Keresés
Close this search box.

Hunky horror: tragikus magyar sorsok Amerikában

Szöveg: Pap Lázár

Hozományvadászokról, szerencsétlen sorsú prostituáltakról, néhány dollárért gyilkoló munkásokról szóló újságcikkek alakították a századforduló Amerikájában a magyar bevándorlókkal kapcsolatos képet.

A 19. századi Amerikában a technikai fejlődésnek és az egyre növekvő felvevőpiacnak köszönhetően megjelent a filléres tömegsajtó. A jelenség egyik úttörője a The Sun nevű New York-i napilap volt. Sikere abban rejlett, hogy az unalmasnak tartott beszédek és közlemények helyett izgalmas híreket kínált, az emberi sorsot, lelkivilágot kívánta bemutatni egy-egy izgalmas esemény vagy érdekes személyiség megrajzolásával. A The Sun alkalmazott elsőként bűnügyi tudósítót, így frissen tudott beszámolni a legújabb gyilkosságokról, öngyilkosságokról, rablásokról, ezzel pedig teljesülhetett Charles Anderson Danának, a lap résztulajdonosának és szerkesztőjének álma: az olvasóközönséget New York minden rezdüléséről tájékoztatták. A bevándorlás folytán egyre multikulturálisabb képet öltő városban pedig a szenzációs sztorik jelentős része kötődött bevándorlókhoz, így sok esetben magyarokhoz. A róluk született cikkek nem csupán a magyar emigránsok küzdelmeire, de a magyarokkal kapcsolatos amerikai közvélekedésre is rávilágítanak.

„Minden magyar, akinek valami kisebb
rangja volt, azt hitte, hogy Amerikában
találhat magának egy fiatal lányt, aki
majd gazdaggá teszi”

Clevelandi magyarok csoportképe

1904-ben a lap élesen támadta az újraválasztásra készülő Benjamin Odell New York-i kormányzót, amiért hagyta, hogy a várost ellepje a bűnözés, a piros lámpás negyedek zavartalanul működhettek. A helyzet súlyosságát egy magyar lány esetével illusztrálta. A lány egy bordélyházból szökött meg, s feljelentette a hely üzemeltetőit, amiért rosszul bántak vele, ám mire vizsgálat indult, a lányt már nem találták. Később kiderült, hogy két rendőr segítségével vitték el a városból, és még azelőtt mesélte el a történetét. Stabil munka és jó kereset ígéretével csalogatták a piros lámpás negyedbe, s amint betette a lábát a bordélyba, elvették az utcai öltözetét, és maradásra kényszerítették. Valószínűleg nem az egyetlen magyar bevándorló lány volt, aki erre a sorsra jutott. Ez is azt mutatja, hogy kapcsolatok és nyelvtudás nélkül milyen elveszettek voltak a bevándorlók új vagy ideiglenes hazájukban.

1909-ben a Hungarian Republican Club éves bálján a The Sun újságírójának egy magyar nő számolt be arról, hogy pár évvel azelőtt minden magyar, akinek valami kisebb rangja vagy címe volt, azt hitte, hogy Amerikában könnyen találhat magának egy fiatal lányt, aki családja révén majd gazdaggá teszi – erre kisebb üzletág is épült. Néhány újságíró fel­figyelt egy előkelőnek tűnő, egyébként kifejezetten szürke, Otto nevű alakra. Megegyeztek vele, hogy segítenek neki a gazdag külföldi szerepében feltűnni a sztorijáért cserébe, és hangzatos címekkel ellátott történeteket közöltek Otto amerikai nőkkel kapcsolatos benyomásairól. Otto temérdek levelet kapott női olvasóktól, és el is kezdett válogatni közöttük a jövőt tervezgetve, végül egy baltimore-i zárdában nevelkedő fiatal lányra, Pattyre esett a választása. Még a találkát is megszervezték számukra. Ottónak nem volt pénze rendes kabátra sem, így kölcsönöztek neki egyet, de annyira nagy volt rá, hogy több mellényt kellett viselnie alatta. Mindenki azt hitte, hogy ha szemtől szemben találkoznak, a lány ki fog ábrándulni belőle, ám nem így lett: Patty beleszeretett a férfiba, és el akart szökni vele. A történetet elmesélő asszony a lányt nem tudta eltántorítani szándékától, így figyelmeztette a szüleit, akik hazavitték magukkal. Otto pedig először New Yorkban mindenesként vállalt munkát egy étteremnél, majd hazatért, elvett egy bécsi nőt, és nyomdavezető lett.

Manhattan bevándorlóinak nemzetiségi térképe 1890-ből. A zöld szín az olaszokat, a piros az oroszokat és a lengyeleket, a kék a magyarokat, a barna a cseheket jelzi. Az X-szel jelölt területeken 1–10 adott nemzetiségű személy esett egy angol holdra (kb. 0,4 hektár), az átlós csíkozású helyeken 21–50, a függőleges csíkozás pedig 21–50 személyt jelez. Mint látjuk, magyarok a Rivington Street környékén éltek jelentős számban

A The Sun magyar bevándorlókkal kapcsolatos bűncselekményekről is beszámolt. 1894. december 9-én egy gyilkosság történetét közölte. Az áldozat, Stephen Nagy előző este halt meg, de halála előtt a kórházban a rendőrségnek még sikerült kihallgatnia, így az ő elbeszélését is idézték. Az elkövetőt is meg tudta nevezni, aki – vélhetően – ugyancsak magyar bevándorló volt, George Stefanko. Korábban együtt dolgoztak egy alagút építésén Massachusetts államban. Miután ott befejezték a munkát, Stefanko vissza akart térni Magyar­országra. New Yorkba ment, ahol azonban elherdálta a pénzét. Ezután későbbi áldozata még segített neki pénzt gyűjteni a visszaútra, ő valamiért mégis az Egyesült Államokban ragadt. Nagynak sikerült félreraknia egy nagyobb összeget az addigi keresetéből, amit a Greenwich Street-i magyar bankban helyezett el, így csak 21 dollár készpénz volt nála a végzetes estén. Egy bárban összefutott Stefankóval, aki meglátta nála a pénzt, és egy fiktív munka­ajánlattal elcsalta egy erdőbe Tottenville környékén, majd lelőtte és kirabolta.

A történet több szempontból is érdekes. Először is láthatjuk, hogy a bevándorlók előtt milyen alkalmi munka­lehetőségek kínálkoztak: építkezések, képzettséget nem igénylő fizikai munkák. A magyar bank jelenléte a városban arra enged következtetni, hogy a New Yorkban élő magyarok között voltak, akik félre tudtak tenni pénzt, és igénybe vették a bank szolgáltatásait. Emellett a gyilkosság hátterében egy klasszikus bevándorlótörténet is körvonalazódik a hazatérés reményéről. Elképzelhető, hogy Stefanko nem is tervezett az Egyesült Államokban maradni, hanem egyfajta „idénymunkásként” érkezett csupán. A nem letelepedési, hanem pusztán pénzszerzési céllal Amerikába bevándorló magyarok száma a századforduló idején egyre nőtt, s a tengerentúlon szerzett vagyonból otthon gyakran földbirtokot vásároltak.

„Már a századfordulós Amerikában
megjelentek azok a hangok,
amelyek a magyarokat a szlávok
elnyomóiként állították be”

Amerikába kivándorolt magyar cigányok

Az 1899. augusztus 10-ei számban egy néhány nappal korábban érkezett magyar bevándorló halálát adták hírül. A holttestet a bevándorlási iroda földszintjén találták meg egy lépcső alatt. Az áldozat hagyott maga után egy levelet, amelyben azt írta, azért ölték meg, mert nem adott kölcsönt gyilkosainak. A rendőrség ennek ellenére öngyilkosságra gyanakodott, mivel senki nem látta az esetet, és az áldozat mellett egy zsebkést találtak, ahhoz pedig túl gyenge volt, hogy egy támadás után üzenetet hagyjon. A kórházban halt meg, kihallgatni már nem tudták. A bevándorlási adatok szerint Hamborsky Andrásnak hívták, harminchét éves volt, házas, Eperjesről érkezett Amerikába. Halála után találtak nála egy borítékot egy Alexander Arnold nevű festő címével, aki Eperjesen a szomszédja volt. Felkeresték a férfit, aki elmondta, hogy az áldozat magával akarta hozni a feleségét és három gyerekét is, miután munkát talált. Mrs. Arnold úgy vélte, kizárt, hogy öngyilkosság történt. Hamborsky esete bizonyos szempontból ugyancsak klasszikusnak mondható. Egyedül jött Amerikába, egyetlen magyar kapcsolattal rendelkezett, akitől adott esetben segítséget és tanácsot várhatott. Tervei szerint miután munkát talált, és stabilizálta anyagi helyzetét, magával hozta volna a családját is.

A The Sun 1903-ban érdekes információkat közölt a magyar emigránsok foglalkozásáról. A bevándorló magyarok 99 százaléka képzetlen munkás volt, aki hazájában földművesként, az Egyesült Államokban viszont szén­bányákban vagy a Nagy-tavak környékén rakodómunkásként dolgozott, illetve a városokban gyakran végzett nehéz fizikai munkát olasz társaival együtt. A maradék egy százalékot szakmunkások alkották, kiválóan képzett villanyszerelők vagy szűcsök

Az efféle bűnügyek természetesen nem vetettek jó fényt az ideérkező honfitársakra, s az amerikai közvélemény egyre megosztottabbá vált a magyarok megítélését illetően. A nemzeti függetlenségért küzdő, hősies nemzet képét sokaknál felváltotta a szegény bevándorló „hunkyé” – arról nem is beszélve, hogy általában a bevándorlókkal szemben egyre elterjedtebbé váltak az angolszász fajt féltő, szociáldarwinista ihletésű érvelések. A véleménykülönbségek a The Sunon belül is megmutatkoztak. 1907-ben egy J. H. I. monogrammal megjelölt személy a magyarokat nemkívánatos és a New York-i bűnözésért is felelős alakoknak tartotta. Az írásra egy bizonyos Julius Schwartz heves hangvételű olvasói levélben válaszolt, kifejtve: a magyar bevándorló soha nem adott okot a kritikára, tiszteli a törvényt, egy szabadságszerető országból jön, amelynek a magna cartája négy évvel megelőzte Angliáét. Amikor a Dél még rabszolgákat tartott, Magyarország Kossuth vezetésével felszabadította a jobbágyait – tette hozzá. A levelét azzal az ígérettel zárta, hogy a magyarok továbbra is hűen fogják szolgálni ezt a köztársaságot.

A magyarokkal kapcsolatos korabeli gondolkodás vizsgálatának a bulvárlapok mellett fontos forrása egy Edward A. Steiner nevű egyetemi professzor On the Trail of the Immigrant című könyve. Steiner a magyarság fejlődésében kiemeli a Nyugathoz való közeledést és a német hatást, ezek azonban szerinte nem tudták teljesen megszelídíteni a magyarok nyomokban még ázsiai természetét, ami a lovak és a bor szeretetében nyilvánul meg. Az egyik legnagyobb amerikai magyar közösségről is ír, amely Clevelandben telepedett le. Megemlíti, hogy a magyarok a zsidók és cigányok irányában kifejezetten toleránsak: az ottani zsidók szeretik, ha magyarnak szólítják őket, a magyarok pedig honfitársaikként tekintenek rájuk. A cigányokat egyszerre mint kiváló muzsikusokat és élősködő tolvajokat mutatja be, a magyarokkal való viszonyukat pedig kifejezetten harmonikusként ábrázolja. Steiner rámutat: a magyarok sértésnek veszik, ha szlávoknak nevezik őket. Ezt kiegészíti azzal az egyoldalú kijelentéssel, hogy a magyarok uralkodnak a szlávok egy részén, és egyöntetűen gyűlölettel viseltetnek irántuk. Ebből is látni: már a századfordulós Amerikában megjelentek azok a hangok, amelyek a magyarokat a szlávok elnyomóiként állították be, s túlbecsülték a Monar­chián belüli befolyásukat. Ezek a nézetek aztán az első világháborút lezáró béketárgyalások alakulására is rányomták bélyegüket.

Hasonló tartalmak

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.

Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.


A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.
  • _ga

A Facebook segítségével nyomon követjük a kapcsolatokat a közösségi médiával.
  • _fbp

A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.
  • _ga
  • _ga_M1TCWC2EWM

Összes tiltása
Összes engedélyezése

KRoNIKA.HU Hírlevél

Légy részese a történetnek!