Menü
Szöveg: Demeter Anna, Meszleny Zita
Fotó: Muray Gábor
Máshol a buszmegállóban, Szigetmonostoron a hajóállomáson várakoznak álmos szemű iskolások hétköznap reggelente, hogy becsöngetés előtt a tanterembe érjenek. Csupán egyetlen híd vezet a Szentendrei-szigetre, az is jó messze, így a kompozás az itt lakóknak mindennapos. A révészek pedig, akik átviszik őket a túlpartra, szintén az életük részévé válnak. A falu két gyalogos- és két autós kompjának kapitányai mögött jó sok út és jó sok történet áll, amit a kikötők közötti ingázás közben örömmel meg is osztottak.
Pásztor Dominik
Szentendre–Szigetmonostor
Igazi hajóscsalád sarja, még nagyapja vette át a Szentendre és Szigetmonostor között közlekedő két kis kompot az államtól. Előtte tiszteleg a révészlak oldalán található emléktábla – tudjuk meg a ház fiatal lakójától. Apja szintén a szakmában dolgozik, bő két évtizede a Rajna–Majna–Duna-csatornát járja. Kora ellenére a fiú is hosszú hajósmúltat tudhat maga mögött. „Nyolcévesen a nagyapám felvitt a hajóra, a kormány elé tett egy kis sámlit, felállított rá, és megtanított vezetni, három éve pedig megszereztem a hajóvezetői engedélyt, és én vettem át itt a munkát” – meséli. Szigetmonostor vadregényes árterében nemcsak a révészkedésnek, de a két kompnak is régre nyúlik a története. Mindkettőt a szigeten, a horányi hajóüzemben gyártották. A régebbi, Pentele nevű hajó 1969-ben készült, és Dunapentelére, azaz Dunaújvárosba szánták. „Van is egy tök jó korabeli újságcikk arról, hogy nagy szeretettel várják a Pentele kishajót. Szolgált is ott jó pár évet, mielőtt idekerült” – mondja a kapitány. A másik, az 1976-ban vízre tett Keve az első és máig egyedüli elektromos révhajó a Dunán. A szépkorú, sokat látott járműveket a nagyapa, az apa és az unoka közösen újították fel, mikor lehetőségük nyílt rá. A kezük nyomát mindannyian rajta hagyták a hajókon, amelyek nemcsak a Duna két partját, hanem három generációt is összekötnek.
Farkas László
Leányfalu–Szigetmonostor
Nyári munkaként gondolt a kompozásra, a nyárból aztán ősz lett, majd tél, ő pedig még mindig a hajón volt, és így van ez immár huszonnyolc éve. A Leányfalu és Szigetmonostor között járó autós rév egyik kapitánya, Farkas László nem rejti véka alá, hogy bizony megérzi az évek súlyát. Az oda-vissza utak monotonitásán túl a fülében még munkaidő után sem halkuló motorzúgással is meg kell küzdenie, az eltelt idő azonban különleges élményekkel ajándékozta meg. „Vannak, akiket mint még játékukat szorongató óvodásokat ismertem meg, ma pedig már ők váltanak családi jegyet a saját gyerekeikkel” – meséli a révész, miközben int egy, az autójával épp a kompra manőverező utasnak.
Kövesdi Gyula
Dunakeszi–Horány
Vácon születve és a Duna partján felnőve mindig is vonzották a hullámok. A Dunakeszi és Horány között ingázó kapitány kezdetben vízirendőr szeretett volna lenni, s bár a dolgok máshogy alakultak, a víz és a rendőrség is, külön-külön ugyan, az élete része lett. 1985-ben mint matróz lépett hajóra, s noha időről időre elhagyta a fedélzetet, hogy szolgáljon és védjen, végül mindig újra vízre szállt. Az autós komp kapitánya nem un bele a fuvarokba: „Ez a munka egyáltalán nem unalmas, mert minden út egy új út. Oda kell figyelni az időjárásra, a szélre, a vízi sportolókra, a hajókra, az utasokra. Mindig van, ami egy kicsit más, és sosem szabad kockázatos helyzetekbe belemenni, a szerencsével játszani, mert a hajózás nagy felelősség is. De ha az ember szereti és érti a munkáját, akkor miért ne csinálná jókedvvel?” A kapitány nemcsak a mindennapi helyzetekben optimista, a jövőt is derűsen látja. „Újra és újra vannak hídépítési tervek a sziget körül, de aztán sosem lesz belőlük semmi. A komp viszont jár és jár. Mindig bebizonyosodik, hogy szükség van ránk, és ahogy egyre többen költöznek ki, ez még inkább így lesz.”
Balatoni Attila
Alsógöd–Szigetmonostor
A Lepence nevű hajó már hosszú évek óta rendületlenül szeli a vizet Alsógöd és Szigetmonostor között. A két település kedvelt kis kompja olykor a Duna közepén, széllel szemben várja meg a hullámok lecsendesedését, máskor pedig a legerősebb jégzajlásban, volt, hogy oldalán tátongó lyukkal, a nagy ági hajók közül egyedüliként üzemelt, hogy utasait biztonságban a partra juttassa. Ilyen szilárdsággal tart ki a Lepence mellett a huszonnyolc éve fedélzeten lévő vezetője, Balatoni Attila is, aki anno csupán ideiglenes munkaként vágott bele a matrózkodásba. „Nem messze, az újpesti Duna-parton nőttem fel, így sosem volt tőlem idegen a víz közelsége. Amikor megszűnt az állásom, és egyre többet jártam át a szigetmonostori nyaralónkba, az itteni hajósok felajánlották a segítségüket. Így lett végül az ingázásból otthon és hivatás” – mondja a kapitány, és szerényen hozzáteszi, munkájáért nemrégiben polgármesteri kitüntetésben részesült, korábban pedig megszavazták az év révészének is. S bár Attila már nemigen talál kihívást a Dunán, az elismerések mindig ösztönzőleg hatnak rá, és ahogyan nevezi, a „kis old school hajója” megbízható eszközként segíti. Ha teheti, azért minden szezonban elvonul más vizekre is: „Levizsgáztam Horvátországban, hogy néha az Adrián is átéljem a vezetés élményét, de az az igazság, hogy egy-két hét után mindig hiányzik az itteni két település élete.” Arról, hogy milyen is ez, a Lepence belsejében látható kiállítás is hűen mesél, színesítve és gazdagítva a dunai kis hajó történetét.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
