Energia
Már diákként tanulunk az energiáról, életünk során mégis újra és újra próbáljuk megfejteni a titkát.
Menü
Szöveg: Győrffy Ákos
Illusztráció: meszleny Anna
Nem emlékszem, mikor jártam először abban a völgyben. Talán nem is volt első alkalom. Sokszor érzem úgy tájakkal kapcsolatban, hogy nem volt első alkalom. Nem volt olyan meghatározható pillanat, amikor először láttam meg egy hegyvonulatot, egy forrást vagy egy rétet. Mintha mindig is ismertem volna őket. A Hatlópatak is ilyen. És ilyen a Rusamáj vagy az Alsómező is, amelyek annak idején nagyszüleim megművelt földjei voltak. A Hatlópatak nevű völgyben valaha kiterjedt gyümölcstermesztés folyt. A málnások felkúsztak a hegygerinc alá. A helyet már azelőtt ismertem, hogy valóban megismertem volna. Anyám elbeszélései egyfajta árkádiai aurát teremtettek köré. Gyerekkora jó részét ott töltötte, nyarakat és őszöket. Mindig úgy beszélt róla, mintha valami mitikus tájra emlékezne, egy nem egészen e világi helyre. Bennem is így élt sokáig, gyerekkorom óta. Aztán kamaszkoromban kezdtem kijárni rendszeresen, mintha valami dolgom lett volna arrafelé. Mert úgy éreztem, dolgom van ott, de sokáig nem jöttem rá, miféle dolgom lehetne nekem azzal a völggyel. Néha hétköznap iskola előtt, hajnalban is kimentem biciklivel. Volt egy helyem, ahová leültem, egy ideig szemlélődtem, aztán tekertem haza, hogy elérjem a vonatot. Egy árokparton volt a helyem, pontosabban egy árokrendszer találkozási pontján. Egy göcsörtös gyertyánfa gyökerén üldögéltem, ahonnan beláttam a hegyoldalakról lefutó árkokba. Hogy miért pont azt a helyet találtam meg, nem tudom, de valamiért jó volt ott ülni, pedig semmiféle úgynevezett látnivaló nem volt ott. Egy elhagyott borzvár, kidőlt és korhadó fatörzsek, semmi más. Mégis jó volt ott ülni, mintha azt a helyet egyenesen nekem teremtették volna az égiek. A helyemen voltam. Fokozatosan, apránként fedeztem fel a völgyet, évekig tartott ez a különös kutakodás. Egyszer anyám is kijött, és megmutatta, hol volt az a bizonyos málnás. Pontosabban megpróbálta megmutatni, mert a környék annyira megváltozott, hogy sokáig csak bizonytalanul járkált fel és alá. Eltűnt minden támpont, a jellegzetes fák, a régi ösvények, a kunyhók. Láttam rajta, mennyire megviseli a látvány. Mintha a semmiben lebegne, egy számára ismeretlen térben, amelyben semmi nincs már úgy, mint az emlékeiben. Aztán egy idő után mégis megtalálta a hajdani málnást. A fölötte húzódó hegygerinc ívéről ismert rá. Legalább a hegyek formája nem változott azóta. A területet teljesen benőtte az erdő. Vadrózsák, szederbokrok, cserfák és vadcseresznyék. A földek közötti vízelvezető árkok nyomai még itt-ott megvoltak. Alig tudtam átverekedni magam a sűrű növényzeten. A Hatlópatak egyike volt azoknak a földeknek, amelyeket elvettek a nagyszüleimtől a második világháború után. Volt még egy erdőrész kicsit feljebb, Törökmező felé, és volt még egy kaszáló Zebegény határában. Az erdőrészben állt egy kunyhó is, amelyben sokszor éjszakáztak is a nagyszüleim. Ebben a kunyhóban a második világháború alatt egy helyi zsidó családot is rejtegettek. A család egyik férfi tagját évekkel később, már a Rákosi-diktatúra mélyén látta viszont nagyanyám. A padláslesöprések ideje volt ez. A férfi egy különítmény élén kopogtatott be hozzájuk, és amikor megismerte a nagyanyámat, szó nélkül kifordult az ajtón. Nevezhetjük ezt is egyfajta hálának.
Van egy fényképem ezerkilencszázhuszonhétből. A szülői ház egyik ódon szekrényének fiókjából került elő. Ezt az ódon szekrényt apai nagyapám készítette, aki asztalos volt. Olyan bútorokat csinált, amelyek még most is kifogástalan állapotban vannak. Azok a bútorok viszont, amelyeket alig egy évtizeddel ezelőtt vettünk, sorra szétestek már. A képen négyen állnak egymás mellett. Testvérek. Jobbról a második anyai nagyanyám. Tizenöt éves. Valószínűleg már ekkor ismerik egymást a nagyapámmal, de csak évek múlva házasodnak össze. Még nem látják, mi jön, mit hoznak a következő évtizedek. Nagyanyám még nem látja, hogy a második világháború utolsó évében ott marad egyedül két kisgyerekkel, mert a nagyapámat a bevonuló Vörös Hadsereg málenkij robotra hurcolja. Három éven keresztül azt sem tudta, él-e egyáltalán. Csak utólag tudta meg, hogy a nagyapám megpróbált megszökni, de nem jutott messzire, mert menekülés közben keresztüllőtték a lábát. Egy földbe vájt üregbe lökték be büntetésül, egy német hadifogollyal együtt. A német nem bírta, megfagyott, nagyapám csontra soványodva kibírta, hazajött. De már nem volt a régi, alig hatvanévesen meghalt a magával hozott sérülések következményeként. Mindezt nem látja még. Ahogy azt sem látja még, hogy a bevonuló Vörös Hadsereg egy olyan rendet is magával hoz, amely megfosztja őket a földjeiktől. Azoktól a földektől, amelyek évszázadok óta a megélhetésüket biztosították. Amit meghagynak nekik, az legfeljebb arra lesz elég, hogy még inkább fájjon az, ami elveszett. Oda a szőlő, oda a málnás, oda a kaszáló, oda az erdő. És azt sem látja még, hogy miután két agyvérzést szinte lábon kihordott, a harmadik fogja elvinni. A kórházi ágyból is az unokáihoz akart hazajönni. Nagyon szerettem, mit szépítsem. Ezt ott a képen még nem tudhatta, most már, remélem, mindörökre tudja. Az egyik – később elrabolt – földjük közelében állnak ők négyen. A hajdani málnás végében, ott, ahol már gyümölcsfák szegélyezték az utat. A Hatlópatak-völgyben, Nagymaros és Kismaros között.
Aztán évtizedekkel később már csak én jártam arra. Magányos séták voltak ezek, rég halott vizslám kísért el olykor. Bolyongtam ebben az elhagyatott völgyben, szinte öntudatlanul is nyomokat kerestem. A nyomaikat, nagyszüleim nyomát. A völgy aljában, ahol a mélyút kezdődik, ismeretlen magyar katona sírkeresztje áll. Anyám testvére a háború után innen hurcolt haza eldobált fegyvereket, sisakokat, gázálarcokat. Egy rémes anekdota szerint egyszer még egy katonai bakancsot is hazahozott, amelyben benne volt néhai tulajdonosának leszakadt lábszára is.
Miután elvették tőlük a Hatlópatakot, nagyanyám soha többet nem ment ki oda. Nem tudta volna elviselni a látványt. De itt, ezen a képen, ezerkilencszázhuszonhétben mindebből még semmit nem sejt. Egy szép, fiatal lány a testvéreivel, ünneplőben, talán húsvét lehetett. Előtte az élet, ahogy mondani szokás. Mi tagadás, tényleg előtte volt.
Már diákként tanulunk az energiáról, életünk során mégis újra és újra próbáljuk megfejteni a titkát.
Mi a krízis? Személyes csőd, kudarc, ellehetetlenülés vagy pedig ajándék, ami az újjászületés reményét hordja magában? Varga Kapisztránt kérdeztük.
Tableten mesét néző-hallgató óvodások, okostelefonon olvasó kisiskolások – Pölcz Ádám nyelvésszel az alfa generáció nyelvhasználati szokásairól beszélgettünk.
Milyen tulajdonságok jellemzik az alfa generációt, és milyen készségekre lesz szükségük a boldoguláshoz? Dr. Aczél Petrával, a jövőkészségek kutatójával beszélgettünk.
Nényei Pál író tárcája arról, hogy segít-e a generációs címkézés önmagunk és a világ valódi megismerésében.
Horváth Boldizsár Farm2fork vállalkozása a magyar termelőket köti össze az éttermi és lakossági megrendelőkkel, olyan értékek mentén mint a farm-to-table, a hazai, szezonális, jó alapanyagok választása, valamint a méltányos kereskedelem.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
