Keresés
Close this search box.

A katonai túlerő sem volt elég, hogy IV. Károly visszaszerezze a trónt

Szöveg: Bencsik Gábor

1921 október 20-án IV. Károly, Magyarország utolsó királya az év húsvétja után másodszor is kísérletet tett arra, hogy visszaszerezze a trónt. Először gyakorlatilag egyedül jött Budapestre, ahol elutasításban részesült, amit rövid hezitálás után tudomásul vett. Októberben már királyhű magyar katonai erővel lépett fel.

Már 1921 nyarán hírek érkeztek arról, hogy az önkéntes svájci száműzetésben élő egykori uralkodó körül magyar királypárti szerveződések zajlanak. Az újabb visszatérési kísérletre azonban senki nem számított igazán Budapesten, a vezető köröket inkább az a kérdés foglalkoztatta, milyen jogi formulával zárják le véglegesen – vagy tolják a távoli jövőbe – a királykérdést. Károly nyilván értesült arról a magyar és cseh részről szorgalmazott javaslatról is, hogy költöztessék őt Spanyolországba, megnyugtató távolságra egykori országaitól. Néhány tekintélyes magyar királypárti politikus sürgette Károlyt, hogy vágjon bele a vissza­térésbe, hiszen a feltételek az idő múlásával csak romlanak. A volt uralkodó október 20-án délben kiadta az utasítást az indulásra.

A Zürichből repülővel érkező Károllyal ezúttal felesége, Zita is útra kelt. Az utazás meglehetősen kalandosra sikeredett: a repülőgép motorja többször is kihagyott, a jelzőtüzek nem égtek a megbeszélt helyen, a Sopron vármegyei Dénesfa közelében landoló királyi párt nem várta senki, kastélyról kastélyra szállították őket, miközben a fogadásukra érkezett urak békésen aludtak a soproni Pannónia szállodában. Késő éjszakára végre tisztázódtak a dolgok. A helyőrséget gyorsan feleskették az uralkodóra, és 21-én hajnali négy óra felé Károly és Zita aludni tért, hogy kipihenten induljon majd Budapest felé.

Horthy Miklós már 20-án este értesítést kapott arról, hogy Sopronnal a távíró-összeköttetés megszakadt. Órákon belül már azt is tudta, hogy miért. De nem csak ő. A soproni helyőrség kétségkívül kettős játékot játszó parancsnoka, Hegedűs Pál tábornok még Károly érkezésének estéjén „ellelkendezte” az örömhírt az antant helyszínen tartózkodó képviselőinek, akik természetesen azonnal riadóztatták kormányukat. Ilyenformán Horthy 21-én, pénteken délelőtt párhuzamosan fogadhatta a soproni hírhozókat és az antant, valamint a kisantant hevesen tiltakozó diplomatáit. A királyi várban gyülekező válságstáb döbbenten értesült arról, hogy Károly hét katonákkal megrakott vonattal már meg is indult Budapest felé.

Károly őt ünneplők gyűrűjében. Vele szemben világos kabátban Rakovszky István képviselő, a nemzetgyűlés korábbi elnöke

Károly így sem rendelkezett átütő fegyveres erővel, de a kormány és a kormányzó még akkorával sem. A helyzet súlyosságára jellemző, hogy Nagyatádi Szabó István, a kisgazdák legbefolyásosabb politikusa egy Budapestnél horgonyzó angol monitoron  keresett menedéket, Thomas Hohler brit ügyvivő pedig azt táviratozta Londonba, hogy minden elveszett, Károly órákon belül győztesen vonul be a magyar fővárosba. Horthynak időt kellett nyernie. És Károly megtette azt a szívességet, hogy ezt az időt megadta.

A várakozással ellentétben ugyanis nem rohant Budapestre, hanem „minden állomáson és megállóhelyen” megállt, fogadta a tisztelgéseket, és föleskette a katonákat. Komáromot azonban még így is elérték délután négy órára. Alighanem ez volt a konfliktus legválságosabb pillanata: Károly alig egyórányira volt Budapesttől, csapatainak létszáma percről percre gyarapodott, és fegyveres ellenállásnak nyoma sem mutatkozott.

Károly azonban már-már megmagyarázhatatlan okból órákon át várakozott Komáromban. A tényleges okot az szolgáltatta, hogy híre jött: a kormánytól és a kormányzótól rövidesen tárgyaló küldöttség érkezik. Károly meg is várta őket – de szóba sem állt velük. Hat órát vesztegetett el így, és csak este kilenckor indult tovább. A vonat péntek éjfélre ért Tatára, itt megint megállt. Másnap, szombaton Károly Budapestre küldte Hegedűs tábornokot, hogy az ellenállás vezetésével megbízott Nagy Pál tábornokot rábírja a Károlyhoz való csatlakozásra. Nagy azonban nem adott választ, Hegedűst Horthyhoz irányította. A kormányzó ekkorra már szilárd elhatározásra jutott: szó sem lehet a hatalom átadásáról, Károlynak el kell hagynia az országot. Hegedűs az üzenettel visszatért Tatára. Újabb órák teltek el.

Ostenburg-Moravek Gyula őrnagy, a királypárti katonai erők spiritusz rektora alighanem türelmét vesztette Károly minden józan megfontolásnak ellentmondó lépései láttán, és magát bizonyos mértékig önállósítva csapataival 22-én éjjel megindult. Vasárnap hajnalra értek Budaörsre. Ahol viszont fegyveres ellenállásba ütköztek.

A lövészárkokban azonban nem reguláris csapatok lapultak, hanem hirtelenjében felfegyverzett budapesti egyetemisták. A hivatásos katonák ugyanis többé-kevésbé kivárásra játszottak, az ellenállás katonai erejének megszervezésével megbízott Gömbös Gyula gyakorlatilag kudarcot vallott. A helyzetet az egyetemisták mentették meg. Körülbelül kétezren gyűltek össze, ki teljes báli „klakkban-frakkban”, ki diákegyenruhában, ki hétköznapi civilben. Hivatásos, gyakorlott parancsnokok szinte egyáltalán nem voltak velük.

Az első ütközetre, mint említettük, hajnalban került sor. A körülbelül nyolcvan orvostanhallgatóból álló előőrs a Törökugrató lejtőiről tüzelni kezdett Ostenburg-Moravek közeledő vonatára. Az megállt, a királypárti katonák leugráltak róla, és a diákokat percek alatt szétzavarták. Több halott és sebesült maradt a csatatéren.

Ám az őrnagy megtorpant, mit sem sejtve arról, hogy az előőrs mögött csupán hasonló, önkéntesekből álló „főerő” áll a Kelenföldi pályaudvarnál. Várta a királyi parancsot a továbbnyomulásra – és nem kapta meg. A Bicskénél veszteglő királyi pár misét hallgatott, és várta Hegedűs tábornok visszatérését. Károlyt lesújtották és zavarba hozták a halálesetek, nem akart több vérontást a lelkére venni. Arra várt, hogy a főváros megadja magát, előbb-utóbb végre megérkezzék a küldöttség Budapest kulcsaival.

Horthy Miklós és Bethlen István vasárnap hajnalban legfeljebb kétezer rosszul felfegyverzett önkéntest tudott szembeállítani Károly majd háromszor annyi gyakorlott katonájával, de az idő haladtával megfordultak az erőviszonyok, délelőttre számottevő kormányhű fegyveres erők érkeztek a vidéki helyőrségekből. Délben a kormánycsapatok ellentámadást indítottak, és visszafoglalták a Török­ugratót. A sikeres támadást gyors fegyverszünet követte, de közben Károly hadereje rohamosan apadni kezdett, emberei egyszerűen megszökdöstek. Délutánra már csupán kétezer királypárti állt szemben Horthy hatezer katonájával. Látszólag megint a tétlenség feszült órái következtek.

A királyi pár tábori misét hallgat

A tárgyalások 24-én, hétfőn reggel újrakezdődtek, de a kormány küldöttei már a nyilvánvaló győztes pozíciójából diktálták feltételeiket: a királyi csapatok leteszik a fegyvert, amnesztiát csak a közkatonák kapnak, és a király lemond a trónról. Károly azonban kereken megtagadta a lemondást. A hírre újabb szórványos lövöldözés kezdődött, Károly tehát kiadta a parancsot a visszavonulásra. Közben Ostenburg-Moravek csapatát bekerítették, és néhány elmenekülő kivételével fogságba ejtették.

Károly abban bízott, hogy legalább elvi uralkodói jogait fenntartva sikerül elhagynia Magyarországot, ám két nap alatt a hátországa is összeomlott: a nyugati megyék helyőrségei visszatértek Horthy hűségére, a kormány pedig több helyen felszedette a síneket, így sikerült megakadályoznia a gyors távozást. Károly csapdába került. A volt uralkodót őrizetbe vették, és a tihanyi apátságba szállították.

A királykérdés ezzel eldőlt. Most már csupán annak eldöntése maradt hátra, hogy mit kezdjenek a kellemetlen fogollyal, aki nem teszi meg azt a szívességet, hogy önként lemond. A dolog annál inkább sürgető volt, mert a csehszlovák külügyminiszter, Edvard Beneš a kényes helyzetet kihasználva, a Habsburg-veszélyre hivatkozva példátlan magyarellenes hisztériakampányba kezdett. Követelte a Habsburgok trónfosztását, Magyar­ország nemzetközi elítélését és teljes leszerelését, a soproni népszavazás megsemmisítését, kártérítést Csehszlovákiának, amiért az „kénytelen volt” mozgósítani – holott arra valójában addig még sor sem került. Végül igényt jelentett be arra, hogy mindezen követelmények betartását csehszlovák és jugoszláv csapatok ellenőrizhessék Magyar­országon, természetesen a magyarok költségére. Románia meglepő higgadtságot mutatott az ügyben, a szerbeket azonban sikerült bevonni a kampányba, és Belgrádban már Pécs újbóli szerb megszállását fontolgatták. A nagyhatalmak egy ideig arra sem szívesen vállalkoztak, hogy hivatalosan észrevegyék Beneš fenyegetőzését, de mivel az csak nem csillapult, ismételt nyilatkozatban szögezték le, hogy a legcsekélyebb mértékben sem osztják a cseh­szlovák külügyminiszter aggodalmait.

Beneš pontosan tudta, hogy Károly csupán azért van még mindig Magyarországon, mert nem sikerült számára alkalmas száműzetési helyet találni, amikor pedig Portugália kiadta befogadó nyilatkozatát, azon folyt a vita, hogyan szállítsák biztonságban Bajáig, ahol már várta egy angol cirkáló, hogy Madeirára vigye. De azt is tudta, hogy mindez csupán napok, talán órák kérdése, és ha Károly elhagyja Magyarországot, vele oda az ürügy is a támadásra. Csehszlovákia tehát ezúttal valóban mozgósított.

Szerencsére feleslegesen. Károly október 31-én végre elhagyta Magyarországot. Kínosan hosszú csomagolás és búcsúzkodás után a királyi pár este negyed kilenckor vonatra szállt, és másnap reggel megérkezett Bajára, ahol az angol Glowworm cirkáló várta. Legközelebb Madeira szigetén szálltak partra. Károly többé el sem hagyta a szigetet. Alig öt hónappal kudarcba fulladt trónralépési kísérlete után, 1922. április 2-án, harmincöt éves korában meghalt. Még megérte, hogy a magyar nemzet­gyűlés törvényben mondja ki a trónfosztását.

Amikor született, messze állt attól, hogy valaha trónra kerüljön, és valljuk be, nem is volt uralkodónak való. A sors trónra emelte, hogy aztán két év múlva el is ragadja tőle. Megtapasztalta a mélységeket és a magasságokat, és nem volt ereje hozzá, hogy sorsát a saját kezébe vegye. Erba Odescalchi Sándor herceg szavai szerint „szegény Károly király bármit tett, minden jóakarata kudarcba fulladt. Ő nem volt hadvezér, nem volt politikus, nem volt népszónok, csak egy kötelességtudó, vallásos jó ember”. Egy pillanatra úgy tűnt, hogy a történelem egyik formálója válhat belőle, aztán kiderült, hogy nem egyéb, mint a történelem tragikus sorsú játékszere. 

A visszatérési kísérletben részt vevő tisztek számára később Schäffer Ármin udvari fényképész műtermében fényképalbumok készültek. Cikkünk képei vitéz Kokas Ernő albumából valók.

Hasonló tartalmak

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.

Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.


A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.
  • _ga

A Facebook segítségével nyomon követjük a kapcsolatokat a közösségi médiával.
  • _fbp

A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.
  • _ga
  • _ga_M1TCWC2EWM

Összes tiltása
Összes engedélyezése

KRoNIKA.HU Hírlevél

Légy részese a történetnek!