Menü
Szöveg: Smid Róbert
Fotó: Mátrai Dávid, mti fotóbank
Román filmekben szerepelt, a marosvásárhelyi és a kolozsvári magyar színház ünnepelt művésze volt, majd a Ceaușescu-diktatúra utolsó évében menekülni kényszerült. Legalább háromszor újította meg magát szakmailag: amikor a rendszerváltozás után Magyarországon kezdett játszani, amikor Párizsban másfél évtizeden keresztül sanzonestjeivel ejtette rabul a közönség szívét, és legutóbb, amikor néhány éve hazatért, és a Budapesti Operettszínház színpadára lépett. Szilágyi Enikővel beszélgettünk emigrációról, hivatásról és a versek erejéről.
1978-ban diplomázott a marosvásárhelyi színművészetin. Farkas Árpád és Kányádi Sándor visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy a Ceaușescu-diktatúra gúzsba kötötte, terrorizálta az irodalmi életet. Ugyanez volt a helyzet a színházi világban is?
Volt kötöttség ott is, ennek ellenére szinte izgalmasabb és jobb előadások születtek, mint közvetlenül a rendszerváltozás után. Volt mi ellenében alkotni. A művészek, a rendezők, a színészek az önálló estjeikben is megpróbálták burkoltan kifejezni a diktatórikus rendszer kritikáját. Sokszor sikerült is kijátszani a hivatalosságokat. Mi vizionálásnak neveztük azt a gyakorlatot, amikor a bemutató előtt jött egy bizottság a központból, küldöttek Bukarestből, a polgármesteri hivatalok vezetőségéből, a kulturális osztálytól, és nyilván a Securitate emberei is megjelentek velük. Hogy kinek esett le a rendszerkritika, azt nem lehetett eldönteni, de voltak előadások, amelyeket letiltottak. Például a Koldusoperát, amelyben Pollyt kellett volna játszanom, nem tudtuk bemutatni, és a III. Richárdot sem, amelyben Lady Annát játszottam volna Tompa Gábor rendezésében. Damoklész kardja mindig a fejünk fölött volt, és így játszottuk a magyar klasszikusokat is: Tamásit, Madáchot, Krúdyt, Mikszáthot, Móricz Zsigmondot, Szép Ernőt, Bródy Sándort.
A magyar darabokat az agresszív román asszimilációs politika ellenére engedték?
Igen, engedték a cenzúra felügyelete alatt. Azt nem szabad elfelejteni, hogy az asszimilációs politika olyan formában létezett, hogy azért én még az óvodát, az iskolát és az egyetemet is magyarul végezhettem. Megrendeléses előfizetéssel a magyar nyelvű folyóiratokat, újságokat, köztük kötelező módon a Szovjetuniót, házhoz szállították. Keményen működött a cenzúra, de annak örülhettünk, hogy volt egyáltalán magyar lap- és könyvkiadás. A Kriterion Könyvkiadó Téka sorozatában a legértékesebb magyar és világirodalmi művek jelentek meg. A diktatúrában is voltak lehetőségek, kiskapuk, e rettenetes korban is sok értékes ember élt és alkotott maradandót. Én is e „szerencsés” időszakban végezhettem a tanulmányaimat. Ahogy most visszaemlékszem az iskolás éveimre, nekem az egyenruha is felötlik. Ma ez hiányzik. Az egy rituálé volt, ahogy reggel készültél az iskolába, felvetted a szép, tiszta ruhát, a kötényt, befonták a hajadat, föltették a hajszalagot. Letűnt idők bája. Imádtam iskolába járni, és szerettem a vele járó ceremóniát. Ahogy a művész celebrál a közönségnek, a lélekhez és a szellemhez szól – adunk valamit, amit elvihetnek magukkal a bennünket a jelenlétükkel megtisztelő nézők –, úgy kellene működnie az iskolának is. A tanáraim csak adtak és adtak, kicsi fizetésért, de celebráltak, teljes énükkel oktattak, fáradtságot nem ismerve. A magyartanárnőm, Seres Zsófia, kiváló irodalmár és nem mellesleg a Kós család jóbarátja, alapműveket mutatott be, felhívta rájuk a figyelmünket, majd kötelező olvasmányként számonkérte őket. Az énektanárnőm, Csala Márta mindig cipelte az órákra a nehéz lemezjátszót meg a magnót a nagy tekercsekkel, hogy megtanítsa nekünk, mi is a szimfónia, a rapszódia, a téma. Mozartot, Bachot, Schumannt hallgattunk már a középiskolában, bérletünk volt az operába, a zeneakadémiára, és szimfonikus hangversenyekre lehetett járni vasárnap délelőtt. Nagyon sok értékes tudást szippanthatott magába a diák még ezekben az átkos időkben is, szerencsére.
Aztán végképp eldurvult a helyzet.
Olyan szinten tapostak már bele az ember mindennapjaiba, hogy nehezen lehetett elviselni. Harminchét évesen úgy döntöttem, hogy el kell menni. Tizenhét román filmben játszottam már, magyarként filmfesztiválokra is vittek, aztán 1987-ben két film női főszerepéről kihúzták a nevemet azzal az indoklással, hogy magyar vagyok. A rendezők maguk hívtak fel döbbenten, hiszen már megvolt az aláírt szerződés, de le kellett cserélniük. Ilyen elmezavarodott állapotok kezdtek uralkodni, ami összefüggött azzal is, hogy Elena Ceaușescu kulcspozícióba került többek közt a kulturális életben és a belügyekben is. A színházban dolgozhattam, voltak műsoraim a rádióban, például a Lírai gyöngyszemek, a televízió magyar adásaiba is hívtak kulturális, zenés, irodalmi műsorokba, de a lehallgatások, besúgások és az állandóan jelen lévő félelem ellehetetlenítette a munkát. A végleges távozási szándékom akkor erősödött meg bennem, amikor A Hét című újságban megjelent egy cikk, Elena Ceaușescu születésnapi köszöntése, alatta nagy piros betűkkel az én nevem. A nevem alatt közöltek egy kompromittáló szöveget, amit nem én írtam. Ez volt az a pillanat, amikor már immorálisnak éreztem elfogadni azt az immoralitást, amiben éltünk. A férjemet sem kímélték, eltávolították a munkahelyéről. A húga Svájcban élt, és küldött nekünk meghívót, hogy a dél-franciaországi nyaralásukra velük tarthassunk. Én elmehettem, a férjem viszont nem kapott útlevelet. Ő a külkereskedelemben dolgozott mint bútortervező mérnök, és a rendszeres bútorexport-szerződésekkel foglalkozott Londonban, Stockholmban, Berlinben, Párizsban. Dolgozni mehetett, nyaralni viszont nem engedték el. Jött az ősz, a férjem ment Bukarestbe, hogy onnan repüljön a következő évi szerződéseket megkötni. Ezúttal leszállították a repülőről. Elvették az útlevelét, és nem adták vissza a személyi igazolványát sem. Mindennap behívták a Securitatéra. Nem akarom részletezni, hogy milyen állapotban jött haza ilyenkor, és már csak úgy beszélhettünk egymással, ha meg volt nyitva a vízcsap, és a porszívót és a rádiót is bekapcsoltuk. A telefonban egyszer találtam egy poloskát, amikor annyira rossz volt a vétel, hogy idegességemben földhöz vágtam a kagylót, és kiesett belőle. A férjem végül elmondta, mit akarnak tőle: általam kellene jelentenie az értelmiségi baráti körünkről, akkor visszakapná az állását. Ekkor döntöttünk úgy, hogy véget vetünk ennek a tortúrának, és elmegyünk. A torzulás mindazonáltal fokozatos volt. Amikor a főiskolát kezdtem, például már megszokottá vált az élelmiszer- és áruhiány, ez volt a nagy sorbaállások korszaka.
És akkoriban kezdték „elvenni a villanyt”.
Arról nem is beszélve. Mi a tájolásokat, vagyis a vidéki előadásokat este nyolckor kezdtük, mert hat körül értek vissza a falusiak a földekről, a munkások a munkahelyükről. Kilenc és tíz óra között azonban már jött az áramszüneteltetés reggelig. Ilyenkor hozta a lovas gazda a fáklyát, a tanító az iskolából a petróleumlámpát, a papék a gyertyákat. Sem áram, sem fűtés, fagyoskodtunk a színpadon, kékek-lilák voltunk a hidegtől, de játszottunk Shakespeare-t, Szép Ernőt, a nézők pedig csergékbe és bundákba voltak bebugyolálva. Olyan színjátszás volt ez, mint Déryné idejében. A szekerek helyett rozoga autóbuszokkal utaztunk városról városra, faluról falura. Misszió volt: a magyar kultúra, a magyar nyelvű előadások eljuttatása minden erdélyi településre.
Először Németországba, utána Hollandiába, majd pedig Belgiumba mentek. Mennyi volt a holtidő, ami tényleg a menekülésről szólt, és mikor játszott utána először Magyarországon?
1989 júniusában mentünk el turistaútlevéllel, a Stockholmban élő nővérem által küldött pénzen vettük meg a két útlevelet, de semmi garancia nem volt arra, hogy mindkettőnket átengednek a határon. 1992-ben jöttem Magyarországra, mert a menedékkérelem miatt bizonyos ideig nem lehetett elhagyni Belgiumot, meg kellett várnunk a letelepedési engedélyt, és utána kérhettük az állampolgárságot. Abban az évben találkoztam Lengyel Györggyel, aki épp akkor építette a társulatát Debrecenben, és a következő évben leszerződtetett. Egy életre hálás vagyok neki, hogy befogadott, és megtalálta a hozzám illő szerepeket Stuart Máriától Christine-ig Eugene O’Neill Amerikai Elektrájából.
Az egyik leghíresebb szerepe és legemlékezetesebb alakítása Visky András Júlia című monodrámájához kötődik. Visky nagypapáját bebörtönözték, a nagymamát, Júliát a hét gyerekkel kitelepítették. Az ön édesapja, Borbély Ferenc tenorénekes volt hadifogságban, a férjét pedig a Securitate zaklatta. Mennyire tudott a szerephez építkezni a saját tapasztalataiból?
Annak ellenére, hogy otthon mindenkinek voltak ilyesféle tapasztalatai, amikor Júliát játszottam, nem határolt be a szerep megformálásában mindez. Pedig a nagyapám is – aki építész volt, ahogy az ő apja, Szász István is, aki a madéfalvi veszedelem emlékszobrát készítette – börtönben ült, hónapokig kínozták, hogy kiszedjék belőle, hol a családi vagyon, ami már nem volt meg, mert az oroszok elvitték. Júlia szerepe úgy talált meg, hogy 2001-ben Visky András adott nekem egy színdarabot. Azt mondta, ha tetszik, örülne, ha eljátszanám. Nemhogy tetszett, el voltam varázsolva tőle! Megragadta az agyamat, a lelkemet, a zsigereimet, az egész énemet, az volt az érzésem, hogy egy nagy imádságot olvasok. Abból építkeztem, amit a szöveg adott nekem, a Szentírás-idézetekkel együtt. Ez egy gyönyörű monodráma és párbeszéd a szerelemről Istennel.
1992 és 2006 között mely magyarországi társulatoknál volt?
Debrecenből Kecskemétre szerződtem, utóbbinál Székely Gábor és Zsámbéki Gábor végzős osztálya vezette a színházat, de sajnos megbuktatták magukat rövid három év leforgása alatt. Ezután visszatértem Debrecenbe, majd Szűcs Miklós és Tordy Géza elhívott a ma már nem létező Budapesti Kamaraszínházba, ahol volt három főszerepem is: az egyik az Életem, Zsóka! című Szakonyi Károly-darabban, amelyet előttem Domján Edit játszott. Aztán volt egy fiókban lévő darab Marlene Dietrichről. Várták, hogy megjelenjen egy olyan színésznő, aki el tudja játszani és el is tudja énekelni – ennek társszerzője voltam, a második felvonást én írtam meg Dietrich önéletrajzi regényéből. Az 1999-es debreceni francia nyelvű sanzonestemet is áthozták ide. Az egyik előadás után egy sanzonrajongó holland bejött az öltözőmbe azzal, hogy szeretne venni egy cédét, mert nagyon tetszett neki az előadásom, nekem azonban még nem jelent meg albumom. Mondtam, hogy nincsen, várjuk a finanszírozást, mire visszakérdezett, hogy mennyibe kerül. Azt válaszoltam, hogy négy-ötezer dollár, erre ő, hogy adnék-e egy bankszámlaszámot… Azt hittem, hülyéskedik. Három napra rá ott volt a pénz, ötven darabot kért a tervezett ezer példányból. Az est eleve úgy született, hogy még Oostendében pótcselekvésként tanultam meg ezeket a sanzonokat a tengerparti kocogásaim közben.
Megvolt tehát az önálló estje, lett albuma is, és 2006-ban Franciaországban maradt a sanzonestekkel. Mi ennek a története?
Amikor elkészült a cédé, akkor egy jóbarátom létrehozott nekem egy Myspace-oldalt, ahová feltöltöttünk néhány számot. Erre figyelt fel a párizsi Barbara Társaság, rendelt belőle, és meghívott Párizsba. De az első franciaországi meghívásom még ezt megelőzően a Thália színházbeli munkámhoz kötődik, ahol havi három-négy sanzonestem volt telt házzal. Az egyik előadás után megkeresett egy hölgy, hogy ezt nem szeretném-e kivinni Franciaországba. Nem tudtam, hogy pontosan mire gondol, és akkor bemutatkozott, hogy ő Pierre Cardin fesztiválszervezője, és a lourmarini kastélyra gondolt, merthogy Monsieur Cardin örülne, ha megismerhetne, nagy Barbara-rajongó ugyanis. Ez négy hónap múlva lenne, be tudnám-e iktatni? – kérdezte. Nyilván úgy alakítottam mindent, hogy el tudjak menni. A koncert a kastély dísztermében volt, a kétszáz fős közönség a koncert végén állva tapsolt, és valaki bekiabálta: „Asszonyom, maradjon nálunk, mert elvesztegetett idő visszamenni Magyarországra!” Ez fájt, de jól is esett, hiszen az elismerését nyilvánította ki minden bántó szándék nélkül. Az előadás után odajött Pierre Cardin és az igazgatónő, hogy szeretnék, ha a nyári koncertszezonban két előadást tartanék, de azt már több ezer embernek, szabadtéren. Azokon francia színházigazgatók is részt vettek, és a marseille-i polgármester, illetve az ottani színház igazgatója újabb hét előadásra hívott meg.
Mi történt, miután Marseille-ben is lementek az előadások?
A Pompidou-központ mellett van egy Pierre au Lard nevű kicsi utca, ahol egy 16–17. századi romos, várszerű építményt lehet látni, ez az Essaïon Théâtre, amelynek a belseje egy csoda: felül egy kétszáz férőhelyes színházterem, alul pedig egy száz férőhelyes kabaréterem van. Ez utóbbiba hívott meg és ajánlott szerződést a színház igazgatója, Marie Fabry, aki szintén ott volt a koncertemen. Rákérdezett arra is, hogy van-e más műsorom. Mondtam, hogy van egy Kurt Weill-estem három nyelven a német, a francia és az amerikai korszakából. 2004 után jött több koncertsorozat is, az egyik egy híres párizsi zsidó színházban, a La Vieille Grille-ben, ahova rengeteg író, színész, képzőművész járt, s ahol egykor azzal a Georges Moustakival zenélt Barbara, akivel én is felléptem Madridban. Végül eljutottam oda, hogy a Théâtre Déjazet, a Place de la République-on álló gyönyörű, olasz stílusú, kilencszáz férőhelyes színház ismeretlenül leszerződtetett. Onnan a Théâtre des Nouveautés-ba kaptam szerződést, párizsi koncerttermek, mint a Salle Gaveau, és kastélyok, mint a Palais de la Païva, valamint képzőművészeti galériák látták vendégül az előadásaimat.
Szilágyi Enikő a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Magyar Tagozata társulatának tagjaként 1979-ben
Néhány éve viszont hazatért, s most többek közt Fellini 8½-jének musicalfeldolgozásában játszik a Budapesti Operettszínházban.
Balázs Zoltánnal már régóta terveztük az együttműködést. Találkoztunk Marosvásárhelyen is, ahol Sebestyén Aba rendezésében a Yorick Stúdió színházában játszottam egy főszerepet Elise Wilk Eltűntek című darabjában, Zoli pedig workshopot tartott a színművészeti egyetemen. Beszélt nekem a Nine című zenés előadásról, amelyet a Budapesti Operettszínházban fog rendezni, és azt mondta, szeretné, ha én játszanám az anya szerepét. Később mégis inkább a menedzser Liliane La Fleur szerepét adta nekem, ami nagyobb és izgalmasabb feladat. Zolitól rengeteget tanultam, csodálatos ember és remek rendező. Az Operettszínház igazgatójának, Kiss-B. Atillának a felkérésére átvettem Lehoczky Zsuzsa szerepeit is: a Marica grófnőben Cecília hercegnőt, a János vitézben a Boszorkányt, a Mágnás Miksában pedig a Nagymamát. Lehoczky Zsuzsának nagy tisztelője vagyok, szép beszédű, szép hangú, elegáns művész, az operett műfajnak már fiatalon is a csillaga volt.
Mit gondol erről a sokszor mostohán kezelt műfajról?
Korábban egyszer játszottam csak operettben: Kecskeméten a Sybillben a Nagyhercegnőt. Kemény próbatétel volt, rettegéssel és halálfélelemmel – nem könnyű műfaj. Fontos, hogy megbecsüljük az operettet, és magas művészi szinten műveljük, igényesen, jó ízléssel. Lehár Ferenc a mi Puccinink, Kálmán Imrének is gyönyörű a zenéje, ezért kitűnő zenekar szükséges, hogy megszólaltassa, kitűnő karmesterrel. Az olaszoknál ugye nem létezik a műfaj, ez magyar specialitás, és nekünk operánk is van, ezért gazdagabb a paletta, ennek pedig csak örülhetünk. Az énekeseknek nemcsak képzett hanggal kell rendelkezniük, de – mivel sok a próza az operettben – fontos, hogy tiszta és szép legyen a beszédük is. A Zeneakadémián sajnos ma sem oktatják a művészi beszédet, pedig nagyon fontos. Kiss-B. Atilla az Operettszínházban egy éve lehetőséget adott, hogy művészi beszédet tanítsak, és boldogan látom, hogy nagy igény van rá. Maria Callasnak minden szavát érteni lehetett. Miért? Mert ő először mindig a szöveget tanulta meg, pontosan tudni akarta, hogy miről énekel. Neki a szöveg volt az első, és csak utána következett a zene, pedig operaénekesről beszélünk.
Nem véletlen az elkötelezettsége a szép, érthető színpadi beszéd mellett, hiszen a Színház- és Filmművészeti Egyetemen is ezt tanítja.
Az SZFE-n az elsőéves zenés osztályban tizenhét kitűnő hallgatóm van, gyönyörűen dolgoznak, jól sikerült az első féléves vizsgájuk, amely kortárs és klasszikus költők verseiből volt összeállítva. A második félévben a Petőfi-bicentenáriumra készültünk.
Önálló versmondó estjei közül az egyiket Szőcs Gézával készítette, ahol Trianonhoz kapcsolódó szövegeket mond. Az elhangzott szövegek alapján máshogy szemléli a katasztrófát, mint ahogy a politika egyik vagy másik oldala szokta. Előveszi például Kós Károly egy írását, amelyben elmondja, a magyarok egy erdélyi kulturális rendezvényre csak gyér számban érkeznek, inkább kaszinóznak, bezzeg az általunk lenézett románok hemzsegnek a saját kulturális ünnepeiken.
Azért alakítottam így a műsort, hogy ne panaszáradat, hanem elgondolkodtató felkiáltójel legyen, hiszen ilyen többet nem fordulhat elő. Ami megtörtént, az már nem fordítható vissza, nekünk most arra kell törekednünk, hogy ne ismételjük meg a tévedéseinket. Nagyon hitelesnek tartom Ady István király országa című írását. István király napján persze szépen felöltözünk, de ugyanolyan fontos, hogy elgondolkozzunk a magunk ellen elkövetett rosszon is: a nemzeti önpusztításon, a lélekmérgezésen, az agymosáson. Tudjuk, hogy Erdélyt nem lehetett volna megmenteni, mert a nagyhatalmak ezt már eldöntötték, de úgy érzem, fontos, hogy tiszta legyen a lelkiismeretünk, hogy ki tudjuk mondani: mi itt bent mindent megtettünk ez ellen. Szőcs Gézához térek vissza, amikor azt mondom, hogy segíteni szeretném az elesettet, de nem üzenem senkinek, hogy merjen kicsi lenni: inkább egy megbecsült nemzet tagja akarjon lenni. Több szempontból is fájdalmas est ez. Fáj a szétszakítottság, fáj az igazságokat kimondani, fáj, hogy a másiknak lett igaza, és fáj, ha mi tévedtünk. Ez nem sebnyalogatás, de nem is részvéttelenség. A sebet feltépni nem szabad, mert sosem gyógyul be. Inkább lejódozom – kicsit csíp, de fertőtlenít.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
