Szarvas József: Ne reménykedjetek, én nem gyüttment vagyok, hanem gyütt!
Rövid hétvégi kikapcsolódást keresett, életre szóló elköteleződést és a valahová tartozás csodás érzését találta meg helyette.
Menü
Szöveg: Ferenczi-Bónis Orsolya
Fotó: NÖF Nonprofit Kft., Máth Kristóf
A festőművész rejtett alkotói arcát is megmutató A képíró – Közelítések Benczúr Gyulához című interaktív kiállításnak otthont adó kúriában a tárlat kurátorával, Páll Evelinnel tettünk látogatást.
A festőfejedelem egykori kúriája a Szécsényhez tartozó, középkori eredetű falu fölé magasodva egy dombtetőn áll. Benczúr Gyula 1910-ben barátja, Mikszáth Kálmán javaslatára vásárolta meg a kis birtokot a rajta álló épülettel, hogy nyarait családjával az Ipoly mentén tölthesse – az apró település neve Dolány volt, 1927-ben, hét évvel a festő halála után nevezték át Benczúrfalvának.
Az egyszintes kastély késő barokk ároktetős szárnyát a Wattay család építtette a 18. században. Később több gazdája volt az épületnek, Benczúr a Pejácsevich családtól vásárolta meg. Gróf Pejácsevich Endre köttette össze üvegezett folyosóval a szalonokat magában foglaló barokk szárnyat egy addig különálló épületrésszel, hogy a kiszolgáló helyiségekkel és a konyhával együtt a kis kastély másik szárnyává váljon. A festő építészmérnök fivérével, Bélával csinosíttatta ki a megvásárolt épületet, és tőle pár lépésre pedig manzárdtetős műteremházzá alakíttatott egy régi magtárat. Benczúr halála után lányai panziót működtettek a kúriában, majd az 1945 után kifosztott épület a jellegzetes magyar kastélysorsban osztozott, idővel az összeomlás szélére került. A Nemzeti kastély- és várprogram három éven át tartó rekonstrukciójával ebből a menthetetlennel határos állapotból sikerült visszahozni.
A park tetején álló épületből csodálatos kilátás nyílik a völgyre. A teraszos kialakítású kertet úgy állították helyre a tájépítészek, hogy megőrizze vadregényességét. A hatalmas fák – százéves tiszafák, hársak, egy Rákóczi tiszteletére elnevezett öreg tölgy – által körülvett épületbe lépve a Benczúr család életének pillanatait megörökítő fotók fogadnak. Az archív felvételeket, amelyek alapján a belső tereket rekonstruálták, a dokumentumokat, a grafikákat és egy festményt Benczúr déd- és ükunokái kölcsönözték a kiállításnak. A kúria két szárnyát összekötő üvegezett folyosóról nyílik az egykori ebédlő és a tálaló helyén kialakított Paletta kávézó. A padlót monokróm, de különböző árnyalatokban játszó kelheimi mészkő borítja, amelyet a 19. századi kastélyokban előszeretettel alkalmaztak – a helyreállítás során nagy figyelmet fordítottak a korhű anyagok használatára.
Benczúr Gyula 1844-ben született, a „kiegyezés kori dicső korszak” festője volt. A legnevesebb tanároktól tanult a müncheni képzőművészeti akadémián, majd a mesteriskolát elvégezve 1876-tól 1883-ig maga is ott tanított. 1883-ban Trefort Ágoston hívta haza, hogy az első festészeti mesteriskola igazgató-tanára legyen – addig magyar területen nem volt felsőfokú művészeti oktatás, az intézmény létrejöttéhez a kiegyezést követő gazdasági és kulturális fellendülés adta a hátteret. A képíró – Közelítések Benczúr Gyulához című kiállítás elején egy hanginstalláció segítségével ismerhetjük meg azokat a pozitív és negatív kritikákat, amelyek az akadémikus festészet, illetve a modernek részéről érkeztek Benczúr művészetéről, érzékeltetve, hogy milyen forrongó, olykor ellentmondásos időszakban alkotott.
A képíró a festő régies elnevezése, a kifejezést Benczúr használta magára, hivatalosan is, például egy birtok adásvételi szerződésének aláírásában. „Azzal, hogy a kiállítás főcíméül Benczúr Gyula önmeghatározását választottuk, arra hívjuk fel a látogatók figyelmét, hogy a tárlat a műalkotások, illetve az elsődleges írott és képi források »újraolvasásán« keresztül nyújt újfajta megközelítéseket az életműhöz” – avat be a koncepcióba Páll Evelin kurátor. A kiállítás részét képezik az olyan alkotások, amelyeken keresztül Benczúrt mint magánembert is megismerhetjük, illetve azok a művek, amelyek a modern festészethez, a realizmushoz, a naturalizmushoz kötik a mestert. A festő nevét hallva az olyan történelmi festményeit látjuk magunk előtt, mint a Vajk megkeresztelése (1875), a Hunyadi László búcsúja (1866) vagy a Budavár visszavétele 1686-ban (1896) és az életmű jelentős részét képező reprezentatív portrék – a kiállítást bejárva viszont azt látjuk, hogy Benczúrnak több alkotói arca volt.
Az első teremben rögtön nemcsak a hivatalos képzőművész Benczúrral találkozunk, hanem az intimitás pillanatait is megfestő, modelljeihez, önarcképein önmagához érzékenyen viszonyuló és ezt közvetlen módon ábrázoló művésszel. „Szerettem volna árnyalni a hivatalos akadémikus festő végletes képét – fejti ki Páll Evelin. – Például az 1882-es, tollal készült önarcképéről az az egyszeri ember néz ránk, akinek vívódással terhes tekintetében akár magunkra is ismerhetünk. Az életmű részét képezik az ilyen rendkívüli erejű, belső küzdelmeit és szorongásait kendőzetlenül bemutató vizuális kísérletek is.” Benczúr későbbi önarcképein akadémikus festőként maszkok mögé bújt, például a pictor doctus, a tudós festő vagy egy egykori török hódító szerepébe. Utóbbi 1919-ben, egy évvel a halála előtt készült, amikor a tanácsköztársaság alatt eltávolították a mesteriskola éléről. „Nagy erejű portré, kifejezetten érdekes Benczúr választása – áll meg a kurátor a mű előtt. – A historizmus az elmúlt korok festészeti témáit megidézve fejezi ki a jelen mondanivalóját. Benczúr is életének eseményeire reagált az önarcképeihez kiválasztott szerepekkel, és a maszkokat gyakran addig csavarta, amíg az egyszerű és esendő embert már nehéz megtalálni mögöttük: a maszkok, a szerepek az önmagától való távolságtartás eszközeivé váltak.” Az egzisztenciális kérdéseket boncolgató szemléletmód vissza-visszatért a művészetében – bár sem a megrendelői nem tartottak igényt erre az irányra, sem mint hivatalos festő nem ezt követte –, létezett ilyen alkotói arca is.
A Portré és reprezentáció című rész termének egész falas installációjában a hivatalos Benczúrral találkozhatunk: reprezentatív portréfestészetének tizenhárom fontos darabját kicsinyített nemesmásolatokon láthatjuk. Az uralkodócsalád, előkelőségek, vezető politikusok, a kulturális élet képviselői mellett a pénzarisztokráciát is megfestette, hiszen aki csak számított, portrét rendelt tőle. A társadalmi nyilvánosság számára készült reprezentatív műveket egyszerre hatja át Benczúr rendkívüli jellemábrázoló ereje és a 19. századi akadémikus festészetre jellemző távolságtartás. Itt is van kivétel: az extravagáns, modern gondolkodású Lánczy Leó eredetiben kiállított portréja esetében közvetlen, eredeti egyéniségábrázolással találkozunk.
„A Lélek arcai teremben Benczúr rejtett alkotói arcát szerettem volna megmutatni olyan műveken keresztül, amelyeket nem a nagyközönség számára alkotott a festő” – magyarázza Páll Evelin. A hihetetlen ábrázolóerővel és empátiával megrajzolt idős parasztasszony, a kiszolgáltatott állapotban ábrázolt mesterember, a kétségbeesett anya gyermekeivel – az 1870-es és 1880-as években készült grafikák mutatják Benczúr fogékonyságát a társadalmi problémákra. „Az, hogy a szépség, a monumentalitás, a grandiózus nemzeti álmok megfestőjeként ismerjük, nem azt jelenti, hogy magánemberként – és vázlataiban, vizuális jegyzeteiben – ne lett volna fogékony a kiszolgáltatottság, az elesettség, a nyomor és a bensőséges intimitás témáira.”
Idetartoznak a Benczúr második feleségét, Ürmössy Boldizsár Piroskát, valamint a báró Weiss Manfrédné Wahl Alice-t ábrázoló eredeti olajképek, amelyek – szemben az előző terem reprezentatív arcmásaival – láthatóan magánhasználatra készültek. Kidolgozásuk is egészen más, az egy-két rétegben felkerült festék Benczúr olajvázlat-technikáját idézi. Ez azt jelenti, hogy gyorsan készültek: a festmények közvetlensége szembesíti a nézőt a mindennapok sodrával és érzéseivel. A művész azt rögzíti ezeken a vásznakon, ami megérinti a hétköznapokból; ez a modern festészet vívmánya, és teljes elmozdulást jelent az akadémikus festészettől. Ebben a teremben tizenöt portrét is láthatunk Benczúrról – tizenkét önarcképet és három portré másolatát egy installációba rendezve –, a legkorábbi, 17 éves kori grafikától az utolsó önarcképig, amelyen a dualizmus kori Magyarország dicsőségének megfestője már a világháború és Trianon tragédiáját megélve néz szembe az élettel, illetve az elmúlással.
A történeti festészetét bemutató teremben láthatjuk a Budavár visszavétele 1686-ban című kép kicsinyített nemesmásolatát, a festmény monumentalitása, dinamizmusa a nemzet öntudatát és dicsőségérzését tükrözi. A terem túloldalán a történeti festészet más műfajába tartozó alkotások függnek. A késő rokokó életkép – eredeti alkotás, a Magyar Nemzeti Bank Értéktár programján keresztül került vissza Amerikából Magyarországra – XVI. Lajost és családját ábrázolja az elfogásuk előtti pillanatban Versailles-ban.
Benczúr történeti festményeit és reprezentatív portréit elképesztő anyagszerűség jellemzi, az ábrázolt selymek, brokátok, damasztok valóságosnak tűnnek. Külön tablón látható, hogy ehhez a festő háromszáz darabos textilgyűjteményt hozott létre 16–19. századi ruhákból, különféle anyagdarabokból. „A leszármazottaktól kaptunk egy olyan grafikasorozatot is, amely bemutatja, hogy Benczúr először mindig aktot rajzolt, és aztán módszeresen öltöztette fel. Így az ábrázolt alakok, viseljenek bármilyen ruhát, kifogástalanok anatómiai szempontból” – világítja meg Páll Evelin.
A Mályvák között című, 1889-es alkotását – a kiállításon a kép 1897-es kicsinyített, saját kezű másolata látható – a nyaralás közben önfeledten játszó gyermekei ihlették. Ez a képtéma illeszkedik festészetének definíciójához: „csak a szépért érdemes élni”, „a művészetnek tetszenie kell, hogy gyönyörűséget szerezzen” – a fennmaradt források szerint Benczúr felfogásában a festészet a gyönyörködést szolgálja, hiszen az élet épp elég nyomorúságos és nehéz.
A záróterem egyik sarka a mester könyvtárát idézi meg, az enteriőrt egy eredeti asztalka teszi teljessé, amelyet Benczúr az epreskerti műtermében használt. A terem másik témája a festő kapcsolata a realizmussal, illetve a naturalizmussal; az 1870-es években például több naturalista irányú tájképe, illetve az ember és természet harmóniáját bemutató ábrázolása született. Az egyik legutolsó festménye, a halála évében, 1920-ban a kúria kertjében készült impresszionisztikus tájkép egyedülálló az életműben. Az elvesztett világháború, a felbomló ország, a trianoni békediktátum után Benczúr Gyula elfordult attól, amit addig követett, és inkább megfestette az otthonát körülölelő kertet. A festmény most látható először kiállításon, mind ez idáig a művészettörténészi szakma sem tudott a létezéséről.
Rövid hétvégi kikapcsolódást keresett, életre szóló elköteleződést és a valahová tartozás csodás érzését találta meg helyette.
Nemcsak használni, hanem hozzáadni, építeni. Ez Rátóti Zoltán hitvallása is, aki korábban polgármesterként, templomépítőként vett részt Magyarföld életében, ma pedig ott segít, ahol tud.
A Vendvidéken talált otthonra és hivatásra Oszlányi Kincső, aki a Kétvölgy Kertje kultúrtörténeti kávézó és szatócsboltjával a helyi termelők által létrehozott értékeket népszerűsíti.
Egyszerű, önfenntartó élet. Erre vágytak, és Belgiumból a véletlennek hála egészen az őrségi Rönökig jutottak, ahol ezt meg is teremtették maguknak. Jan Leen és Wijnants Wouter a Szedervirág Ökotanyán gyermekeket nevel, sajtot készít, állatokat tart és kertet gondoz. De ami a legfontosabb: boldogan él.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
