Aztán az alkotók húsz évvel később újra a nyakukba vették analóg fényképezőgépüket, hogy elkészítsék a könyv 2014-es verzióját. Ugyanaz az ötlet, technika, megint gyönyörűen megkomponált, mégsem túlgondolt fotók. Képek egymás mellett. A kamera mögött és többnyire előtte is ugyanazok az arcok. Az eltelt húsz év mindkét oldalon érződik.
A beszélgetés során is a szakmában eltöltött évtizedekre terelődik a szó. Az ez idő alatt lezajló, hihetetlen sebességű technikai változásról mindkét fotós bőven tud mit mesélni. „Eleve az alkotópáros mivoltunk is az analóg világban gyökerezik, az összetettebb technika megkövetelte a csapatmunkát. Amíg az egyikünk fotózott, a másik töltötte a filmeket” – magyarázza Gábor, majd János közbeszól: „Szerintem az is onnan ered, hogy mi úgy fotózunk, hogy van egy kép a fejünkben, és megvalósítjuk. Elmegyünk a helyszínre, meglőjük a témát, egymásra nézünk, és ha elégedettek vagyunk, megyünk is. Nem kattintgatunk csak azért még pár száz képet, mert a technika megengedi. Ilyen szempontból analóg gondolkodásúak vagyunk, még akkor is, ha épp digitálisan fotózunk.” Úgy látják, az utóbbi időszakban a mennyiség megölte a gondolkodást és a szemet. „Rengeteg képből könnyű választani egy-két jót, de mikor csak egy-kettőt tudtunk lőni, mert drága volt a film, ki kellett használnunk az adottságainkat. Ma már ismeretlen fogalom a számunkra annak idején mindennapos érzés, a laborfrász. Mikor volt egy fontos munkánk, mondjuk egy külföldi, nagy stábbal megvalósult, megismételhetetlen fotózás, ellőttük a képet, aztán napokig nem volt egy perc nyugtunk sem, amíg ki nem derült, hogy jól sikerült az anyag, vagy kudarcot vallottunk.”
Analóg korból jövő fotósként a kudarchoz is máshogy állnak. „Ennek a technikának az az egyik varázsa, hogy megmaradnak az elrontott képek is. Megismételhetetlenek minden szépségükkel és szépséghibájukkal együtt. Ha a nagymamádat le akartad fotózni, de közben eldőlt az állvány, utána pedig kifogyott a film, akkor az lesz a kép a nagymamádról, azt fogod őrizni évtizedekig” – mesélik a szakemberek. Az elrontott a felvételek gyűjtéséből szinte sportot űznek. „Minden tekercs külön világ. Mikor a családi gépben a szerelmeskedős képet egy keresztelőn készült kocka követi, akkor azt gondolom, ilyet csak a véletlen tud alkotni” – folytatja Gábor. Ő előszeretettel kutat fel bolhapiacokon, vásárokon befűzött filmmel árusított gépeket, hogy aztán a tekercset előhívva átélhesse az idegen életbe való bepillantás izgalmát.
Ma már egyébként mindketten jóval több képet néznek, mint amennyit készítenek. Ennek nemcsak a Főfotó, hanem legújabb projektjük is az oka. A páros régóta foglalkozik archívumokkal, s bár mindenféle gyűjtemény létezik, feszítő hiányként élték meg, hogy pont a régi családi képek megőrzésére, rendszerezésére és megosztására nincs felület. Decemberben elindították hát a Kézai Simon-programot, amelynek célja a régi családi felvételek és a rajtuk kirajzolódó mikrotörténetekből összeálló közös múlt megőrzése. „Ezeken a képeken látszik, hogy súlya volt a fényképezésnek. Ha valamiből kevés van, azt megbecsüljük, a sokkal könnyelműen bánunk. Nem minden fotó bravúros, de mind mesél” – osztja meg az eddigi tapasztalatokat Gábor, majd kollégája veszi át a szót: „Hát meg bármilyen fájdalmas erről beszélni, utoljára vannak köztünk azok, akik tudják, kik szerepelnek a régi képeken. E történetek nélkül a fotók is értéktelenebbek lesznek.” A program vezetői úgy látják, szerencsére sokan kihasználták a karanténidőszakot arra, hogy előkeressék a régi cipősdobozokat, albumokat, és digitalizálják, felcímkézzék a bennük lévő régi fotókat.