Menü
A gödöllői kertvárosban él egy volt vietkong partizánlány, aki három évet töltött az őserdőben, majd az esős évszak közepén, negyvenfokos lázzal járta meg a Ho Si Minh-ösvényt. Egyetemi ösztöndíjasként Magyarországon telepedett le és alapított családot, ma pedig szülőföldjén igyekszik terjeszteni az őshonos magyar tyúkfajtákat. Kisné Do thi Dong Xuan története.
Az, hogy a vietnámi ember makacsul ragaszkodik a függetlenségéhez, nem új keletű dolog. Olyan történelmi események formálták az identitását, mint a Kínával való hosszú csatározások vagy éppen Dzsingisz kán sikeresen visszavert inváziós kísérletei. A nemzeti függetlenségnek ez az évezredes vágya munkált azokban a vietnámiakban is, akik a huszadik században próbálták lerázni magukról a gyarmati igát; abban, hogy mozgalmuk egyre inkább kommunista színezetet öltött, a nyugati nagyhatalmak elutasító magatartása is meghatározó szerepet játszott.
Do thi Dong Xuan azzal, hogy partizánnak állt, tulajdonképpen nem tett mást, csak folytatta a családi hagyományt. Értelmiségi közegbe született, nagyapja mandarin, vagyis a hivatalnoki elit tagja volt, szülei pedig illegalitásban élő forradalmárok, akik előbb a francia gyarmati uralom, majd az amerikai katonai jelenlétre támaszkodó dél-vietnámi vezetés ellen harcoltak. Xuan az őserdőben jött világra, kis idővel azelőtt, hogy a -i vereség nyomán a franciák feladták az indokínai háborút. Gyerekkorát Dél-Vietnám fővárosában, Saigonban töltötte, francia iskolában tanult, és látogatta a politikai okok miatt rács mögé dugott szüleit. „Nem csoda, hogy nem szerettem meg az amerikaiakat” – mondja mosolyogva. Tizennégy évesen döntött úgy, hogy csatlakozik a Vietkong harcosaihoz. Katonai kiképzésben részesült, megtanult lőni, de a gerillaharcokban végül nem vett részt: szülei féltették őt, és – hála az értelmiségi körökben ápolt kapcsolataiknak – sikerült viszonylag biztonságos munkát találniuk neki a hátországban.
A hatvanas évek végén hozták létre a dél-vietnámi forradalmi árnyékkormányt, hogy ezzel segítsék elő a Vietkong nemzetközi elismerését, a zeneszerző -t pedig, aki hazafias dalok komponistájaként, illetve népdalkutatásaival szerzett nevet, kulturális és információs miniszterré nevezték ki. A miniszter asszisztensként alkalmazta Xuant. A hivatal Tây Ninh mellett, a kambodzsai határon húzódó őserdőben működött, egy önellátó táborban, s a hányatott körülmények dacára kiterjedt feladatkört látott el: hírszerzési és adminisztrációs központként színészeket, zenészeket foglalkoztatott, s arról is gondoskodott, hogy a vietkong regényírók szövegeit eljuttassa északra – Xuan munkájának nagy részét ezek legépelése jelentette. „Nagyon ügyeltek a miniszternek és munkatársainak a biztonságára, a táborunkat jó előre informálták az amerikai csapatok mozgásáról, a közeledő B-52-es bombázókról, ezért harci cselekményeket nemigen láttam: mire az amerikaiak lecsaphattak volna, mi már régen továbbálltunk. Egyszer viszont megleptek minket, és csak a szerencse mentette meg az életemet – meséli Xuan. – A titkársági munka mellett kivettük a részünket a tábor fenntartásához szükséges feladatokból: bunkereket ástunk, hatalmas kondérokban főztünk, fát vágtunk, vagy, mint azon a napon is, rizsszállítással bíztak meg bennünket. Épp hogy elindultunk a csapatunkkal, engem visszahívtak az irodába, hogy gépeljek le egy szöveget. Azokat, akik továbbmentek, kicsivel odébb bombatámadás érte, a legtöbbjük meg is halt.”
Xuant 1971-ben Észak-Vietnámba küldték tanulni. A híres Ho Si Minh-ösvényen vezetett az út, ami a partizánélete legkeményebb részének bizonyult: elkapta a maláriát, negyvenfokos lázzal menetelt három hónapon át hegynek felfelé, mindezt az esős évszak kellős közepén. És akkor az ismétlődő amerikai bombázásokról még nem is beszéltünk – Xuannak ismét szerencséje volt, a több kisebb csoportból álló menet élén haladt ugyanis, azt nem érte közvetlen támadás, a hátrébb haladók közül azonban sokan életüket vesztették.
1975-ben a kommunista észak győzelmével ért véget a vietnámi háború, abban az évben, amikor Xuan letette az érettségit. Egyike volt azoknak, akiket a rendszer kiválasztott arra, hogy új elitet formáljon belőlük, s ezért a keleti blokk egyetemeire küldte tanulni őket. A legtöbb társához hasonlóan Xuan arra vágyott, hogy a Szovjetunióba kerüljön, azt gondolta, ott vannak a legszínvonalasabb egyetemek, de éppúgy nem választhatta meg tanulmányai helyszínét, mint a tárgyát. Egy év nyelvi előkészítő után hetvenen-nyolcvanan indultak el Budapestre. „Vonaton utaztunk: Kína, Mongólia, Bajkál-tó, Moszkva, Budapest. Augusztus 20-án, a magyar nemzeti ünnepen indultunk, és szeptember 2-án, a vietnámi függetlenség napján érkeztünk meg Magyarországra” – hívja fel a figyelmet a szimbolikus dátumokra. A vietnámi államnak többek között agrármérnökökre volt szüksége, így Xuan a Gödöllői Agrártudományi Egyetemre került, és élte a fiatalok megszokott életét. Illetve élte volna, Vietnámban azonban – tartva attól, hogy sokan kint maradnak – szigorúan megtiltották nekik, hogy a magyarokkal közelebbi viszonyt alakítsanak ki, a törtetőbb vietnámi diákok pedig készségesen beszámoltak a bimbózó szerelmekről az otthoniaknak. Hiába azonban a sűrű fenyegetőzés, sok társához hasonlóan Xuan is beleszeretett egy magyar fiúba. Az ismerkedés nem volt a legegyszerűbb, együtt nem mutatkozhattak az utcán, minden randevújuk alkalmával további barátokat kellett szervezniük maguk mellé. A magyar évfolyamtársak mindenesetre ahogyan tudták, fedezték őket, és a fiatalok nem sokkal később összeházasodtak.
„A franciákkal és az amerikaiakkal ellentétben a magyarok nem rasszisták” – hangsúlyozza Xuan, amikor arról kérdezem, milyen volt a vietnámi hallgatók fogadtatása a hetvenes évek Magyarországán. Akár városban, akár kis falvakban fordultak meg, a lehető legszívélyesebben beszéltek velük, s az itt töltött több mint négy évtized alatt soha nem érzékelte, hogy görbe szemmel néztek volna rá. Ahogyan – teszi hozzá – azokat a keményen dolgozó vietnámiakat sem érik atrocitások, akik ma már jelentős számban élnek Magyarországon. Xuan arról is beszél, ha nem ide kerül, talán nemcsak az életpályája, de a világlátása is egészen másmilyen lett volna. „Az elutazásunk előtt csalódott voltam, hogy Budapestre küldenek, de később beláttam, mennyire szerencsés vagyok. Magyarország volt a szocialista blokk legliberálisabb állama: az a mód, ahogyan például Hofi élcelődött a kormányzaton, élesen elütött attól, amit addig tapasztaltam. Ez a viszonylag engedékeny légkör ránk is hatott. Sokkal szabadabban kezdtünk gondolkodni, mint azok, akiket más szocialista országokba küldtek, ez egyértelműen megmutatkozott, amikor találkoztunk velük.” Xuan persze Saigonban felcseperedett lányként eleve lazább életstílushoz szokott, mint az ország északi felének lakosai. „Észak egyet jelent az ősi vietnámi szellemmel: hegyes, zord vidék, keményen meg kell küzdeni az életben maradásért. Az a céltudatosság és vasfegyelem, ami az ottani emberekre jellemző, valószínűleg elengedhetetlen volt a háborús győzelemhez, de a két országrész közötti kulturális különbségek máig érezhetők.”
Xuan doktori fokozatot is szerzett, s a gödöllői egyetemen a baromfifélék kutatójaként dolgozott, tudományos publikációk hosszú sora őrzi munkásságát. Férjével két gyerekük, egy fiú és egy lány született, ők ma Franciaországban, illetve Svájcban élnek, Xuan gyakran kiutazik hozzájuk. Vietnámba is rendszeresen visszatér, és nem csupán azért, hogy meglátogassa Saigonban élő idős édesanyját: hivatalos feladatok is odaszólítják. 1996 óta szoros a technológiai-tudományos együttműködés a két ország között, Xuan pedig a Magyar Haszonállat-génmegőrző Egyesület főmunkatársaként azt kutatja, hogy az őshonos magyar tyúkfajtákat miként lehet trópusi környezetbe áttelepíteni. Az egyesület emellett 2014 óta a Géngyűrű nevű génmentő program révén Székelyföldön is jelen van, így Xuan sokat utazik Erdélybe is. Mint kiderült, az erdélyi tyúkok rendkívül jó adaptációs adottságokkal rendelkeznek: éppúgy elviselik a mínusz húsz fokos hideget, mint a vietnámi hőséget. „Amikor Székelyföldön járunk, és felcsendül a székely himnusz, én is együtt éneklem a többiekkel. Szoktak ezen furcsálkodni, de számomra természetes – nevet Xuan. – Érzelmileg teljesen idomultam a magyarokhoz, örömükben, bánatukban együtt vagyok velük. Szoktam mondani: én két helyen vagyok otthon. Akár Magyarországon, akár Vietnámban tesz le a repülőgép, hazaérkezem.”
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
