Keresés
Close this search box.

Akinek a
Szent György-hegy
az élettere

FOTÓ: MURAY GÁBOR

Teljesen mindegy, mikor ül az ember a Szászi Birtok diófája alatt a Kabócás rizlinggel, hullhatnak az őszi levelek, vagy éppen rügyezhet a szőlő, Szászi Endre mindig ugyanúgy jön és megy, biccent, és teszi a dolgát. Ha jól belegondolsz, nem ismersz nála dolgosabb embert, nem az a típus, aki bármikor leáll egy csevejre, na nem azért, mert nem lenne kedve hozzá, nem azért, mert nem kedves, hanem mert dolga van. Mindig. Ezért amikor a háza udvaráról a pincéje felé jövet odabiccent a diófa alatt, azt meg kell becsülni. Az a biccentés hozzátartozik a Szent György-hegyhez, olyan, mintha maga a hely szelleme biccentene oda, ez a biccentés a panoráma része, azé a panorámáé, amely Magyar­ország legszebbike, és ess csak rögvest túlzásokba: a Kárpát-medence legszebbike. De a harmadik pohár rizling után nyugodtan bevallhatod, hogy a Szent György-hegy a világ közepe, és annak déli panorámájánál nincs szebb a földkerekségen. S miközben mi sem természetesebb Szászi Endre biccentésénél, rendkívüli is a dolog: hát mégiscsak a legkedvesebb helyed szelleme biccent oda, miközben a diófája alatt azt a sokadik poharat emeled. Az évek során a sokadik liternyit. Merthogy az évek úgy mennek ez alatt a diófa alatt, hogy észre sem veszed, mint lettél juniorból szenior. Sirattad itt a férfimagányt. Udvaroltál itt hevesen. Kértél meg kezet, pelenkáztál gyereket, nem is egyet, Szászi Endre meg csak jött és ment, a birtok nőtt, épületek bújtak ki a földből, mint a gombák, az élet haladt, csak a szigligeti várdomb sziluettje nem változott, meg a diófa a fejed felett. És persze a borász biccentése.

Pedig mennyi kérdés, mennyi kudarc, sikerélmény, vívódás, fáradtság és boldogság volt abban a bő két évtizednyi biccentésben! Abban a hosszú, fáradhatatlan küzdelemben, ami tulajdonképpen nem szólt másról, mint hogy Szászi Endre beteljesítse édesapja álmát.

Bár tényleg olybá tűnik, mintha mindig is ez alatt a diófa alatt jött és ment volna, Szászi Endre „csak” 1999-től mondja magát hegylakónak. Mégis tősgyökeres. „Mi nem hegymagasiak, hanem Szent György-hegyiek vagyunk” – vallja, és ha megadatik, mint most, hogy Szászi Endre megáll a traktor, a pince és a szőlő között félúton az asztalodnál, hogy elmesélje az életét, légy hálás, tölts újra. Azért jó Szászi Endrét hallgatni, mert nem bonyolítja túl a dolgokat, az a ritka típus, aki a helyén van. Aki nem a kifogást, hanem a megoldást keresi. Aki – kis túlzással – már akkor megérkezett, amikor megszületett. Az „óvó néni kisebbik fiaként” cseperedett fel a hatvanas-hetvenes évek fordulóján itt szemben, Szigligeten, de akkor a család álmai még nem a Szent György-hegyi birtoképítésről szóltak. Szülei Fejér megyéből érkeztek ide – a Budafokon borászként végzett édesapa kereste a helyét az állami gazdaságok évtizedeiben –, mikor hogy, hogy nem, egy badacsonyi utazás után elhatározták, ezen a vidéken szeretnék leélni az életüket. A házaspár valóban a nulláról kezdte a még messze nem luxus­nyaraló-övezetnek számító Szigligeten. Bár akkor saját szőlőről és pincéről szó sem lehetett, Szászi Endre édesapja pincemesterként dolgozott, így hát a gyerekkorhoz tartozott az apjára bízott tiszta pince „jó levegője”, na meg a szigligeti kis konyhakert, a kukorica, a gyümölcs meg a ház körüli kis szőlő, amiből azért elkészülhetett a család bora is. És még mennyi minden, amit Szigliget adott… Az alkotóház miatt a művészemberek, írók, alkotók. A táborokba érkező pesti haverok, a mindig itt nyaraló gyerekek. „A Mezey Gyuri bácsi, akinek ott volt nyaralója, néztük, ahogy a szövetségi kapitány nézi a meccseket.” Vagy Básti Lajos fia, Misi – sokat horgásztak együtt. „Emlékszem, hogy a kis Misivel lógatjuk a lábunkat a mólón, kősüllőzünk, egyszer csak megjelenik az apukája, azt mondja, »Mihály, elkészült az ebéd, gyere, megyünk haza«. Mentek haza a Lada 1200-assal, mi meg néztük. Amilyen mosolygós ember volt Básti Lajos, Szigliget éppen olyan érintetlen. Nem volt kemping, nem volt buli, az iskolai szünetekben fölszaladtunk a várba, és ott játszottunk. Patakpart, strand, horgászat – ez volt a mindenség. Emellett persze kukoricát is kellett kapálni. A szüleim megtanítottak dolgozni, megszerettették velem a kétkezi munkát. Még ha annak idején utáltam is, most már nagyon hálás vagyok érte…”

A hagyományt folytatva Szászi Endre is Budafokon végzett, a Soósnál megtanulta a szakma csínját-bínját, de a pályaválasztás szempontjából talán éppen a legérzékenyebb időszakban, a közép­iskola végén elhunyt az édesapja. „Negyvenkilenc éves volt, sokszor mondom, hogy ha megérte volna a kilencvenes éveket, környékbeli Figula Mihály lehetett volna belőle, aki, amikor lehetősége adódik, létrehozza a saját pincészetét – lögyböli elgondolkozva a poharát. – Apu hitt benne, hogy aki itt komolyan gondolkozik szőlőben és borban, az jó úton jár, mert bizony ez történelmi borvidék. Itt már a kelták óta szőlőt termesztenek, és ma sajnos kevesen tudják, mert a szocializmusban átmosták az emberek agyát, és elfelejtették, hogy mi volt itt a háború előtt, hogy egykor Tapolca messze földön híres borkereskedő város volt. A Balaton-felvidék ékkövéről azt tanultuk, hogy a bauxit fővárosa… Ezért is fontos, hogy mi most visszahódítjuk a szőlőt. A hegyet. Nem hagyjuk elveszni a régi-régi örökséget.”

De vissza az átkosba: a nyolcvanas évek közepén jártunk, Szászi pincemunkásnak jelentkezett, hogy bő tíz évvel később – a technikumot elvégezve – palackozó-művezetőként mondhasson au revoirt az állami szférának. Látta már a lehetőséget a borban, de saját szőlő híján a kereskedésre épített. Olaszországi élmények hatására saját vinotékára vágyott, amit Szigligeten az Ófaluban, a templom melletti pincében sikerült megteremtenie. Ez a vinotéka ma is működik, pedig sokat fordult azóta a világ. Pláne Szigligeten. Ahol már a rendszerváltás tájékán is egyre többen kerestek helyi bort. Kedvenc sztorija – mennyire úttörőnek számított akkoriban még a palackozás! –, hogy mivel Szigligetről az idő tájt még senki nem palackozott, elsőként szerezte meg hozzá az engedélyt, Szászi Endre a H0027-es sorszámút kapta, Bock József a H0028-ast. Az újjáéledő magyar borkultúra  (h)őskora. Ment az üzlet, de a helyben palackozott termelői borok olykor ingadozó minőségét nem engedhette meg magának a Szászi brand, így világossá vált, hogy saját lábra kell állni. Saját szőlő, saját bor kell, de Szigligeten nem adódott erre lehetőség. A szomszédban, a Szent György-hegyen annál inkább: öt sorral kezdték itt, a diófa mellett, szép lassan nyolc hektárt sikerült hozzá venniük, 1999-ben pedig felépült a ház, a Szászi család azóta jogosan mondja magát hegylakónak.

Úttörőnek nemcsak a palackozásban számítottak, hanem a biotermesztésben is. A szőlőt Henriettának, Endre agrármérnök feleségének, gyermekei anyjának az ösztönzésére már az első percektől vegyszermentesen művelik. A ház a szőlőben áll, hát miért is játsszanak a gyerekek vegyszerezett kertben… Ez az ezredforduló tájékán még messze nem volt trend, „pedig egyszerű a dolog, réz, kén, narancsolaj, lombtrágya, láthatod, most is csak azzal van permetezve, és kicsattan a szőlő az egészségtől”. Aztán meg mégsem annyira egyszerű, 2014-ben például olyan csapadékos év volt, hogy „odalent a szalmabálák helyén hullámzott a víztükör, és a párás időben elszaporodó gombásodás miatt kétharmados volt a veszteség a birtokon”.

A túl csapadékos vagy éppen a mostanihoz hasonlóan aszályos évek ellenére, vagy azzal együtt a Szent György-hegyi lét maga a hiánytalanság. „Tényleg idilli itt lakni. Nincsenek szomszédok, a vendégeinkkel tudunk találkozni, mint például a bátyámmal, aki épp ott jön. Így szép az élet, itt a család.” És igazi családi vállalkozásról beszélünk, a közben jogi diplomát is szerző Henrietta feladata a növényvédelem, na meg a papírmunka: a pályázatírás és a menedzsment. Közben ő tervezi az egyre gyarapodó vendégházaik kialakítását, átalakítását, s a borcímkéken látható festmények is az ő keze munkáját dicsérik. A három gyerek itt nőtt fel a hegyen – a legkisebb már ide született –, ahogy a nagyfiú, Endi szokta mondani, „aranykalitkában”, hiszen gyönyörűnek gyönyörű itt, de pajtások, szomszédok nincsenek. Vagyis néhány éve, pláne évtizede még nem voltak. Endi egyébként borász lesz, bár az édesapja szerint nem elsősorban a föld és a szőlőművelés vonzza, nagyon szeret kommunikálni, és jól megy neki a boreladás, a -kóstoltatás. „Az ő helyében én már Kaliforniában vagy Új-Zélandon szüretelnék, de ő nem az a világjáró fajta, itthon maradt” – jelenti ki azért inkább büszkén a fia után pillantva Szászi Endre. A középső lány, Titi gazdasági főiskolát végzett, felvették Nyugat-Európába mesterszakra, a spanyolországi, bordeaux-i, portói szakmai gyakorlat nagyon jó tapasztalat lesz neki. A legkisebb leány, Heni tizenkét éves, „ő még, hála Istennek, gyerek, ezért vagyok én is ilyen fiatal, lendületben tart” – mondja, és erre érdemes koccintani. Nem mintha egyébként nem lenne lendületben.

„Ez tehát a családi fészek, nekem a Szent György-hegy az életterem: a gyermekeim és a szőlőtőkéim. Húsz hektár, húsz alkalmazott és a vendégek. Az élet tavasztól őszig impulzív a hegyen, elég csak most körbenézned, sok a változatosság, késő ősztől pedig jön a lenyugvás, négy órakor már sötét van, ropog a tűz, égetem a szőlővesszőket, és végre többet tudok olvasgatni meg a családdal együtt lenni.” Ezt az idillt persze nehéz megfogni, a megtapasztalásához el kell ide jönni. És ez nagy különbség például a Badacsony és a Szent György-hegy között. Kell a rászánás. A nekilódulás. Itt nincs vonat, főút, strand, rablósor pláne nincs, ide célzottan jön el az ember. Egyre tudatosabban, felkészülve a pincészetekből és a látnivalókból. S lám, hamar kiderül, hogy egy hétvége sem elég a Szent György-hegyre. „Az, hogy itt nincs vurstli, nincs diszkó, egyfajta szűrőként is működik.”Makk Károly, aki gyakran ült ez alatt a diófa alatt, szerette a Szászi rizlinget. „Egyszer azt mondja nekem: »Endre, tudja, milyen szép helyen lakik maga?« Én tudom – mondom –, és a maga szemszögéből milyen, Karcsi bácsi? Azt mondja Karcsi bácsi, »olyan ez a hegy, mint egy erotikusan öltözött hölgy. Ott vannak a dombok, itt vannak a lankák. Kivillannak itt-ott a vállai a ruhából«.”

Ugye jó itt ülni, Makk Károly után szabadon, és fürkészni az erotikus hölgyet? „Nálunk a távolba nézés ingyen van – nevet fel Szászi Endre –, nem is értik, hogy miről beszélek, majd leülnek, rájönnek, hogy tényleg jó messze lehet nézni, öt kilométerre van Szigliget, még többre a Keszthelyi-hegység, az meg ott a Balaton mögött már Somogy. Szoktam mesélni, hogy volt egy barátom, aki leült ide egy pohár borral, kérdezem tőle: finom? »Finom.« Szép? »Szép. De nem ezt nézem én.« Hát mit nézel? »Azt, hogy itt a problémák máshova kerülnek. Elnézek fölöttük, elengedtem őket.«”

Könnyebben megy ez az elnézés a betérő vendégnek, mint a gazdának. „Azért ez a mókuskerék nagyon fárasztó tud lenni. Amíg az ember rá nem jön, hogyan szervezze meg jobban az életét, mindent maga akar megoldani. Maga adja el a bort, maga traktorozik, présel, viszi-hozza az embereket. És bár nem is szabad elengedni az irányítást, azért kell idő a családra is. Meg a Balatonra és a világra.”
Egy pillanat erejéig elidőzhetsz a képnél, mi lett volna, ha Szászi szülei annak idején nem kirándulnak Badacsonyba, és maradnak Polgárdiban. „Ha Fejér megyében nőttem volna fel, akkor is boldog gyerek lehettem volna, csak talán legfeljebb húszan ismernének, mert gabonaföldjeink lennének. Jó értelemben parasztok lennénk, mert a föld mindig is fontos volt, ahogy a munka is. De így, hogy itt élhetünk, és szőlővel meg borral foglalkozhatunk ezen a vidéken, sokkal hamarabb sokkal nagyobb ismertségre tettünk szert. Mert a bor és ez a hely ilyen kapocs. Látjuk, ahogy a vendégeink visszatérnek, hozzák a barátaikat, mutatják nekik a borainkat; leülünk, együtt kóstolunk, és ez marha jó érzés. Ha lesz egzisztenciánk, lesz életünk, és lesz élveznivalónk, mert látjuk, ahogy a borainkkal örömet szerzünk, akkor, akárhogy nézzük is, boldogság lesz.”

Ültök a diófa alatt, észreveszed, hogy lement a nap a hegy mögé, és egyszerre szólalnak meg a tücskök, és hogy ez már az a hosszú, bánatosnak, megfáradtnak tűnő, őszies ciripelés. Még gondolkozol, hogy a Kabócásból kérj-e egy újabb pohárral, vagy jöhet a késői Zeusz. Jöhet a zár­számadás. „Huszonöt éves koromig Szigligeten éltem, de már ötvenhat vagyok, tehát az életem több mint felét a Szent György-hegyen éltem le. És valahogy itt is fog befejeződni a hegyen” – biccent Szászi Endre, és a dolgok a helyükre kerülnek.

A weboldalon "cookie-kat" ("sütiket") használunk, hogy a legjobb felhasználói élményt nyújthassuk látogatóinknak. A sütikről bővebben az Adatkezelési tájékoztatóban olvashat. Elfogadás esetén jóváhagyja az Adatkezelési tájékoztatót, illetve a sütik használatát.

Adatvédelmi beállítások elmentve!
Adatvédelmi beállítások

Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.


A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.
  • _ga

A Facebook segítségével nyomon követjük a kapcsolatokat a közösségi médiával.
  • _fbp

A weboldalunk fejlesztése érdekében nyomon követjük a felhasználói adatokat.
  • _ga
  • _ga_M1TCWC2EWM

Összes tiltása
Összes engedélyezése

KRoNIKA.HU Hírlevél

Légy részese a történetnek!