Nem volt abból soha konfliktusa, hogy szakmailag ennyire magasra tette a lécet?
Nyilván akadt néhány, de nem tehetek másként: az alapító okiratban meghatározott eredeti funkciót akarom mindenáron teljesíteni. Az alapítvány kuratóriumi tagjai, mondhatni a magyar kortárs művészet legjobbjai segítenek nekem abban, hogy a léc még sokáig magasan is maradjon: feLugossy László, Vincze Ottó, Zakariás István. Jövőre lesz a gyermelyi művésztelep fennállásának harmincadik évfordulója, amit nagy gyűjteményes kiállítással fogunk megünnepelni, ugyanis a nálunk megforduló művészeket mindig arra kérem, hagyjanak itt nekünk ajándékba egyet az itt készült munkáikból, így szép kortárs kollekciónk van már. A tárlathoz kapcsolódva megjelenik egy vaskos katalógus is az egyik legnagyobb támogatónk, a tésztagyár segítségével.
Vagyis most már elmondható, hogy a gyermelyi művésztelep megtalálta a helyét a kortárs képzőművészeti közegben?
Nyilván az olyan nagy múltú művésztelepekkel, mint a több mint százéves gödöllői vagy a nálunk sokkal nagyobb zsennyei vagy szolnoki, nem tudjuk felvenni a versenyt. De az biztos, hogy a három évtized alatt születtek itt nagyon fontos alkotások, és létrejöttek már olyan önéletírások is, amelyekben Gyermely meghatározó helyszínként említődik.
Mindehhez bizonyosan szükség volt az ön kifogyhatatlannak tűnő energiájára is. Szülőhelyén, Tolcsván 1997 óta szintén vezet művésztelepet, mellette egyetemen és a sárospataki református gimnáziumban tanít vizuális kultúrát, van egy kis borászata, és persze, hogy a legfontosabbról ne feledkezzünk el, folyamatosan fest is. Hogy lehet ennyi mindent bírni?
Őszintén fogalmam sincs, hogyan csinálom, de a születésemtől fogva körülbelül három ember helyett élek. Talán magyarázat lehet, hogy istenhívő vagyok, tudom, hogy tőle kapom az erőt, ahogyan azt is, hogy mindig vigyáz rám. Azért vagyok ebben olyan biztos, mert már nagyon korán jelet küldött nekem.
És mi volt az a jel?
Négyéves koromban egyszer csak a semmiből fellobbant bennem a szikra, hogy festő leszek. A mai napig emlékszem a pillanatra, hol álltam, mi volt mellettem, sőt azt is rögtön tudtam, milyen képet kell majd megfestenem; ez ma ott lóg Tolcsván, a szüleimtől örökölt házban, a hálószobámban. Akkor, egy pillanat alatt átkattant az egész gondolkodásom. Azóta pedig mindig minden úgy történt az életemben, ahogy a legjobb volt nekem. Hiába írattak például anyámék borászati szakközépiskolába, ott ráakadtam a csodálatos könyvtáros Martinák Jánosra, aki a kezembe adta az összes művészettörténeti alapkönyvet Lyka Károlytól Barcsayig. Közben megtanultam rajzolni is, mert pont a közelünkbe költözött egy politikai okokból vidékre száműzött, Képzőművészetin végzett festő. És amikor az első két alkalommal nem vettek fel a főiskolára, és ezért elmentem három évre rézkarcnyomdásznak, hamar Koller György galériájának a nyomdájába kerültem, ahol rendszeres vendégek voltak a grafika nagy mesterei. A főiskolán előbb a történetesen szintén Gyermelyen élő Nagy Gábor lett a mesterem, aki mindent tud a rajzról, és akitől igyekeztem a lehető legtöbbet tanulni, majd festő szakra átiratkozva már magam választottam Gerzson Pált, aki meg mindent tudott a színről. Kivétel nélkül mindig olyan emberekkel találkoztam a szakmában és a magánéletben is, akik valamilyen módon előrevittek. Ezért én nemcsak hiszem, tudom is, hogy az életben nincsenek véletlenek.