlen képet hoznak létre nehézkes bravúrral. Nemet mondanak a tökéletes digitális képmásra, és bátran élnek a tökéletlenség esztétikumával. A korabeli technika elsajátításán és a kémiai folyamatok megértésén túl elsősorban a varázslatra kíváncsiak, a pillanatra, amikor a fényérzékeny felületen – legyen az bármi – megszületik a titokzatos valóság eszményképe.