Menü
A vietnámi háborút jellemzően amerikai filmekből ismerjük, távoli konfliktusnak érezzük, pedig Magyarország egyike volt annak a négy államnak, amely az 1973-as párizsi békeszerződés aláírása után a békefolyamatokat ellenőrizte; két magyar katona életét vesztette a misszió során. Botz László altábornagy, a Katonai Felderítő Hivatal egykori vezetője az első turnusban kiküldött magyar kontingens tagja volt. Politikai játszmákról, a békefenntartók mindennapjairól, fogolycserékről, forró helyzetekről mesélt lapunknak.
A háború végéhez közeledve a párizsi békeszerződés értelmében 1973 elején az amerikaiak kivonták csapataikat az országból. Egy nemzetközi ellenőrző és felügyelőbizottságot hoztak létre, hogy őrködjön a békefolyamat felett, ennek Kanada, Indonézia és Lengyelország mellett Magyarország is a tagja volt. Hogyan esett a választás hazánkra?
A béketárgyalások gyakorlatilag az Egyesült Államok és Észak-Vietnám, tehát a Vietnámi Demokratikus Köztársaság (VDK) között zajlottak. Nagy nehézségek árán végül olyan megegyezés született, hogy a bizottságot két nyugati és két keleti blokkhoz tartozó ország alkotja majd. Lengyelország és Kanada helye egyértelmű volt, a két állam 1954 óta békefenntartói feladatokat látott el Vietnámban a genfi megállapodás nyomán. Indonézia mint regionális Amerika-barát állam került be melléjük. A szocialista országok közül nem sok választási lehetőség maradt, mert Csehszlovákia problémás államnak számított az 1968-as prágai tavasz miatt, az NDK pedig a Németország-problematika okán nem jöhetett szóba. A bolgárokat túl oroszbarátnak tartották, a románokat pedig nem kedvelték a vietnámiak, így maradt Magyarország. A felkérést két napon belül elfogadta a kormány. Az USA egyébként sokkal nagyobb, több tízezres ellenőrző bizottságot szeretett volna küldeni, ehhez azonban nem járult hozzá a vietnámi fél.
Mi alapján válogatták össze a magyar kontingens tagjait?
A békeszerződés körzeteket, illetve team site-okat, ellenőrző pontokat jelölt ki. Az ezekhez kirendelt embereink mind katonák, rendőrök vagy határőrök voltak, nem civilek. Mivel nem volt elegendő angolul tudó ember, érkeztek korábban a külkereskedelemben vagy akár újságíróként dolgozó fiatalok is, akik beszélték a nyelvet. Őket tartalékosként hívták be. Ilyen volt Aczél Endre is, aki rögtön az első csoporttal érkezett Vietnámba, hogy a tolmácsolásban segítsen, és említhetném Friedmann Endre fotóst vagy Róbert László filmest is. A nyelvtudás mellett fontos szempont volt a megbízhatóság. Ahhoz, hogy valaki tiszt legyen, már kellett valamiféle elkötelezettség, de így is disszidált két ember Ausztráliába az első turnusból.
A misszióban részt vevő katonák közül volt bárkinek bármilyen kulturális ismerete Vietnámról?
A második és a harmadik váltás már részesült előzetes felkészítésben, de mi, az első turnus első csoportja semmilyen tájékoztatót nem kaptunk. A feleségemmel napokig jártuk a könyvtárakat indulás előtt, hogy keressünk valamit Vietnámról, de két kisregényen kívül semmit nem találtunk. Orvosi szempontból sem voltunk felkészülve a küldetésre, két kígyófajta mérge elleni szérumot vittünk magunkkal, de kiderült, hogy ezek a kígyók nem élnek a térségben. Később elmondták, hogy kígyómarás esetén nem sok esélyünk lett volna, Szingapúrban volt a legközelebb egy telep, ahol tudtak volna szérumot adni. Nem voltunk tisztában az időjárási viszonyokkal sem: január 26-án Budapestről pufajkában és téli sapkában indultunk el. Ezek Moszkvában még hasznosak voltak, de amikor megérkeztünk negyven fokban Saigonba, kissé problémássá vált a helyzet. Az itthoni hadtápnak kellett gondoskodnia arról, hogy küldjenek utánunk megfelelő ruházatot.
1973-ban milyen volt a helyzet az országban?
Ekkor még távolról sem ért véget a háború, a felek folyamatosan megszegték a tűzszünetet. A párizsi egyezmény értelmében az amerikaiak 1973. május 1-jén teljes egészében kivonultak. Ez meg is történt papíron, de rengetegen maradtak kint tanácsadóként a dél-vietnámiak mellett, és amerikai volt az ellátórendszer, amely bennünket is kiszolgált. A pilóták, akik a helikoptereken vagy a merevszárnyúakon repültek, mind amerikaiak voltak.
A NEFB híradósközpontja
Milyen feladatot látott el a misszióban?
Huszonkilenc évesen főhadnagyként kerültem Vietnámba. Mivel itthon a felderítésnél dolgoztam, ott is ez lett volna a feladatom, de az első hónapokban nem volt elég angolul beszélő embererünk, így a terepen töltöttem ezt az időszakot. A harmadik körzet parancsnokságán, Pleikuban szolgáltam 1973. február 5-étől május 1-jéig, ekkor érkezett helyettem tolmács, így visszatértem az eredeti küldetésemhez. A párizsi egyezmény betartatását ellenőrző feladatok mellett egy sajátos igényt is ki kellett szolgálnunk. Egy háborús helyzetben, ahol az Egyesült Államok, a világ legerősebb és legmodernebb fegyverzetű országa is jelen volt, hiba lett volna nem megvizsgálni, milyen eszközökkel rendelkezik. Többen is voltunk kint azzal a másodlagos feladattal, hogy ha valami érdekeset találunk, gyűjtsük be, tanulmányozzuk, értékeljük, és küldjük haza. Több tonna felszerelést juttattunk Magyarországra: amerikai fegyvereket, rakétákat, aknákat, helikopterek, harckocsik technikai berendezéseit, amelyeket itthon a szakemberek tanulmányozni tudtak.
Hogyan kell elképzelni a békefenntartók mindennapjait?
Ha valamelyik fél részéről bejelentés érkezett a fegyverszünet megszegéséről, akkor kimentünk a helyszínre kocsival vagy helikopterrel. Megmutatták, hogy mi történt, mi pedig megvizsgáltuk a támadások utáni maradványokat, próbáltunk bizonyítékokat gyűjteni. Utána leültünk, órákig mentek a tárgyalások, és a végére készült egy jegyzőkönyv, amelyben megállapítottuk, hogy nem tudjuk megállapítani, ki volt a támadás elkövetője. Nekünk arra kellett vigyáznunk, hogy ne fogadjunk el olyan határozatot, amely kimondta volna, hogy a Dél-vietnámi Köztársaság Ideiglenes Forradalmi Kormánya (DIFK) erői vagy a VDK-sok a hibásak. A kanadaiak és az indonézek pedig az ellenkezőjére törekedtek. Mivel ugye négy fél vett részt a vizsgálatokban, és egyenlők voltak az arányok, sohasem született döntés. A tárgyalásokat leszámítva baráti hangulat uralkodott a négy ország katonái között, söröztünk is együtt. Kanada később elhagyta a bizottságot, úgy érezte, semmit nem tud megvalósítani abból, amit vállalt.
A helyükre érkező irániak mennyit tudtak hozzátenni a folyamatokhoz?
Ők még annyira sem voltak hatékonyak, mint a kanadaiak. Az első év nagyon kemény volt, az összes ellenőrző pont területén jelen voltunk. A második évben egyre jobban elfajult a háborús helyzet, így egyes bázisokról vissza kellett vonni az ellenőröket, mert közeledtek a hadműveletek. A második és a harmadik turnusban már nem is nagyon mehettek messzire az embereink, csökkentették a létszámot, az indonézek is elkezdték unni az egészet, nem foglalkoztak különösebben a történésekkel.
Mi történt azzal a két magyar katonával, aki meghalt a misszióban?
Még 1973. április 7-én történt az eset. Helikopterrel mentek megtekinteni egy helyszínt, és nagyjából ötven kilométerrel letértek az útvonalról. Egy DIFK-es állás fölé repültek, azok pedig, mivel nekik nem volt légierejük, ellenségnek vélték a helikoptert, és lelőtték.
Hogy keveredett oda a gép? Eltévedt?
Mindenki azt mondta, hogy eltévedt. A helyzet az, hogy olyan pilóták, akik évekig ott repültek, nem tévesztik el az utat ötven kilométerrel. Az amerikai pilóták valószínűleg azt a feladatot kapták, hogy igyekezzenek felderíteni, hol van az említett DIFK-es bázis, emiatt térhetett le az útvonalról a gép. Az egész ellátórendszer a CIA-nek volt a fedővállalata, az ő állományába tartoztak ezek a pilóták is. 1975 óta minden év április 7-én 11 óra 45 perckor kint vagyunk Farkasréten a két bajtársunk sírjánál.
Harcoltak magyarok a háborúban?
A VDK vagy a DIFK mellett nem, de amerikás magyarok akadtak a másik oldalon szép számmal. Amikor megérkeztünk az országba, magyar nyelven fogadtak bennünket az amerikaiak. A team site-okon mindenhol volt legalább egy olyan tiszt vagy tiszthelyettes, aki magyarul is beszélt. Nem beszélve arról, hogy ebben az időszakban az amerikai nagykövetségen tevékenykedő CIA-csoport vezetője egy magyar származású férfi, Polgár Tamás volt.
Búcsút intenek a hozzátartozók a Ferihegyi repülőtéren a Vietnámba induló magyar küldöttség tagjainak
A bizottság részt vett a fogolycserék lebonyolításában is. Milyen emlékei vannak erről?
A fogolycseréket tartom a két és fél éves missziónk legsikeresebb részének, ebben rendkívül aktívan és eredményesen vettek részt a magyar ügyészek. Az első csoporttal nyolc katonai ügyész is érkezett, többek között Kovács Tamás, aki akkoriban százados volt, később legfőbb ügyész lett. A fogolycserékről mindig az az euforikus pillanat jut az eszembe, amikor az északi foglyok ledobálták magukról a fogságban kapott ruhákat, még azokat sem voltak hajlandók elfogadni a déli rezsimtől, így egy szál gatyában szaladtak a bajtársaikhoz.
Viselhettek fegyvert a szolgálat alatt?
Nem volt szabad. A feketepiacon persze gyakorlatilag bármit lehetett vásárolni, akár rakétát is.
Kaptak fegyveres védelmet egy-egy háborús helyszín megvizsgálásakor?
A dél-vietnámiak kísértek bennünket a legtöbbször, náluk volt fegyver, de ha bajba keveredtünk volna, szerintem minket védtek volna meg utoljára. Nem volt jó a kapcsolat velük, sőt utáltak bennünket.
Érte önöket támadás a küldetéseik során?
Február 27-én repültünk először a dzsungel fölé. Az volt a feladat, hogy az oda telepített ellenőrző pontokat vizsgáljuk meg, valóban fogadóképesek-e, ki tudunk-e küldeni oda embereket. Pleikuban szálltunk föl helikopterrel, ketten mentünk egy kollégámmal. A helikopter nyitott ajtajánál ültem, és csak én tudtam kommunikálni a pilótával. Egyszer csak csattanást hallottam, megkérdeztem a pilótát, mi történt. Azt mondta, hogy átlőttek bennünket, de minden rendben van, ne szóljak a többieknek. Még az úti cél elérése előtt leszálltunk megvizsgálni a gépet, ekkor le is fényképeztem, hogy hol találtak el bennünket. A pilóta lábai között lőtték át az alsó plexit. Ha tíz centivel arrébb megy a golyó, meghal a pilóta, és lezuhanunk. Elkövettem azt a hülyeséget, hogy hazaküldtem a fényképet a feleségemnek azzal a felirattal, hogy ez volt a második születésnapom. Szegénykém kikészült. Egyébként a későbbiekben előfordult, hogy megfenyegették a bizottság tagjait, voltak demonstrációk, de atrocitásokra nem került sor. Izgalmasabb történet volt, amikor egy alkalommal az időjárási viszonyok miatt a pilóták nem vállalták, hogy kijöjjenek a bázisra ellátmányt hozni. Beköszöntött a monszun ideje, és emiatt csak nagyon alacsonyan tudtak volna repülni, ami veszélyesnek számított, hiszen akár kézifegyverrel is kilőhették volna őket. Élelem nélkül maradtunk majdnem egy hónapig. Az ellenőrző pont kiszolgálását, védelmét biztosító DIFK-esek termesztettek kukoricát, azt ettük három hétig, a végére szabályosan undorodtunk már az ízétől. Veszélyt jelentett az is, hogy az ellenőrző pontok közvetlen környezetét korábban aknásították, csak egy-egy útvonalat tisztítottak meg, azokon szabadott közlekedni. Az indonézek egyszer – valószínűleg részegen – letértek róla, és aknára mentek, ketten meghaltak közülük.
Tudta tartani a kapcsolatot a családjával a szolgálat alatt?
Dollárban fizettek, és szabadon lehetett vásárolni. Egy idő után már nemcsak levelet írtunk, hanem vettünk kazettás magnót fillérekért a feketepiacon, és felmondtuk az üzeneteinket, majd hazaküldtük a magnót és a kazettát is. Amikor a lehetőség úgy hozta, küldtünk haza üres magnókazettákat is, mert ilyesmi akkoriban nem igazán volt itthon. Ezek után a feleségem is így küldött üzeneteket, és a gyerekeim hangját is hallhattam. Ez igencsak jól jött. A futár csak két-három hónaponként hozta-vitte a küldeményeket.
Fogolycsere a NEFB jelenlétében: a DIFK harcosai a Tha˙ch Hãn folyóban találkoznak a dél-vietnámi fogságból szabadult társaikkal
1975-ben az északiak elfoglalták Saigont, és egyesítették az országot. A támadás előtti zűrzavarban a városban ragadt tizennégy magyar. Ők hogyan jutottak haza?
1975. április 29-én éjszaka kezdődött a Saigon elleni támadás, 30-án hajnalban már megtörténtek az első becsapódások. Egy tizennégy fős kontingensünk volt még kint a bázison, mind katonák. A biztonsági erőket a dél-vietnámi kormány adta, ők már érezték, hogy nagy a baj, és semmi nem érdekelte őket. Körbezárták a magyar csoportot is, az egyik kollégám mesélte, hogy azt mondták nekik, ha kilépnek az épületből, azonnal lelövik őket. A légibázis tulajdonképpen egy város volt, korábban negyvenezer amerikai katona tartózkodott ott. Ma már semmit nem látni belőle, teljes egészében szétszedték, beépítették, csupán az óriási nemzetközi repülőtér maradt meg. Amikor kint szolgáltunk, bárok, színházak, mozik, bevásárlóközpontok, fodrászatok voltak ott. Visszatérve a támadáshoz: a magyarok telefonon kapcsolatba léptek a központtal, Imre Lajossal, aki korábban az amerikaiakkal tárgyalt. Ő ismerte az előbb említett Polgár Tamást, aki parancsot adott az egyik helyettesének, hogy egy csoporttal menjen ki a bázisra, és hozza be a magyarokat. Ekkor már ez sem volt egyszerű, mert a vietnámiakat már az amerikaiak sem érdekelték. Az akció sikeres volt, sőt magyar kérésre még a kint lévő lengyeleket is bevitték a központba, amely egy szálloda volt, onnan jutottak haza.
Miként folytatódott a karrierje?
Még Vietnámban előléptettek századossá. Miután hazajöttem, még részt vettem a következő két váltás felkészítésében. Tudtam, hogy külföldön fogom folytatni, az NSZK volt a cél, de végül nem került rá sor, így jutottam Amerikába katonai és légügyi attaséhelyettesként 1976-ban. Ott töltöttem három évet, rengeteg olyan emberrel találkoztam, aki megjárta Vietnámot, mi, katonák rögtön láttuk egymás kitüntetéseiből, ha valaki szolgált kint. „Mikor voltál Vietnámban?” – kérdeztük, és már meg is volt a kapcsolat. Az Egyesült Államokban egyébként a legtöbben megbánással, szégyennel gondoltak a háborúra. Később Olaszországba kerültem katonai és légiügyi attaséként, onnan jöttem haza.
Itthon mennyire ismerik a történetüket? Tudják az emberek, hogy volt magyar kontingens Vietnámban?
Kevesen maradtunk, hatszázharminchatan voltunk Vietnámban két és fél év alatt, a társaság több mint fele meghalt azóta. Hetvenkilenc éves vagyok, ötven éve jártam kint. Két évvel ezelőtt készítettünk egy könyvet a vietnámi magyar kontingens tevékenységéről, mert a hazai közvélemény nagyjából semmit nem tud az eseményekről, ennek létrejöttében Kemény János és Nagy Tamás történészek segítettek. Átnéztek több mint húszezer oldalnyi levéltári anyagot, és megírták a könyv elejét, amely összefoglalja a vietnámi háború utolsó szakaszát, hogy egyáltalán miként jutottak el a felek a tűzszünet megkötéséig. A könyv második részébe többen is írtunk visszaemlékezést. Annak idején minden áldott nap leírtam, mivel foglalkoztam, mit csináltam, a szöveget pedig hazaküldtem a feleségemnek. A mai napig megvannak a levelek. Ebből válogattam a könyvbe kivonatokat, illetve közel négyszáz fényképet használtam fel. A könyv első szakasza számunkra is rengeteg új információt szolgáltatott, hiszen a kormányzati lépésekről, döntésekről nekünk nem volt tudomásunk. Ezekből az iratokból ismertük meg a tárgyalások körülményeit, a vitákat, azt, hogy egyáltalán miért és hogyan kérték fel Magyarországot. Mi, fiatal katonák csak végrehajtók voltunk ebben a játékban.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
