Egy kisebb tornateremnek megfelelő méretű szobában állunk meg. A helyiség egyik oldalán dobfelszerelés és hangszerdobozok. „Ez az egyik zenetermünk. Ez pedig egy mászófal  – mutat a világ különböző részein található városok emblematikus épületeivel kifestett falra  – utakkal azok felé a települések felé, ahonnan magánszemélyként vagy gyülekezetként a mézvásárláson keresztül támogatásokat kapunk.” Németország, Hollandia, Svájc, Amerikai Egyesült Államok… futtatom végig a tekintetem a képeken, miközben végre ráébredek: minden, ami itt létrejött, az szó szerint a méhek szorgos munkájának gyümölcse. Emberi számítás szerint ugyanis nem volt észszerű gondolat iskolát alapítani Göncruszkán.

A falu önkormányzati iskoláját már évekkel korábban, 2006-ban bezárták. Az oktatás nélkül maradt településen így szinte semmi nem volt, ami a népesség rendszerváltás óta tartó rohamos csökkenését lassította volna. „Ez az a pont, amikor már mindenki felteszi a kezét, hogy nincs mit tenni – magyarázza az előzményeket a lelkész. – A kilencvenes évek elején még ezerháromszázan lakták Göncruszkát, amikor 2004-ben idejöttünk, már csak hatszázan.” Sohajdáék tudták, hogy a település megmaradása szempontjából az iskola mindenképp élet-halál kérdés, ám amikor az önkormányzat felajánlotta a régi iskolaépületet a református gyülekezetnek, egyvalamiben már az elején biztosak voltak: nem szerettek volna olyan iskolát alapítani, amilyen a környéken máshol is van.

Az iskolapélda

 „Tudom, hogy a legtöbb szülő azt várja az iskolától, hogy az életre neveljen. De a mi iskolánknak nem az a célja, hogy az életre neveljen, hanem az, hogy az örök életre tanítson – idézi fel a lelkész az első évnyitó beszédet, amely a Talentumban elhangzott az első osztályos tanító nénitől, és ami azóta is kétségkívül áthatja iskolájuk mindennapjait. – Ez óriási minőségbeli különbség.” Első hallásra hangzatos prédikációnak is vélhetnénk szavait, ám a méhészetről elmondottak alapján már nem lepődünk meg azon, hogy az iskolaalapításba is ugyanazzal a mély meggyőződéssel vágtak bele, mint a mézkészítésbe: azaz hogy kivételesnek kell lennie, hiszen nem magukról, hanem a Jóistenről tesznek vele tanúságot.

„Több külföldi iskolában jártunk, kerestük a mintákat, hogyan lehet eltérő szociokulturális háttérből érkező gyerekeket nevelni, és miként lehet fenntartani egy ilyen intézményt” – meséli Sohajda Levente. Ezekből a tapasztalatokból táplálkozva végül egy igazi alulról építkező iskolát hoztak létre felmenő rendszerben, amelynek fontos eleme a keresztyén családmodell. „Ennek az az alapja, hogy nincs fegyelmezés direkt módon, hanem – miként a családban – a nagyobb gyerekek megtanulják és megértik a szabályokat, és az utánuk jövőknek már ők hagyományozzák tovább a szokásokat” – magyarázza. Ez természetesen itt sem megy automatikusan, de a mindennapi élet sok apró, tudatosan beépített eleme segíti a kialakulását. Ennek egyik szép példáját az iskola bejáratához közeli öltözőben fejti ki a lelkipásztor: „Szeptember elsején az elsősök választhatnak maguknak egy nagy testvért a felső tagozatos iskolatársaik közül. Ez az idősebb diák aztán kézen fogja a kicsit, és mindent megmutat neki. Ahogy megérkeznek az iskolába, idejönnek az öltözőszekrényhez. Felül van a nagyobb, alatta a rábízott kisdiák szekrénye. És innentől kezdve a kicsi mindig tudja, hogy számíthat a nagyobbra.”

Mielőtt azt hinnénk, ilyen csak a mesében vagy legfeljebb nagyon drága magániskolákban lehetséges, Sohajda az egyik öltözőszekrényből kivett iskola­köpennyel és a hozzá tartozó magyarázattal rángat vissza minket a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei magyar valóságba. „Mivel nagyon eltérő szo­ciális és kulturális háttérből érkeznek a tanulóink, fontosnak tartjuk, hogy itt azt éljék meg: egyenlők. A köpeny az egyik, ami segít eltüntetni az anyagi különbségeket: mindegy, milyen pólód van alatta, Adidas vagy Adios.” A súlyos és kézzelfogható egyenlőtlenségekről beszélgetve felvetem, hogy milyen módszerek, oktatási célok jöhetnek számításba itt. De mire kimondom, érzem, hogy elhibáztam, mert maga a kérdés – bár nem volt benne rossz szándék – túlontúl városias és leereszkedő volt. Szerencsére Levente nem veszi a szívére, és magabiztosan felel: „Bár nem az a célunk, hogy minden gyerekből agykutató legyen, tanulóink az utóbbi három évben mindig a Bolyai matematika- és magyarverseny élvonalában végeztek. Sőt, kétszer a mi gyerekeink képviselték Borsod-Abaúj-Zemplén megyét az országos döntőben – büszkélkedik, joggal. – A nyolcadik osztályosok központi felvételijében pedig a környező két járásra vetítve az első tíz legjobb eredményből hat a mi diákjainké.” De hogyan lehet ezt elérni, amikor Miskolc, Kazincbarcika, Sátoraljaújhely válogatott tanulóival mérik össze a tudásukat a hatszáz lelkes falu iskolásai? – érdeklődöm komolyan. S a válaszban ismét sokkal több van, mint a kérdésben. „A roma gyerekekkel elért eredményeink azért átlagon felüliek, mert nemcsak a gyerekekkel dolgozunk, hanem az egész családdal” – világít rá egy újabb fontos alapgondolatra, ami nem csupán az iskolát, hanem egész göncruszkai lelkészi munkáját meghatározza. Komplexnek mondanánk a városban, de bizonyára egész mást értünk alatta.

„Hogy mi a cél? – emlékszik vissza a korábban feltett kérdésre a lelkipásztor, majd mélyen elgondolkodik. – A mélyszegénységből szinte lehetetlen kitörni: nemcsak anyagi értelemben, de pszichológiailag, lelkileg is. Mi mégis azt szeretnénk elérni, hogy jussanak el ezek a gyerekek oda, hogy felismerik, ha valamiben jók, és ha szakács, kőműves vagy bármi más lesz belőlük, tudják értékelni a munkát, ne a segélyre várjanak. Hogy szeressék, akarják az életet.” S talán már nem kell külön hangsúlyozni, hogy a göncruszkai tiszteletes ezt sem csak a szószékről tanítja a falu népének, hiszen a gyülekezetben elindult közös munka egyre szélesebb kört fog össze. „A tanári kar, a gyülekezet, diákok együtt dolgozunk a méhészetben, az építkezésekben, a kertben, és ezt látva megértik a gyerekek, hogy együtt dolgozni kivételes lehetőség.”