Mondhatjuk, hogy az alkotás hatására hirtelen felnőtt?
Inkább felnőttként kezeltek a tanáraim, mert jó volt, amit produkáltam. A mi szakmánkban ez különösen fontos, az üvegművészet nem tűr el hazudozást. Először még homályos, mi számít jónak, és mi nem, majd szép lassan, ahogyan éreztetik veled a konkrétumokat, te magad is ráérzel a lényegére. Rengeteget tanultam a művésztanáraimtól, technikailag pedig a szakmunkásoktól, az üveggyári üvegfújóktól. Furcsa látni, hogyan tűnik el ez a generáció.
A veszélyben lévő mesterség és életforma nem menthető át úgy, mint a nagyszékelyi falukép?
Évek óta azt szajkózom, hogy nem szabad kivesznie a szakmának, és igyekszem ezért a lehető legtöbbet megtenni: tanítok, bemutatókat tartok, egy pályázat segítségével pedig a fúvástechnika eltűnő gyakorlatát szeretném rögzíteni. Az üvegművészet átmenet a szobrászat és a festészet között. A transzparens üveg azért gyönyörű, mert olyan formát látsz, amin nem csupán átmegy, de törik, ki- és belép, elnyelődik vagy éppen visszaverődik a fény. A fényforrás és a színek játéka közben a látott kép is állandóan változik – ezért nem tud az emberi agy konkrét képben rögzíteni egy üveget. Az üveghez való sokrétű hozzáállás bizonyos értelemben biztosan globalizálódni fog: eltűnőben van az épített kemence, a szaktudás, az anyag igazi értéke. Nagyon sokat tűnődöm mostanában ezen. Meg azon is, egyáltalán hogyan lehetett kitalálni olyasvalamit, mint az üvegművészet.
Mire jutott?
Az alkotás különleges dolog. Terápia, lételem, de ritkán van rá lehetőségünk. A művész lopott idejében alkot, egyébként dolgozik. Évek óta én is csak akkor gyújtom be a kemencét, ha konkrét munkával keresnek meg, a maradék időben tudok a magam örömére készíteni bármit is. Utóbbit meg kell becsülni: ilyenkor van bennem egy érzés, elképzelés, és az a feladatom, hogy rátaláljak a megfelelő irányra. Meglehet, az üvegművészet kialakulásában is a rácsodálkozás élménye játszott szerepet. A technika őshazájában, Föníciában leesett mondjuk egy forró üvegcsepp egy vizes fára, elkezdett fújódni, és akik ezt látták, kísérletezésbe fogtak. Tudunk olyan gyárról is, ahol úgy készült váratlanul síküveg, hogy a kemencéből egyszerűen kifolyt, túlcsorgott az anyag.
Hazánkban mivel kezdődött az üveg megmunkálásának hagyománya?
Mivel az ’üveg’ szavunk iráni-aláni eredetű, honfoglaló őseink biztosan ismerték a technikát, de a vándorló életmódból kifolyólag nem gyakorolták. Üveggyöngyöket, karpereceket, ékszereket gyártottak, ezek felfedezhetők az őshazából származó régészeti sírokban, leletekben is. A Római Birodalom bukása után az üvegfújás kultúrája számos helyen feléledt, s megérkezett a Rajna-vidékre is, ahol kolostorok, officinák birtokolták a tudást. A legrégebbi templomablaküveg-leleteink egyébként Zalavárról származnak, ami egykor a Frank Birodalom központja volt. Egyfelől tehát közrejátszott az ekkor még a művészettel erősen összefonódó szakralitás, másrészt pedig a bányászat és a kialakuló főúri uradalmak járultak hozzá az üveg gyártásának fellendüléséhez.
Huszonegyedik századi alkotóként mennyire tartja fontosnak a transzcendens kapcsolódást?
A transzcendencia az egyetlen értelmes magyarázata annak, hogy miért csinálunk szép üvegtárgyakat önmagukért. Ahol nem fér bele az emberek életformájába, hogy otthonra dísztárgyakat vásároljanak maguknak, ott egyértelműen a funkcionalitás, a tömeggyártott üveg dominál. Holott az üvegben hatalmas lehetőségek rejlenek. „A távolságot, mint üveg golyót, megkapod.” Gondoljunk csak bele, mit jelent ez. Ha megrázom a hógömböt, és látok egy konkrét képet, az gyermeteg, nem gyermeki. Túl kell jutni a csillogáson ahhoz, hogy igazán belelássunk az üvegbe, ehhez pedig elengedhetetlen, hogy a művész már alkotás közben is gyönyörködni tudjon a művében. A kortárs üvegplasztika legnagyobb problémája, hogy mindenáron el akar mondani valamit – ezért hívom a jóléti társadalmak stúdióüvegét konceptualista banális művészetnek. Az értékalkotáshoz tényleg szükség van egy bizonyos kapcsolódásra, különben marad a giccs.