Szóba elegyedek Nyári Ödönnel. Nem az a bratyizós fajta, inkább az a halk szavú ember, aki teszi a dolgát reggeltől estig, tavasztól őszig, ősztől tavaszig. Jobban szereti, ha a borászról a borán keresztül szerez tudomást az ember. A természettel együtt lélegzik. Izmos, ruganyos teste serényen dolgozik, mert ő még az a borász, aki – bár kinevelte a következő generációt – maga felel a boraiért. Meséli, hogy nem akart ő borász lenni. Örökség a pince, apja 1986-ban vett ott 0,4 hektár birtokot, a testvérei nem akartak a szőlőben dolgozni, rá maradt, leginkább azért, mert nem akarta megbántani az apját. Gondolta, gyorsan elvégzi a munkát, aztán megy tovább a dolgára. Nem úgy lett. Beleállt, s ha már továbbvitte az örökséget, akkor igyekezett tisztességesen helytállni és a legtöbbet kihozni belőle. Azt hiszem, sikerült. Hány ember van vajon a földön, aki nem készült egy feladatra, csak jött a feladat, beleállt, és becsülettel elvégzi a munkát, s ha még boldog is ebben, akkor nem marad más, mint hogy továbbadja mindazt, amit ő is kapott, s a magáét hozzátette. Családi borászat ez a javából. A borok is erről árulkodnak. Emese álma Ödön lányáról kapta a nevét, persze, a jól ismert áthallással, Dönci bácsi borának alapja meg az a cabernet franc, amelyik megcáfolja azt a tényt, hogy a Szent György-hegy a fehérborok hegye.
Egyébként meg szürkebarátot, chardonnay-t, cserszegi fűszerest, hárslevelűt is választhat az ember, ha kényeztetni akarja az ízlelőbimbóit. Ma már 9,5 hektáron gazdálkodnak, kiveszi a munkából a részét Ödön szőlészként végzett lánya, Nyári Emese és veje, Juhász Gyula is. Egy óriás pincekulcs mögött bújik meg a titokzatos pince, ahová a vendégek csak kivételes alkalmakkor léphetnek be, például tavasszal a nyitott pincék napján. Egyébként is jobb elidőzni a lilaakáclugas alatt, ahol a szerelmem a Nyári Pincével kezdődött, s ahol utoljára találkoztam a fiatalon elhunyt Térey János költővel, mint a hideg pincében. Minden alkalommal eszembe jut Térey is, ha kiülök oda.
Elsétálok az Oroszlánfejű-kútig, vissza, fel az összeomlott Emmaus-kápolnáig, vissza. Lemegy a nap. Visszamegyek az alkotóházba. Kevesen vagyunk, vége a főszezonnak. Az alkotóházból is elfogytak a nyaralók. Kinyitom az ablakot, enyhe őszi levegő legyint meg. Elkezd esni. Ahogy öreg este lesz, hat-hét helyről hallatszik be a szarvasbőgés a Tapolcai-medencéből. Egy egész közelről. Kortyolok egyet Emese álmából, s hallgatom a csodaszarvas bőgését. Nem vagyok borszakértő, csak úgy szeretem a jó borokat. Mert a világon háromféle ember létezik, egy, aki örömében iszik, egy, aki bánatában iszik, és egy, aki azért iszik, mert szeret inni. Hát ez utóbbi lennék én, őszi estéken egy pohár jó borral a kezemben. Mindez az estére megérkező szerelmemmel, mert egyedül inni nem az igazi, csillenjenek össze azok a poharak, mert az ember élete mégis valahol arról a bizonyos boldogságkeresésről szól. „Mi kell a boldogsághoz? Ha úgy vesszük, / nem is kell hozzá sok: / két ember, / egy üveg bor, / egy kis sajt, / só, kenyér, / egy szoba, / ablak és ajtó, / eső odakint, / hosszú szálú eső” – írta Kántor, mielőtt itt hagyott minket ő is a Szent György-hegyen. Én még hozzátennék egy kis szarvasbőgést, mert az őszi Tapolcai-medencéhez a jó Nyári borok mellé még hozzátartozik egy kis szarvasbőgés is. Ahhoz meg egy-egy pohár jó vulkánon termett chardonnay-t ajánlanék.