Menü
Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Földházi Árpád
Hogyan lehet egy olyan kihalóban lévő foglalkozást, mint az órásmesterség a mai igényekhez igazítani? Idősebb és ifjabb Schneider István az évszázados családi hagyományokban és a generációk összefogásában találta meg a kérdésre a választ. Úgy tűnik, helyesen. Az apa által ötven éve alapított Schneider Óra-Ékszer neve minden soproni fülének ismerősen cseng, és ha a fián múlik, ez még legalább ugyanennyi évig így marad.
„Ó persze, az Órás Pistihez” – bólogat értőn a szomszéd, miután a kérdésére elárulom neki, Schneider Istvánhoz és fiához jöttem. Ahogy állok Sopron kertvárosi részén, a kedves alacsony épületek által szegélyezett utcán, nem is csodálkozom rajta, hogy a pontos cím megtalálását megelőző téblábolásom feltűnést keltett. Tűnődésre azonban nincs sok idő. Hamar nyílik a hangulatos, fehérre festett ház ajtaja, és kilép rajta idősebb és ifjabb Schneider István. „Noha a város történelmi zártsága megszűnt, az itt lakókban maradt ebből valami. Ez kettős dolog. Egyrészt sokan tartózkodnak még most is az idegenektől, másrészt viszont összetartó közösséggé formálódtunk” – ad rögtön magyarázatot a szinte már falusias hangulatra a családfő. „Majd az idő eldönti, ez a különállás végül árt vagy használ a vidéknek” – toldja meg a fia, miközben udvariasan betessékelnek az otthonukba.
Körbefuttatva a szemem az ízlésesen berendezett helyiségeken, a szomszéd által imént használt becenév jut rögtön eszembe. Bármerre nézek, a polcokat és falfelületeket órák borítják. A legkülönbözőbb méretű, formájú, illetve korú szerkezetek halk kattogása betölti a tereket. Ennél látványosabb bizonyítéka nem is lehetne annak, hogy a már nyugdíjaskorú órásmester számára a foglalkozása nem csupán munka, hanem fél évszázada tartó hivatás.
Játék az idővel
„Ötven éve ebben a házban kezdtem önállóan óráskodni. 1972-ben nyílt meg az első üzletünk a történelmi belvárosban, az Erzsébet utcában, de a szakmát jóval korábban kitanultam – meséli, mialatt a nappaliban mindhárman kényelembe helyezzük magunkat. – Sőt, a gimnáziumban már azért szekáltak az osztálytársaim, mert a pad alatt órákat bütyköltem a tanáraimnak, ismerőseimnek. Szünetekben és iskolaidő után meg ahelyett, hogy fociztam, bicikliztem volna, annál az órásnál töltöttem az időt, aki később felvett inasnak. Nem volt ez tudatos dolog. Egyszerűen csak borzasztóan érdekelt, hogyan működnek a fogaskerekek, mitől megy a szerkezet.”
Ám az első órához kötődő emléke még ennél is korábbi. Kisgyermekként bátyjával szétszerelték a család konyhai vekkerét, mert felfedezték, a benne rejlő alkatrészek csodálatos pörgettyűk lennének. „Bohóckodtunk a különböző méretű kerekekkel, rettenetesen élveztük. Aztán ráeszméltünk, hogy édesapánk már kevésbé lesz boldog, ha ezt meglátja, úgyhogy gyorsan összeraktuk a masinát. Igen ám, de néhány fogaskeréknek nem találtunk helyet. Sebaj, elrejtettük őket a fiókba, így legalább később tudunk vele játszani, gondoltuk. Apám persze nem értette, mi lelte a vekkert, vitte az óráshoz, aztán amikor az rámutatott a szerkezet hiányosságaira, félve visszaszolgáltattuk az alkatrészeket” – nosztalgiázik.
A történeteket hallva az órásmester fiához fordulok, vajon neki is voltak-e hasonló élményei, amelyek oda vezettek, hogy mára a Schneider Óra-Ékszer közös családi vállalkozássá vált. „Á, nekem nincs olyan jó kézügyességem, mint apunak. Akiben ez a képesség megvan, abból ösztönösen jön a kíváncsiság, ami arra készteti, hogy babráljon, szétszedjen, összerakjon. Akiből ez hiányzik, az nem lesz jó a szakmában” – magyarázza, hozzátéve, ezért is lett a javítás helyett a cégvezetés a feladata. Apja azonban mással indokolja mindezt. Szerinte a családja életében mély nyomot hagyott a mestersége. „Nem volt az apasággal könnyen összeegyeztethető munka az enyém. Reggel nyolctól ötig a boltban fogadtam a vevőket. Hatra hazaértem, hétig a családdal voltam, aztán fogtam magam, és visszamentem a műhelybe, ahol hajnali kettőig javítottam a műszereket. Ez ment nap mint nap. A fiam egyszer ki is jelentette: ő biztosan más foglalkozást talál majd magának.” Jó ideig úgy tűnt, így is lesz. A fiú először germanisztika szakra jelentkezett, majd azt elvégezve Németországba ment tanulni. Ott is maradt volna, ha a szülők, és rajtuk keresztül Sopron, hazatérésre nem készteti.
Idősebb Schneider István nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a soproni városháza megszépüljön, ennek érdekében egy alapítványt is létrehozott. Emellett évtizedek óta a helyi rászorulókat segítő Rotary Club tagja, sőt, hosszú ideig ő volt a szervezet elnöke is
A történelem ismétli önmagát
Nem először történt ilyen fordulat a család életében. Egy generációval korábban az akkor még fiatal órásmester szintén atyai hívásra tervezte újra az életét, és tért haza a hűség városába. A Civitas Fidelissima név a Schneiderek számára nem csupán emlékeztető a település lakóinak száz évvel ezelőtti tettére, hanem generációk által megélt valóság.
A családi sírhelyre vésett dátum szerint a történetük legalább kétszáz éve összefonódik Sopronéval – tudom meg az órásmestertől, ezt alátámasztandó egy részletes családfát ábrázoló papírt is terít az asztalra. Az első bizonyítottan helyi ős Schneider Vilmos kalaposmester volt. Fia, Vilmos már postafőtanácsosi posztig vitte, korai halála azonban arra késztette az ő fiát, szintén Vilmost, hogy hamar munkába álljon. Textilinasnak ment, kitanulta a szakmát, és férfidivatáru-kereskedést nyitott Sopronban. A fényes karriert azonban derékba törte a háború. A lengyel fronton szolgált, ahonnan a szeszt üzemanyagra cserélve, egy elhagyott harckocsit beüzemelve regénybe illő módon érkezett vissza a városba. Ám a megpróbáltatások ekkor még korántsem értek véget. Felesége nem sokkal az előtt, hogy viszontláthatták volt egymást, bombatámadásban életét vesztette. A férfit mégsem hagyta el a remény, újraházasodott, és rövidesen két gyermeke született, közülük a fiatalabb az az István, aki épp régi dokumentumokat keres velem szemben, ügyelve, hogy el ne veszítsem a családtörténet fonalát. „Ezután is viszontagságos idők jöttek – meséli immár saját emlékeit. – Apám üzletét államosították, 1953. december 23-án éjjel, egy nappal szenteste előtt pedig ávósok jelentek meg a házunk előtt, parancsba adva, hogy huszonnégy órán belül hagyjuk el az otthonunkat, amiben itt most vagyunk. Máig emlékszem arra a karácsonyestére, anyám könnyes arcára. A házat később a szerencse folytán visszakaptuk, apám pedig a ranglétra legaljáról kezdte újra felépíteni a karrierjét. Mindezek ellenére mikor 1956-ban lehetőségünk lett volna disszidálni, apám nemet mondott, mert hitt a változásban, és maradni akart. Ezzel a döntésével mélyen belém égett a Sopronhoz való ragaszkodás. Ugyan fiatal felnőttként felkerültem a fővárosba, amikor apám beteg lett ötven éve, és azt mondta, két fia van, még sincs egyik sem itthon vele, azonnal felmondtam, és jöttem haza. Ennél több nem kellett nekem.” Így történt, hogy az órásmester visszatért Sopronba, és itt találta meg a számítását. „És ahogy apu az ő édesapja kedvéért hazajött, mikor megromlott az egészsége, én is hazatértem Németországból, mikor egy betegség után neki lett szüksége rám” – kerekíti le a történetet ifjabb Schneider István.
Ifjabb Schneider István a Fertő Tavi Vitorlás Szövetség társelnökeként a helyi vitorlásélet és -utánpótlásnevelés egyik motorja, emellett ő a Soproni Borvidék Fejlesztéséért Bizottság megbízott elnöke is. „A polgári lét velejárója, hogy az ember tesz valamit a városért, annak jövőjéért. Szerintem ez természetes” – magyarázza közösségi szerepvállalásának okait a fiatal vállalkozó
A múltból a jövőbe
A két generáció összefogása kellett ahhoz, hogy a vállalkozás megmaradhasson. A lecserélhetőség kultúrájában egyre nehezebb kenyér lett ugyanis az órajavítás. Szinte kihalt a mesterség. „Nincs is már rendes órásképzés itthon, pár hónapos kurzusok vannak, ennyi idő alatt nem lehet megtanulni, hogyan lehet mondjuk egy fogaskereket legyártani. Persze érthető, hiszen nincs is rá igény.
Olyan olcsók a termékek, hogy ha meghibásodnak, az emberek inkább újat vesznek, nem fáradnak a javítással, és a szakembernek sem éri meg a szereléssel vesződnie, mert az idő pénz. Ha mégis javításra kerül sor, az órásnak nincs más dolga, mint hogy berendeljen a világ másik feléről egy alkatrészt, és azt a megfelelő helyre illessze. De hogy ő maga állítsa elő, mint régen, kizárt dolog” – elemzi a mai helyzetet az idősödő szakember. Ám fiának köszönhetően ahelyett, hogy belátva, a mesterség felett elszállt az idő, lehúzták volna a rolót, inkább fiatalos lendülettel üzletté alakították a műhelyt. Sorra nyitották az újabb és újabb boltokat, így vezetve át a családi vállalkozást a 21. századba. Korábban a javítás volt, mára pedig az eladás lett a fő profil.
Persze az órásmester elvállal még néhány szerkezetet, ha a fia megkéri, de a vásárlóinak már kezdi mondogatni: lassan itt a vége. „Mindennek van határa, és hiába az ambíció, az elhivatottság, a szemem már nem olyan, mint régen, a kezem már nem olyan, mint régen. Ezt tudni kell felismerni” – vallja, majd fia veszi át a szót: „A cél, hogy bármit csinálunk, a cég neve, amit ő felépített, hiteles maradjon. Ehhez mindkettőnk látásmódjára szükség van.” A szakember büszke apai mosollyal hallgatja mindezt. „Teljes mértékben bízom a fiamban – mesél a vállalkozás és a család jövőjéről. – Ő már sokkal jobban látja, mivel érdemes foglalkozni, mivel nem. Fejet hajtok a tudása előtt. Az a jó, ha egy ember húzza a szekeret, a másik meg támogatja. Az idősödő generációnak, főleg egy apának éreznie kell, mikor kell hátralépnie és átadnia az irányítást.”
Miközben beszélnek, hirtelen a ház összes helyiségében kongani, kakukkolni, csengeni, harangozni kezdenek az órák, jelezve, itt a búcsú ideje.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
