Menü
Szöveg: Hangodi László
fotó: Fortepan / Krasznai Gyula, Magyar Földrajzi Múzeum / Diagyűjtemény
Móra Ferenctől kölcsönözve okkal nevezhetjük a Szent György-hegyet soktitkú földnek. Az évezredek tanúja a világ és az ország történelmét is magán viseli, s e kincseit fel is tárja annak, aki nyitott szemmel és értő figyelemmel közelít.
A győzedelmes lándzsájával öklelő sárkányölő Szent György évszázadok óta vigyázza a róla elkeresztelt ormot. Az Árpád-háziak idején „Hegymagas-Nagy-hegynek”, azaz Mons magnus Hegmogosnak hívott terület ugyan csak 1610 óta őrzi nevében – Szentgyörgyhegymagas – védőszentjét, de a sárkányölő tiszteletéről jóval korábbi nyomok is tanúskodnak. Az északnyugati fennsíkperemen álló kis kolostor patrónusa például 1274-ben már biztosan a lovagszent volt. Mikor 1861-ben Rómer Flóris OSB régész, művészettörténész elámult a hegy szépségén, az alábbi lelkesült sort rótta le jegyzetfüzetébe: „Sz. György keleti orma mintegy sphinx.”
Az emberi történelem világidejét mérő képzeletbeli óra valóban ősidők óta, jó hétezer éve ketyeg a hegyen. A szoknyán, a fennsíkon és a források közelében már az újkőkor időszakában éltek emberek, kunyhóik a mai Oroszlánszájú-kút közelében sorakoztak valamikor i. e. 5000 és 4000 között. Utánuk jártak itt rézkori népek is. Rájuk jellegzetes kagylógyöngyeik emlékeztetnek, amelyeket Ify Lajos, a legendás hírű Szent György-hegyi remete-plébános gyűjtéseiből ismerhetünk. A bronzkor utolsó szakaszában aztán sosem látott népsűrűség jellemezte a területet. Ma fekete, csillogó edénytöredékek eső után felszínre kerülő darabjai idézik vissza ezeket az időket. Az őskor vége a keltákkal ért a vidékre. Ők nem annyira a hegyet, mint inkább a lábát lakták, állig felfegyverzett harcosaik sírjai a 19. század utolsó éveiben, szőlőtelepítés közben kerültek elő.
Az ókor a rómaiakkal vette itt kezdetét. Ebből az időből az első kiemelkedő lelet az 1875 körül megtalált éremkincs volt, Gordianus császár vereteinek több száz darabját ásták el egykor egy nagy méretű edényben. Úgy tartja a mondás, hogy a csodák nem ismétlődnek. Néha azonban mégis: 2005 táján ugyanis épp traktor után vont eke barázdálta az északkeleti hegylábat, amikor az ekevas egy felszín alatt megbúvó római kori cserépedényt tört ripityára, szétterítve több mint száz bronzérmét a 306 és 375 közötti évtizedekből. A római időket követő népvándorlás korszakának zűrzavara javarészt elkerülte a környéket, csak az avarokról tudjuk biztosan, hogy lakták a közeli lejtőket.
Magyarok a hegyen
Hegyünk legelső magyarjai 900 táján ütöttek itt tanyát. Harcosok voltak, lóháton, szablyával, íjjal érkeztek, elhunyt vitézeiket pedig a mai Hegymagas külterületén búcsúztatták el, melléjük helyezve fegyvereiket, lószerszámaikat. A középkor hosszú, időnként harci zaj zavarta, mégis fejlődést hozó évszázadai máig látszó lenyomatot hagytak. Templomok füzére ékesítette ekkor a hegytetőt s a lábat. Raposkán a Gyulaffyak, a csobánci vár és vártartomány urai emeltettek templomot, ennek alapfaltöredékei a mai községi temető gyepe alatt bújnak meg. A hegymagasi Sűrű-dombon a Szent Kereszt tiszteletére épült fatemplomocska állt. Az északnyugati hegytetőperemet – mint már szó volt róla – először Szent György oltalma alá helyezett kis kolostor, a 17. századi török időkben pedig protestáns imahelyként használt egyházi építmény koronázta. Valóságos balatoni kultúrtörténeti kuriózum! A kisapáti hegyoldal alsóbb laposára valamikor a tatárjárás utáni esztendőkben a pannonhalmi bencések álmodtak ma is fennálló kőtemplomot, úgyszintén a Szent Kereszt dicsőségére. Ekkor már állt a hegymagasi Szent Lőrinc-templom elődje, hogy majd az is romba dőljön az e vidéken az 1540-es évek közepétől kibontakozó török–magyar végvári harcok, a török hódoltság másfél százada alatt.
Törökök, betyárok, szabadságharcosok
A török kor idején a hegy három faluja fennmaradt ugyan, de a pusztulás mértéke drámai volt. A településnek magyar nemesi földesurai mellett török hűbérbirtokosai is lettek, a föld sanyargó népe pedig adózott, robotolt újdonsült urainak is. A megpróbáltatássorozat azonban még korántsem ért véget. A török idők után még hátravoltak a kuruc kor hadi eseményei, majd a Rákóczi-szabadságharc seregjárásai nyomán terjedő pestis dühöngése is. Ám a cudar idő elmúltával a táj ismét a gyarapodás korszakába léphetett. Az 1720-as évektől a már békés barokk század is ráhelyezte a maga jegyeit a tájra. A tóti Lengyel család alápincézett, pazar borházat és kápolnát építtetett, s ugyanekkor zajlott a Sárközyek borházépítkezése is. A Szigliget felé néző hegyalján pedig késő barokk beszálló vendégfogadó csárda hívogatta az úton járókat. A tóti Lengyelek présháza a következő évszázadban, a Tarányi család birtoklása idején vált még híresebbé, a betyárok által is látogatott csárda a későbbiekben a tapolcai zsidó bornagykereskedő és borászdinasztia, a Lessnerek tulajdonába került.
A 19. század elejét a bakonyi-balatoni betyáridők a Szent György-hegyig elágazó szövevényes-históriás szálai tették mozgalmassá. Egyik legnevesebb betyárunk, Sobri Jóska itt talált rá az élethossziglani szerelemre, még ha maga aztán nem lett is hosszú életű. Napjainkban elszomorító kinézetű, lehangoló romhalom csak a hegy északkeleti szélén az Ürgeliki csárda, ahol Sobri Jóska és Répa Rozi szerelmetes históriája kibontakozott, hogy majd a Billege csárdában folytatódjék, s fusson be klasszikus történetté váló teljességet a Tapolca utáni nagy kanyarban, Lesencetomaj felé. Ott, ahol már csak egy matuzsálemi korú, tekintélyt parancsolóan vastag akácfa jelzi, hogy itt állt az úti kocsma, s itt szerette egymást annak idején a két nagynevű fiatal.
Rövid, de jeles epizód volt a hegyen és a körülötte élők életében 1848–49. A három község népe kivette a részét a szabadságharc anyagi és véráldozatából egyaránt. A települések nemzetőrei és honvédjei helytálltak a főbb hadszínterek lőporfüstös csataterein. A legnagyobb hírű helyi honvéd Raposkán pergette életét – jó sokáig! Joó Ignác valójában csak a szabadságharc utolsó heteiben viselte a kávébarna és világoskék egyenruhát, és azzal írt Balaton-felvidéki tájegységtörténetet, hogy életének 101. évében, 1930 áprilisában hunyt el, s lett ilyenképpen a legutolsóként távozó 1848–49-es magyar honvéd.
A 19. század az etnikai-vallási-kulturális sokszínűvé válás kora volt a hegy körüli mikrovilágban. A döntően magyar etnikumú, katolikus vallású népesség mellett a 17. század után újra lettek protestánsok, és rajtuk kívül elmagyarosodott német telepesek, délszláv betelepülők leszármazottai, az 1840-es évektől pedig már zsidók is tarkították a lakosság összetételét. A század vége felé a helyi és hegyi szőlőbirtokosok között egyre nagyobb számban szerepeltek a legjelentősebb tapolcai zsidó borász- és bornagykereskedő családok tagjai.
A szőlő és bor virágkorát az első világháború előtti utolsó békeévek hozták el. Ugyanekkoriban vette kezdetét a nyugati oldali kőbányában a bazaltkitermelés, amely azonban a háborús események hatására rövidesen leállt. Mint ma már tudjuk, szerencsénkre véglegesen. 1914 nyarától nehéz évek következtek. Ismét katonaruhát öltött a hegy és hegyalja férfinépe. A soha többé haza nem térők emlékét márványtáblák, emlékfák és családi síremlékek bánatos búcsúsorai idézik, őrzik és vigyázzák. Aztán sajnos az a két évtized is hamar elszaladt, amely a következő világégésig még hátravolt. De ez a rövid időszak is tartogatott jó dolgokat. Például a terjedőben lévő bakancsos-hátizsákos turizmus művelőinek nagy örömére ekkor épült fel a Kaán Károly-turistaház, amely lendítőleg hatott a Balaton-felvidéki gyalogtúra-mozgalomra.
A világégések lángjai között
A második világháború első ízben az égbolt irányából mutatta meg magát a hegynek és a rajta élőknek. 1944-ben az Egyesült Államok stratégiai légierejének alkalmanként több száz gépes bombázókötelékei kondenzcsíkozták a nyári eget. Több heves légi harc dúlt a Szent György-hegy felett, körött. A hegycsúcson magyar légvédelmi figyelő és rádiójelentéseket továbbító honvédraj rendezkedett be, a nyugati oldali bányaudvaron pedig egy német gépágyús légelhárító osztag foglalt el tüzelőállást. 1944 augusztusában a tapolcai katonai repülőteret alacsonytámadó román vadászrepülőrajból le is lőttek egy gépet, amely vaskos olajfüstcsíkot húzva zuhant a szigligeti-balatonedericsi nádas tőzegmocsarába.
A szárazföldi harcok 1945. március 27-én gázoltak át a hegy falvain, javain, vagyonkáin, asszonyain és leányain. A táj legázolása szó szerint értendő. Ennek tárgyi emlékei még ma is szereznek meglepetéseket. Az északi hegyoldal előterén álló egyik nyárfaóriás tövében pedig még ma is rejtőzik egy sírhant, amelyben egy e napon elhunyt fiatal német katona porlad.
Ám sem az idő, sem a történelem nem állt meg e tavaszon. Jócskán történtek érdekes, tanulságos, emlékezetes, de meghökkentő dolgok is a hegy utóbbi háromnegyed évszázadában, elég csak a három rendszerváltásra, 1945-re, 1948-ra és 1989-re, valamint az 1956. évi forradalmunkra gondolni, amely bizony zászlólobogtató őszt hozott a hegytörténet krónikalapjaira. Mindezek külön-külön is megérdemelnének egy-egy múltidéző gondolatfuttatást – talán majd máskor.
Addig is és mindenkor adassék tisztelet a hegytörténelem-formáló, történelemalakító és történelemcsináló, igaz előttünk élőknek!
A szerző történész, a tapolcai Wass Albert Könyvtár és Múzeum főmuzeológusa
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
