Olyan volt az egész, mintha a film meghosszabbítása lett volna. Sorkatonaként a laktanyából a hátsó kerítésen kiszökve, a kiskőrösi kultúrház hátsó kijáratán belógva, a zenekari árok takarásából, alig másfél méteres távolságból, alulról néztem végig először az abban az évben, 1973-ban bemutatott filmet, a Régi idők fociját. Előre persze nem tudtam, mit vetítenek, csak a laktanyából akartam egy időre szabadulni, fogalmam sem volt róla, hogy éppen az ötven legjobb magyar film egyike pereg majd előttem. Onnan lentről nem is láttam sokat belőle, a lényeget mégis rögtön pontosan megértettem: kell egy csapat. Kell Vallay, a csodakapus, kell a gyors lábú Bikácsi, kell Színes, a jobbösszekötő, még az örök tartalék Kövesi is kell, aki szegény a labdát sem találja el, de mindig készen áll, hogy harcba szálljon a Csabagyöngyéért. És persze kell Minarik Ede, a mosodás, aki mindenét föláldozza a csapatért, bár nincs semmije, csak a hosszú kabátja meg a megrendíthetetlen hite abban, hogy kell egy csapat, mert anélkül semmit nem ér az egész élet.

A csapat persze mindenféle bonyodalmakkal jár. Mert nem lehet mindig mindenkit szeretni, nem lehet mindig odaadónak lenni. Jöhet Ila, a csábítóan gyönyörű, bundás nő, és elviheti a csodakapust, jöhet Kerényi úr, jöhetnek a végrehajtók, csapatnak mégis mindig lenni kell, különben mivé lennénk?

Az én első csapatom, amire emlékszem, mi más is lenne, a kisgyerekkoromé. Szerencsés ember, aki gyerekcsapatban nőhet föl, nekem legalább egy időre megadatott a kecskeméti művésztelepen. A műtermekkel teli nagy ház előtt széles rét, mellette liget, azon túl az apró patak, amit mi kanálisnak mondtunk, egész nyáron abban pacsáltunk, sárgahasú meg vöröshasú unkabékát fogtunk – mi öröm lett volna abban, egyedül békát fogni? A kanális partján elvadult újhagyma nőtt, azt ettük lelkesen, mint valami titkos dolgot, a közös titkunkat, amiről a felnőtteknek nem volt szabad tudni.

Festők és szobrászok éltek a házban, mi, gyerekek jártuk a műtermeket, kaptunk agyagot, papírt és színes ceruzát, aztán ha meguntuk, az egész gyerekcsapat irány vissza a rétre, csatangolni, bogarat fogni, gyerekes-komoly játékokat játszani, lakatlan szigeteset például, a domb volt a sziget, a rét a tenger, semmi erőfeszítésünkbe nem került maradéktalanul átélni a szigetlakóságunkat ebédig.

A második csapat is a gyerekpajtásoké, most már a végleges otthonban, a budapesti hatalmas kertben, a földszintes házakban itt is festők és szobrászok laktak, és persze az ő gyerekeik. Akkor sok volt a gyerek, három-négy év korkülönbség már elkülönült csapatot teremtett, külön játszottak a nagyok, külön a kicsik, külön a még kisebbek. A legizgalmasabb játékban, amit mi rablós csendőrnek mondtunk, másutt rabló-pandúr volt a neve, és amit akár húszan is lehetett játszani, abban mindenki részt vehetett, máskor velünk szóba sem álló kamasz lányok, néha még egy-két fiatal szülő is. A csapat fele volt a rabló, a másik fele a csendőr, az utóbbiak próbálták elkapni az előbbieket, a vállra tett kéz már elfogásnak számított. Szívből, komolyan játszottuk ezt a csapatos fogócskát, ott fut, kiabáltuk, kerítsd be, rohantunk, ahogy a lábunk bírta. A nagy kertben néha egy óráig, kettőig is eltartott, amíg mindenki meglett. Jó volt utána fölülni a pad támlájára, és átbeszélni, újraélni az élményt, most már nyugodt lélegzettel.

Ha a kőbányai Szent László Gimnázium szép szecessziós épülete előtt valamelyik családtagommal elmegyek, már előre megmosolyog, mert nem tudom megállni, hogy minden alkalommal elmondjam: nézzétek, ide jártam. Hiszen az a gimnáziumi osztály volt a számomra a felejthetetlen harmadik csapat. Barátságok, szerelmek, jó és rossz tanárok, egyesek és ötösök, osztálykirándulások, az első igazi sikerek és az első igazi kudarcok, a felnőtté válás nehéz, gyönyörű játékai, akkor még súlyos tétek nélkül, a kamaszkor szorongásaival, csillogásaival és bátorságpróbáival telve. A leendő életünk színdarabját játszottuk el akkor együtt – egymás nélkül semmire nem mentünk volna, semmit nem tudtunk volna megtanulni önmagunkból.

Aztán az egyetem, a gödöllői kampusz, ahonnan hétszámra ki sem lépett az ember, mert megtalált benne mindent, ami akkor fontos volt, tanulás helyett a focimeccsek, bolondozások, vizsgadrukkok, az élettanvizsga előtt már hajnalban sorba álltam, nehogy a szigorú profhoz kerüljek, a docensnél persze összejött a négyes.

Aztán a munkahelyek, új és új csapatokhoz csatlakozás. Az éjszakába hajló szerkesztőségi délutánok, néha hárman darvadoztunk a világosbarna, ronda íróasztalok körül, máskor több volt a Kossuth-díjas, mint az Akadémián. Egyszer, Blaha Lujza téri Szent Iván-éj, Tabányi Mihály tangóharmonikázott, ki hívta meg, ma sem tudom, Kolozsvári Grandpierre a lányoknak udvarolt, Vilt, a szobrász harsogott, Kaján félrehúzódva, csöndben mosolygott, Galsai anekdotákat mesélt, Gyurkovics mindenkit túlszerepelt, Csukás Pista nótákat énekelt, az éjjeliőr rémülten nézett be az ajtón, hogy fogja tudni ezt a társaságot kidobni. Éjfél után a Nemzeti Szálló előtt lakkcipős, teveszőr kabátos cigányzenészek gyülekeztek hazamenet még átbeszélni a napot, gyertek, a Gong még nyitva van, igyuk meg a János-áldást.

És mind között a legfontosabb csapat, a család, a régi, amelyikből kinőttem, és az új, amit ketten összefogva teremtettünk magunk köré, hogy a régivel eggyé válva alkosson megtartó közösséget. A család persze egészen más életjáték, mint bármi más, mert minden másnál nagyobb a tét: az élet kiteljesítése és továbbvitele a múltból a jelenen át a jövőbe. A legbonyolultabb is, ezért a legtöbb szeretet kell hozzá. Mégis, százszorosan is igaz rá a mondás: kell egy csapat.

És végül a legnagyobb, amelybe beleszülettem, és amelynek tagja maradok, amíg élek: a nemzetem. Hiszen csapat ez is, nem is akármilyen. „Belőle nőttem én, / mint fatörzsből gyönge ága”, és valóban, elporladni is itt akarok, ha már porladni kell. De addig még van idő élvezni a csapathoz tartozást, játszani a nagy nemzeti játékainkat, köztük az olyan világünnep versenyeket, mint ez az olimpia volt. Semmi erőfeszítésembe nem került, és ezután sem kerül majd maradéktalanul átélni a versenyzővel, a mi versenyzőnkkel való azonosulást. Hiszen én küzdök ott, mi, magyarok mindnyájan küzdünk ott, a páston, a tatamin, a medencében, a lövőállásban, az evezőspályán, a szőnyegen és a gyepen. Így együtt vagyunk a nagy csapat.