Az üvegnek a kvarchomok a legfőbb alapanyaga; jelentős mennyiségű hő esetén a folyadékokra jellemző tulajdonságokat vesz fel, hogy megdermedve ezernyi új alakban és színben pompázzon. E cikk írásakor játszottam el a gondolattal, hogy a hétköznapin túl vajon milyen kitüntetett élményeim társulnak ehhez az anyaghoz. Egész gyermekkoromat végigkísérték például azok az ajkai üveggyárból származó azúrkék üvegtömbök, amelyek a könyves­polcainkat díszítették keresetlen szépségükkel. Jól emlékszem arra az óbudai ásatásra is, amelynél római illatszeres üvegcsék csillantak meg két évezrednyi föld alatti álomból ébredve a júliusi napfényben – a ma embere számára e felfoghatatlanul hosszú álom az üveg földi létezése szempontjából pusztán szemvillanásnyi idő. És ha már az időtlenségnél tartunk, máris felbukkan az emlékeim között két szakrális épület. A párizsi Citén található Sainte-Chapelle üveg­ablakai a 13. század óta fordítják át transzcendens színtartományokba a napfényt; ebben akár csak pillanatokra megmártózva egészen másként tekintünk létezésünk értelmére. Stockholm Björkhagen városrészében pedig arra a modern, 1960-ban épült téglatemplomra csodálkoztam rá, amelynek méretes üveg térelválasztó falai valójában nem elválasztják, hanem összekötik az istentiszteleten részt vevő híveket a külvilágot megtestesítő nyírfa­ligettel, az embert a természettel, a természetet a természetfelettivel.