Amikor Murányi Kristóf grafikái a 2010-es évek közepén végighasították az internetet, világossá vált számomra, hogy az alkotó bár témáit zömmel a nyolcvanas-kilencvenes évek magyar rögvalóságából meríti, a jelenbe, saját életünkbe mutatnak. A melankolikus, a múltat megszépítő nosztalgiázáson túl gyakorta hol a nálunk szerencsésebb fejlődésű világ mércéjével mérve apró „rendszerhibák” tükörképét, hol közép-európaiságunk egzotikumát tárja elénk, s e momentumok és élettöredékek nemritkán ma is mindennapjaink részét képezik. Murányi olyan antihungarikumok tipologizálásával foglalkozik, amilyeneket nagy valószínűséggel egyetlen idegenforgalmi ügynökség sem tenne ki az országimázst szimbolizáló ablakba. Magunknak azonban első pillantásra bevillan egy sajátosan magyar, a késői Kádár-rendszer és a rendszerváltozás időszakában gellert kapó „buheravilág”. E tárgyakban, csendéletekben, enteriőrökben és külső helyszíneken olyan kollektív kódok és keresetlen gesztusok tárulnak fel, amelyeket csak mi értünk meg teljes mélységében – 1989 előtti narratívával élve: Battonyától Nemesmedvesig. A lakók névsora a csengőtáblán, a villanyhoz bekötött csengőkapcsoló az olajlábazat horizontjába gyógyítva, a hamutartóként újrahasznosított májkrémkonzerv, a Zsiguli alá szorult focilabda, a Kádár-kocka ablakára berhelt visszapillantó tükör, az Edda koncertjét hirdető plakát a helyközi járat búbánatos megállójában, a néhai felvonógyár jellegzetes piros ajtaja a mozgásban lévő lifttel vagy a szigszalagozott 3210-es Nokia és a jégkrémesdobozban tárolt pörkölt mintha számtalan rövid filmszkeccsként idézné meg unikális világunkat. Mert hiába állóképeket, kimerevített pillanatokat látunk, ha minden egyes grafikához olyan hétköznapi jelenetek társulnak, amelyek kollektív történetté szövik e keserédes felismeréseket.