Szarvas József: Ne reménykedjetek, én nem gyüttment vagyok, hanem gyütt!
Rövid hétvégi kikapcsolódást keresett, életre szóló elköteleződést és a valahová tartozás csodás érzését találta meg helyette.
Menü
Szöveg: Ferenczi-Bónis Orsolya
Fotó: Máth Kristóf
Lakatos László fazekas népi iparművész negyven éve van a pályán, és egyike az utolsó mohácsi mestereknek, akik még ismerik a fekete kerámia titkát, amelyet velünk is megosztott.
Mondhatjuk, hogy az édesapja mozdulatait ellesve nőtt bele a mesterségbe?
Igen, édesapámtól tanultam, ő pedig az egyik leghíresebb fazekasmester, Horváth János mellett sajátította el a szakmát. Én nemcsak belenőttem a mesterségbe, de ténylegesen édesapámtól tanultam, mert a gyakorlatomat is nála töltöttem. Sajnos súlyos betegsége miatt végül csak egy röpke évet dolgozhattunk együtt. Én a katonaéveim után megvettem ezt a kis parasztházat, hogy lakóházzá és műhellyé alakítsam, majd ténylegesen belefogtam az önálló munkába.
Rengeteg munkája lehet ebben a gyönyörű házban.
Majd két évtizedet dolgoztam rajta, mire kész lett. A kis műhelyben fatüzelésű és villanykemence is működik, a kiállítóteremmel pedig apámmal közös álmunkat váltottam valóra. A régi értékeket igyekszem átmenteni vele a jelenbe, bemutatom a családunk és a régi mohácsi mesterek által készített szép kerámiákat. A hagyomány megőrzése azért is szívügyem, mert már egyedül vagyok főállású fazekas Mohácson. Fekete kerámiát is csak én készítek már, sajnos az igény is egyre kisebb rá.
Pedig ez autentikus mohácsi technika. Mi adja az egyediségét?
Az, hogy redukciós égetéssel készítem, fatüzelésű kemencében. Tehát gyakorlatilag bezárom a füstöt, hogy beleégjen az agyagba. Ez adja a kerámiák gyönyörű fekete színét.
A hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján még nagyon népszerű volt. Mohácson jó pár fazekas szinte csak fekete kerámiát gyártott, és rendszeresen hívtak minket országos rendezvényekre. A kilencvenes évek végére alábbhagyott a lelkesedés, a fazekasok kezdtek kiöregedni, az iskolák pedig lassan megszűntek, így az utánpótlás is kérdésessé vált. Az alapvető ok azonban a vásárlási igények megváltozása. A vevők dísztárgyak helyett inkább a használati eszközöket kezdték keresni. Én igyekeztem alkalmazkodni az átalakult igényekhez, de hagyományőrző használati tárgyakat készítek: káposztásfazekat, sütőtálat, csirkesütőt, tradicionális babfőző edényt, illetve különböző, például sokac motívumokkal díszített vagy natúr evőtányérokat.
Mi a babfőző edények sajátossága?
A kilencvenes évek elején a Mohácsi Sokacok Olvasókörében egy kis baráti társaság indította el a Mohácsi babfőző fesztivált. Az évek során nemcsak a rendezvény vált népszerűvé, azzá tette a hagyományos babfőző edényeket is. Ahhoz, hogy megtaláljam a legmegfelelőbb agyagot, múzeumokban jártam utána a mohácsi fazekassággal kapcsolatos iratoknak, könyveknek, szerszámoknak. A régiek nagyon ötletesek és okosak voltak. Ez nemcsak a több évtizedig használható edényeken, de az egyszerű, ám finom ételeiken is látszik, érződik. A babot úgy készítették, hogy amikor reggel kimentek a földekre, rögtön tüzet raktak, hogy szalonnát süssenek. A bőrkéjét beletették az edénybe, babbal, répával, ha jutott, egy kis kolbásszal összerakták, felöntötték vízzel, majd megszórták egy kis tört paprikával. Odatették a tűz mellé, és míg dolgoztak, elkészült a finom étel. Ez a babfőző edény ma olyan népszerű, hogy van vásárlóm, akinek már nyolc-tíz különböző méretű darabja sorakozik a konyhapolcán. Az lehet a titka, hogy bármit, ami hosszú lével főzhető, el lehet benne készíteni, s közben jó hangulatot varázsol az otthonokba. A káposztásfazékhoz ugyanezt a különleges agyagot használom, csak az az edény kívül-belül mázas. Jól lehet benne rotyogtatni a székelykáposztát, a töltött káposztát, a szármát. A csirkesütőm egy kúpos kerámiacső, az alján tálkával, így az arra halmozott fokhagyma, hagyma, krumpli a sülő szárnyas levében puhul meg.
Említette, hogy a hagyományőrző fesztiválok hozták vissza a köztudatba a régi sütő-főző edényeket. Népművészként ez az értékközvetítés jelenik meg a munkájában, amivel a mohácsi hagyományokat követi?
Igen, ezért is fontos, hogy személyesen jelen lehessek a rendezvényeken, megmutathassam a korongozást, sőt az érdeklődők ki is próbálhassák. Sajnos mióta egyedüli hagyományos kerámiakészítő vagyok Mohácson, erre egyre kevesebb az időm. Azért bízom a változásban, mert a fiam fazekasnak tanul. Úgy döntött, vállalja, hogy egy kihalóban lévő szakmát visz tovább. Maga választotta a mesterséget, de nem tagadhatom, hogy örülök neki. Hiszen ő is ebbe született bele, és már kisgyerekként mellettem volt a műhelyben. Nekem a hobbim a munkám, és látom, hogy ő is szereti a mesterséget. Nekem valóban ez a hivatásom. Nagyon szeretek hagyományos edényeket készíteni, de a feketét egyenesen imádom. Semmihez sem hasonlítható élmény kivenni a kemencéből, és megcsodálni, hogy az éppen elkészült darab mennyire lett ezüstös vagy mélyfekete. Mert az az igazi, amikor nem termelünk, hanem alkotunk.
Rövid hétvégi kikapcsolódást keresett, életre szóló elköteleződést és a valahová tartozás csodás érzését találta meg helyette.
Nemcsak használni, hanem hozzáadni, építeni. Ez Rátóti Zoltán hitvallása is, aki korábban polgármesterként, templomépítőként vett részt Magyarföld életében, ma pedig ott segít, ahol tud.
A Vendvidéken talált otthonra és hivatásra Oszlányi Kincső, aki a Kétvölgy Kertje kultúrtörténeti kávézó és szatócsboltjával a helyi termelők által létrehozott értékeket népszerűsíti.
Egyszerű, önfenntartó élet. Erre vágytak, és Belgiumból a véletlennek hála egészen az őrségi Rönökig jutottak, ahol ezt meg is teremtették maguknak. Jan Leen és Wijnants Wouter a Szedervirág Ökotanyán gyermekeket nevel, sajtot készít, állatokat tart és kertet gondoz. De ami a legfontosabb: boldogan él.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
