Menü
Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Földházi Árpád
A Szent György-hegy négymillió éves távlatához képest minden emberi lépték eltörpül. Mégis vannak, akik több fejezeten át részesei lehetnek a végtelennek tűnő történetnek. Szabó Tünde családja közel száz éve vetette meg a lábát a csodálatos balatoni panorámájú dűlőkön. A borásznő, aki szó szerint ősei nyomdokaiban jár a szőlősorok között sétálva, ma kapocsként működik a vidék múltja és jelene között, miközben fanatikusan dolgozik azért, hogy jövője is legyen.
Éppen névváltás küszöbén áll a borászat, ettől az évtől kezdve Bajnóczy helyett Napsárkán néven futnak a borok. Honnan ered az eredeti név?
A dédapámtól örököltem a nevet és a szőlőt is. Ő tősgyökeres tapolcaiként – mint akkoriban minden tisztes gazda – vett szőlőterületeket, az elsőt 1928-ban itt, a Szent György-hegyen. Ennek eredeti adásvételi szerződését máig mint kincset őrzöm. A föld aztán a nagymamámra szállt, aki apámmal rendezte az addig inkább ligetes ültetvényeket szabályos szőlősorokká, így ezek a tőkék, amelyeket ma már én nevelek, és amelyek az azóta kibővült birtok szívét képezik, nagyjából hatvanévesek.
Akkor szinte a szőlő mellett nőtt fel?
A családból én vagyok az első, aki ténylegesen itt él, és akinek a teljes megélhetését a szőlő biztosítja. Előttem inkább egy kis mellékes szerzésére használták a földet. A nyarak bennem mégis egybefonódtak a heggyel. Minden nyáron itt voltunk, és dolgoztunk. Emlékszem, ahogy együtt hajlongott három generáció – nagymamám, anyám és én – a szőlősorok között meghúzódó veteményesben. Szedtük a málnát, a babot, a borsót. Mindenki hozzájárult a család fenntartásához. A szüleim ebben nagyon következetesek voltak, pedig nem volt velem könnyű dolguk.
Nem fűlött a foga a földműveléshez?
Az enyhe kifejezés. A világ tragédiájának éltem meg, hogy dolgoznom kellett. Tizenhat évesen kampánybeszédeket tartottam nekik, hogy megveszekedett rockerként miért nincs itt a helyem, és miért kellene inkább épp a badacsonyi Pokolgép-koncert felé zötyögő vonaton ülnöm. Türelmesen végighallgattak, aztán megkérdezték: leszedted a málnát, kiegyelted a répát? Én pedig sértődötten hüledeztem: hát nem hallották, amit az előbb olyan észszerűen kifejtettem? Ők erre csak azt mondták, amit minden gyerek utál, hogy majd megértem, ha felnőtt leszek, és akkor szabadon el is mehetek majd innen. Felnőve már tényleg értem őket, és persze sosem hagynám itt a hegyet. Bár kezdetben más borászatoknál dolgoztam, és amellett jártam fel művelni a családi szőlőt, egyre egyértelműbben tudtam, hogy itt a helyem. 2008-ban volt az utolsó munkahelyem alkalmazottként, azóta ennek élek.
„Közel száz éve fonódik össze a családom, a szőlő és a hegy története. Ezt a kapcsolatot két fénykép fejezi ki nekem leginkább. Az egyiken nagyanyám kötözi a szőlőt, a másikon apám egy lopóból tölti a bort”
A kamaszos lázadás után mi marasztalta mégis?
Rájöttem, mekkora érték a családi örökség és a föld. Én olyan földet taposok, amelyről pontosan tudom, kik taposták előttem. Szó szerint dédapám, nagyapám és apám nyomdokaiban járok. Generációk óta neveljük ezt a szőlőt hitünk szerint. És még ha az én értékrendem más is, mint a szokásos, azt hiszem, a múltam hitelesít.
Mi szokatlan az értékrendjében?
Én a szőlőből egyszerűen nem akarok hasznot húzni. Persze jó lenne, ha nem kellene a holnapon aggódnom, de nem ezért csinálom. Számomra a család az egyik legnagyobb érték, és noha még nincs gyerekem, így nem tudom, ki örökli majd, az a fontos, hogy milyen földet hagyok magam után. Ez a birtok tisztán és szeretettel volt gondozva már száz évvel ezelőtt is, és én is így adom egyszer tovább. Minden energiámat a teremtésbe fektetem, ebben fanatikus vagyok, és nem alkuszom meg. Ha arról van szó, inkább nem tankolok az autómba, de a tőkék rendben lesznek. Mert nem én számítok. A földdel való munka szembesít az ember életének végességével és ezáltal azzal, mi fontos, mi nem. Hatalmas tanítóm a szőlő!
Mikre tanította meg a szőlőművelés?
Tavaly például elverte a jég a szőlőt. Mindenre pontosan emlékszem. Július utolsó napja volt, délután négy óra. Tapolcáról indultam hazafelé, amikor egyszer csak láttam, hogy eltűnik a Szent György-hegy. Éreztem, hogy sietnem kell, mert baj lesz. Megérkezve belém hasított, hogy itt mindennek vége. Húsz perc jégeső egy év munkáját tette tönkre. Először azt kérdeztem magamtól, miért ver engem az Isten, és csak sírtam, de aztán erőt vettem magamon, másnap rézzel és csalánnal lepermeteztem a sérült tőkéket, és bizakodtam. Szüretre aztán szinte hihetetlen módon begyógyultak a szőlő sebei, és bár kevesebbet, de hozott termést. Ekkor rájöttem, hogy ami történt, nem pofon volt, hanem tanítás. Ez az év megmutatta, hogy bár sérülünk, a sebek begyógyulnak, és a fájdalmainkkal együtt is képesek vagyunk arra, hogy teremtsünk. A másik nagy tanítás, amit itt kaptam, az a gyökerek fontossága. A szőlő vízkereső gyökerei akár tíz-tizenkét méter mélyre is lehatolnak. Addig mennek, küzdenek, amíg éltető vizet nem találnak. Sokkal mélyebben húzódnak, és sokkal jobban tartanak, mint gondolnánk. Mindez az emberre is igaz. A gyökereinkből táplálkozunk, és nem tudjuk magunkat elszakítani tőlük, mert sokkal erősebbek, mint hinnénk. Nem csoda, hogy ha az ember bizonytalan, ha bajban van, akkor valahogy a gyökereit keresi, hozzájuk nyúl vissza, hozzájuk viszonyítja magát.
Ha ilyen fontosak a gyökerei, hogyhogy lecseréli a borászat nevét?
Nem olyan rég egyedül maradtam, és ezzel együtt rám maradt a gazdaság és minden azzal járó feladat. Ekkor teljesen elbizonytalanodtam, hogy hol vagyok ebben a történetben. Rájöttem, hogy noha tisztelgek a dédapám előtt azzal, hogy folytatom az általa megkezdett munkát, a Bajnóczy nevet el kell hagynom, hogy utat engedhessek mindannak, amit képviselek. Felismertem, hogy a hagyomány és a megújulás megfér egymás mellett. Ezt a fordulatot fejezi ki a névváltoztatás, és erre utal a címkén szereplő „Solve et coagula”, azaz „Oldd fel és kösd meg!” felszólítás. A név, a Napsárkán pedig a világról alkotott képemet szimbolizálja.
A Szent György-hegy legendás sárkánybarlangjára utal?
Részben igen, de annál jóval többre. A sárkány a világ titokzatosságát, a természettel és a természeten túlival való kapcsolódást, illetve a spiritualitásomat jelképezi. Aki a nappal kel, majd végigköveti az útját a Balaton felett, és végül a lemenő sugarakkal együtt fekszik, aki figyeli a szőlőt, ahogy érik, tisztán látja, hogy az ember csak része a körforgásnak, a teljességnek. Óriási hibát követ el az, aki a teremtett világ fölé helyezi magát. Mert akárhogy vesszük, az emberiség pusztulásával a természet nem veszít, de ha a természet kipusztul, nekünk végünk. Nagyon sokat képzelünk magunkról, amikor kiirtjuk a környezetünket vagy éppen a szőlőt. Ugyanígy hiszem, hogy nagyképűség azt gondolnunk, hogy annyi a világ, amennyit mi észlelünk belőle. Attól még, hogy valamit nem értünk, az létezhet és működhet. Én például vetési naptár szerint, a Hold állását követve gondozom a szőlőt, és zenére erjesztem. Itt augusztustól októberig szól a szőlőben a Kék Duna keringő, mert hiszem, hogy a megfelelő rezgéstől jobb lesz a bor. És nekem nem kell, hogy mások higgyenek ebben, elég, ha amikor megkóstolják a bort, látom rajtuk, hogy szeretik.
Az új névben szereplő nap szó is ennyire szimbolikus?
Az a természet iránti tisztelet mellett a teremtő energiákat és az éltető erőt testesíti meg. A szőlő gyűjti be a legtöbb napfényt a növények közül, és hihetetlen intelligensen teszi. Minden gyümölcsfa először elvirágzik, meghozza az apró terméseket, aztán észbe kap, hogy ki is kellene nevelnie őket, ezért gyorsan elkezd leveleket növeszteni. A szőlőnél ez teljesen máshogy működik. Ott április végén megtörténik a rügyfakadás, és mivel a növény tudja, hogy a termésnek majd rengeteg napfényre, annak befogadásához pedig töméntelen levélre lesz szüksége, először minden energiáját a zöldfelület kitermelésébe fekteti. Csak ha ezzel elkészül, következik a virágzás, a beporzás, és jelennek meg a kicsiny fürtök, pont akkor, amikor nyáron a legjobban süt a nap. A szőlő pedig kitárja a leveleit, nyúlik az ég irányába, kapaszkodik a nap felé, gyűjti-gyűjti a fényt, és aztán mind továbbadja a szemeknek. A szőlő, a bor tehát tömény napfény, a nap pedig az éltető erő.
Négy évtizede ilyen szimbiózisban a szőlővel és a heggyel hogyan éli meg a borvidék változását?
Nyárról nyárra formálódik a környék, és úgy gondolom, nem mindig jó irányba. A Szent György-hegy azonban évmilliók tanújaként túléli az embert, és szerintem nem véletlen, hogy noha rengeteg föld gazdát cserélt már rajta, nekünk egy évszázada hagyja, hogy itt legyünk. Ezért nem inog meg a hitem abban, hogy itt a helyem, még ha néha értetlenül állok is a folyamatok előtt.
Miben érhető tetten ez a formálódás?
Tudom például, hogy dédapám, nagyapám, majd apám kivel borozott, és én kikkel nem borozom már, mert nincs, aki átjöjjön. Pedig annak idején is mindenki sokat dolgozott, mégis szenteltek időt a gazdák arra, hogy egy pár jót szót szóljanak és egy „Jóisten áldjon!”-t mondjanak egymásnak. Hiába vannak itt mind többen, egyre kevesebben értik, mit jelent egy szőlőhegyen élni.
Több szőlő kellene, és kevesebb nyaraló?
Még ezt sem mondom, ezt már elengedtem. Megelégszem azzal, ha engedik, hogy gondozzam az ültetvényeket. Attól még, mert valaki tehetős, és a borvidéken akar élni, de nem szeretne szőlőt művelni, még lehet egyenes jellem, és tisztelheti annak a helynek az értékeit, ahová érkezett. De az utóbbi kikötés nagyon fontos. Ha Budapestre megyek, nem morgolódom, hogy a madárcsicsergés helyett villamos-, sziréna- és metrózaj van. Elfogadom, hogy ez ilyen hely, és nem nyújtok be kérvényt, hogy tiltsák be a villamost. Ugyanígy azt gondolom, hogy aki onnan jön ide, az se akarja megváltoztatni az itteni életet, csak mert zavarja a kasza vagy a traktor hangja.
Lehet valahogy segíteni a békés együttélést?
El kell jutni odáig, hogy nem ítélkezünk a körülöttünk zajló változások fölött, mert a változás állandó, nem tudjuk befolyásolni, az azonban minket jellemez, hogy mit kezdünk vele. Önazonosak maradunk benne, fejlődünk általa, vagy a régi szép idők elmúltán sopánkodunk? Vallom, hogy azok, akik körülöttünk vannak, nem véletlenül kerültek ide. Tükröt tartanak elénk, és ahelyett, hogy azzal foglalkoznánk, a másik tetszik-e, azt érdemes nézünk, hogy az a kép milyen, amit a tükörben látunk. Mindenki a saját útját járja, és nem kell mindenkinek spirituálisnak lennie, sem földet művelnie. Elég, ha mindenki szívből szereti, amit végez, és azt teljes erejével teszi. Legyenek világutazók, asztronauták, divatdiktátorok, mert mindre szükség van. Csak mindig legyen a fiókunk mélyén egy kis vetőmag, és tudjuk, hogy ha elvetjük, kihajt majd. Tegyünk bármit, ne felejtsük el, hogy nem szakadhatunk el teljesen a földtől, mert a földben van az élet.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
