A római arisztokrata családból származó Gergely közigazgatási pályára készült, harmincéves kora körül már Róma prefektusa volt, kezdeményezéseivel egész Itália javát szolgálta. A fiatal prefektust azonban az elmélyült, vallásos élet vonzotta, palotáját kolostorrá alakította. A pápa diakónussá szentelte, majd kinevezte követévé és állandó képviselőjévé II. Tiberius császár udvarába, Konstantinápolyba, hogy az egyház nyugati és keleti része közötti kapcsolatot biztosítsa. 585–586-ban visszatért Rómába, és visszavonult a kolostorba.
A 6. században járványok, éhínség, nyomor, pusztítás, a hódítók hadjáratai és portyázása sújtotta Rómát. 589 őszén a megáradt Tiberis elöntötte a várost, rengeteg áldozatot – köztük a pápa életét – követelve. Gergelyt választották a tisztségre, ő azonban kimenekült Rómából, és az erdőben bujdosott. Legendája szerint a keresésére induló nép azt látta, hogy angyalok emelik Gergelyt a pápai trónra.
Gergely pápává választásakor nehéz helyzetben volt az egyház.
,,Én, a méltatlan és gyenge ember átvettem egy öreg és a hullámok által hányt-vetett hajót. A hullámok mindenünnen bezúdulnak a hajóba, korhadt gerendáinak nyikorgása az állandó viharban szüntelenül a hajótörés veszélyével fenyeget”
– olvashatjuk az új pápa gondolatait Diós István A szentek élete című művében.
Gergely rengeteget dolgozott, hogy megteremtse „a hajó” stabilitását. Első intézkedésével felvirágoztatta az egyházi birtokokat, hogy jövedelmükkel a szegények éhínségét enyhítse. A szentek életében olvashatjuk, hogy Gergely készítette elő a longobárdok és a nyugati gótok megtérését, Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában pedig azt, hogy ennek során a pápa „bencés misszionáriusait emberséges magatartásra, a pogány szakralizmus méltánylására, egyben bölcs szintézisre intette”.
Gergelyt az egyházatyák közé sorolják: megalapozta a katolikus liturgiát, nevét őrzi a gregorián, irodalmi munkássága is nagy hatású – a legenda szerint egy galamb adta a szájába a szavakat.
A szent pápa bővülő legendaköre is mutatja népszerűségét. Olvashatunk arról, hogy amikor szerzetes volt, egy angyal hajótörött képében koldult tőle, Gergely pedig még édesanyja tálját is odaadta neki. Évekkel később az angyal visszatért, hogy elmondja, az Úr azon a napon választotta ki arra, hogy az Egyház feje legyen, és az angyal azóta óvja őt.
Amikor a döghalál pusztított Rómában, Gergely körülhordoztatta Szűz Mária képét a városban. Látomásában a Crescentia-vár fölött Isten angyala megtörölte véres tőrét, és eltette a kardhüvelybe. Ez a jelenés a járvány elmúlását jelentette, az erőd pedig innen kapta az Angyalvár nevet.
Egyszer egy előkelő asszony az átváltoztatott ostya fölött gúnyolódott. Gergely a hitetlenség hallatára imádkozni kezdett, a kenyér pedig az emberi test egy darabkájává, egy ujjá változott. Az asszony hinni kezdett, az ujj pedig visszaváltozott kenyérré.
Gergely 604. március 12-én halt meg. IV. Gergely pápa rendelte el 830-ban I. Gergely pápa ünnepét, és ő tette az iskolák patrónusává. Dömötör Tekla Magyar néprajzában olvashatunk arról, hogy a naphoz Európa-szerte felvonulások, vetélkedők és diákpüspök-választás kapcsolódott.
A magyarországi Gergely-járás eredeti célja az adománygyűjtés volt, amely a 17. századtól kiegészült az iskolába való verbuválással.
A részt vevő gyerekek szépen felöltöztek, virággal, szalaggal díszített kalapot tettek a fejükre és a „Szent Gergely doktornak, híres tanítónknak az ő napján régi szokás szerint menjünk Isten szerint iskolánkba!” kezdetű éneket dalolva járták a települést házról házra, hogy a még iskolába nem járóknak kedvet csináljanak a tanuláshoz.
Szent Gergely vitézeinek nevezték magukat, jókívánságokat mondtak a ház apraja-nagyjának és tanítójuk számára ételadományt gyűjtöttek.
A kapott szalonnát és sonkát a magukkal hozott kis nyársra szúrták, a tojásokat kosárba gyűjtötték. Dömötör Teklánál olvashatjuk, hogy szokás volt az is, hogy a csapatot egy úgynevezett morjó kísérte, aki korommal kente be az arcát, szalmával tömte ki a ruháját, karikás ostort vitt a kezében, és pajzán dalokat énekelt.
A Gergely-nap a középkorban sokfelé tavaszkezdő, melegváró nap, a naptárreformot megelőzően a tavaszi napéjegyenlőség időpontja volt. Bálint Sándor szerint ez magyarázza azt a hagyományt, amelyet még Ipolyi Arnold írt le: „a gyerekek acélt és tűzkövet tartva kezükben, e szavakkal köszöntek be a házakhoz: acélt hoztam, tüzet ütöttem kegyelmeteknek”. Az acélt úgy dobták a földre, hogy egy darabig forogjon, ez jelképezhette a tavaszba forduló napot.
A naphoz időjárás- és termésjóslás is kapcsolódott. A „megrázza még szakállát Gergely” szólás is arra vonatkozott, hogy ez egy határnap, amikor még havazhat, de már itt a palántázás ideje. A napot alkalmasnak tartották a krumpli, len, búza, rozs, hüvelyesek és a palántának való mag elvetésére.
| A magyar néphagyományban sziklához láncolt Gergely mondai néven vált ismertté a pápa. A Gesta Romanorum alapján terjedt el Európa-szerte az ez alapjául szolgáló legendamese, amely szerint egy királyi testvérpárnak gyermeke született, akit egy hordóban a tengerbe vetnek. Egy halász talált rá, a gyermek mellett egy táblával, amelyen a származása olvasható. A halász felnevelte, de amikor Gergely megtudta saját történetét, vándorútra indult. Anyja városába tévedt – apja addigra életét vesztette a Szentföldön – , és megszabadította azt az ellenségtől. Feleségül vette a királynőt, ám később megtudta, hogy az a saját anyja, ezért vezeklésül egy sziklához láncoltatta magát. Tizenhét év múlva, pápaválasztáskor szózat jelezte, hogy Gergely legyen a pápa, és isteni jelre találtak rá. A történetet Thomas Mann A kiválasztott című művében dolgozta fel. |
Kiemelt kép: Walsingham Miasszonyunk székesegyháza, Houston, Texas. Forrás: Wikimédia.
