Menü
N. N., a halál angyala (1970)
Ember legyen a talpán, aki követni tudja Herskó Jánosnak éppen a disszidálása idején bemutatott – és ezért a mozivásznakról hamar lekerülő – kalamajkafilmje, az N. N., a halál angyala cselekményét. Van itt minden: álhalál, intrika, paranoia, nyomozás, zsarolás, féltékenységi jelenetek, repesztés Vukán György jazzes filmzenéjére. Gábor Miklósé a főszerep, a tévés celebbé lett pszichológust, Korin Györgyöt alakítja, aki éppen a negyvenévesekről szóló új műsora bemutatójára készül, ám a nagy nap végzetesen félresiklik. A karrierista értelmiségiek minden gátlástalanságával és hiúságával megvert Korin egotripje során a budai hegyektől a belvárosig végigzötyög az egész városon, a Polski Fiat 125p volánjánál pedig az eseményekben rejtélyes szerepet játszó, hetyke stílusú taxisofőr, Navratil Nusi foglal helyet, akivel a pszichológus még a film elején enyeledik össze a Mészáros utcától a Lánchíd pesti hídfőjéig tartó, látványos előzési versenyben. Csak kapkodjuk a fejünket a fordulatokon, a nagy sűrűségben feltűnő színésznagyságokon (Ruttkai, Darvas, Mensáros, Sinkovits, Kállai, Bara, Dajka, Őze), és még Vitray Tamás is feltűnik önmagát alakítva. Herskó filmjét s benne Törőcsik Mari nagyszerű játékát a címszerepben sajnos nemigen jegyzi a közemlékezet, noha sok mindent megérthetünk-megérezhetünk belőle a korból, a lezárása pedig különösen emlékezetes: „Maga egy született brahista?” – villantja N. N. a taxi ablakán át elragadó mosolyát az immáron ismét saját autójában ülő Korinra, hogy aztán egy éles balkanyarral tűnjön el a színről, a pszichológus meg százzal röpül bele a Dunába. (L. B.)
A kis Valentino (1979)
Sz. László kocsikísérő úgy dönt, hogy nem adja fel postán a rábízott tizenötezer forintot, hanem megtartja magának, úr lesz, aki mindent megtehet. Például életében először csak úgy, céltalanul taxiba ülhet. Kevés ennél hitelesebb snitt van a magyar filmművészetben: az amatőr duó – Opoczki János és Farkas József – játéka egészen csodálatos, örökre beég. Ahogy a tányérsapkás taxis keze idegesen az 1200-as Lada kormányát babrálja, miközben lumpen utasát lesi. Ahogy ide-oda kémlel, mert szorult helyzetéből szabadulna, ahogy azt kérdezi: „És ha megállnánk a rendőrségnél? Éppen jön egy rendőrkocsi, nem sértődnél meg?”, abban benne pulzál az egész Kádár-kor. Kínos, nagyon kínos: érezni a Lada-szagot, a műbőr kabátokba pálló testekét, a Pitralon arcszeszt, a Nagykörút szmogját. Jeles András a hetvenes évek dokumentarizmusát állította a feje tetejére ebben az alapjaiban valóságábrázoló, mégis nagyon „csinált”, provokatív remekműben. A kis Valentino precíz korkép, egyben lírai kórkép az emberiségről, a civilizációról, amely a polgárság kipusztulásával csődöt mondott. „Majd jó lesz” – mondta a fiú. (M. G.)
Dögkeselyű (1982)
A mérnökből a puszta megélhetésért taxisorfőrré vedlett Simont munka közben megfosztják a pénztárcájától, a bűn pedig bűnt szül: a rendőrség nem foglalkozik ilyen pitiáner ügyekkel, a főnök bizalmatlan a taxissal szemben, a kis vagyonukat összekuporgató, idős, kispolgári szülők csalódottak, így hát Simon a saját kezébe veszi a sorsát. Cserhalmi György burnoutos Simonja rokonlélek a Taxisofőr Travisével, átgázol mindenkin, aki az útját állja, és segítségül hív bárkit, aki a törvényen kívül áll. Prostitúció, zűrös ingatlanügyek és taxilopások tarkítják 1982 barnásszürkén monokróm Budapestjét, a bűn hálóját ráadásul két kifogástalannak tűnő úrihölgy szövi évtizedek óta: keresett zsebmetszők, akik ennek a bűnügyi noirnak a pillangóeffektusát elindítják. Néhány hete a Budapesti klasszikus film maratonon vetítették az éppen negyvenéves Dögkeselyűt, András Ferenc kultikussá érett bűnfilmjét. (M. G.)
Egy teljes nap (1988)
Mindenki mindenhova hajt, össze-vissza fecseg, mégis mintha senki sehova nem tartana, semmiről nem beszélne Grunwalsky Ferenc nyomasztó taxisfilmjében, az Egy teljes napban. A roncsolt látvány- és hangvilág (a videóra vett nyersanyagot írták át 35 milliméterre) és a háttérben állandóan vibráló fehér zaj szimbolizálja a társadalmi neurózist, a rendszerváltás előtti évek kakofóniáját. Józsi, a taxis (Nemcsák Károly) boldogulni akarna, de erre semmi esély, a kölcsön, amivel a taxizást kezdhette, éppen lejár, visszafizetni nem tudja, jobb híján dönti magába a feleseket. Nyolcvanas évek végi apokalipszis, nincs jövő, a hétköznapokat barbár törvények uralják; Grunwalsky imbolygó, villódzó, recsegő filmtere kellően szűk ahhoz, hogy átérezzük, a piros 1310-es Dacia sofőrülésénél nincs klausztrofóbikusabb, nyomasztóbb hely jelen pillanatban e világon. (M. G.)
Linda (1984–1991)
A legtöbbször gyerekesen duzzogó és fizikailag gyakran a barátnője védelmére szoruló Emődi Tamás (Szerednyey Béla) – kezdetben a Volántaxi, majd a Gábriel Taxi kötelékében – valódi arkangyalként jár klumpás szerelme nyomában. A jellemzően utas nélkül közlekedő Zsigulijával, majd Opel Kadett kombijával éppen ott és akkor bukkan fel, ahol és amikor szükség van rá: a Linda nemcsak a magyar sorozattörténet egyik első feminista hősét teremtette meg, de – szembemenve a kor elvárásaival – az egyik első antiakcióhős férfi karakterét is. A lényeg persze a bűntények felgöngyölítése volt, a Linda viszont biztosan nem aratott volna akkora sikert a jól eltalált mellékszereplők nélkül. Ezek egyike volt a hősszerelmes, időnként még verseket is író „Tomikám”, aki minden szerencsétlenkedése és megmosolyogtató üzleti ügyeskedése ellenére – vagy éppen ezért – hamar belopta magát a hasonló állhatatossággal ritkán találkozó női nézők szívébe; a fél országot lázban tartotta, hogy ez a kedvesen bumfordi kelet-európai Grál-lovag és öntudatos rendőr barátnője eljut-e valaha ha nem is az oltár elé, de a hálószobáig. Ez végül örökre titok maradt, ami talán nem is olyan nagy baj, mert így legalább az illúziónk megmaradt: ilyen ártatlan, kamaszos rajongással is lehet éveken át szeretni valakit. (F. A.)
Szomszédok (1987–1999)
„Tréfás vagy, öreg! Én nem szóltam egy szót se a hétvégén, amikor ott fontoskodtál a torlaszoknál. Csak szeretném tudni, merre jársz.” „Én nagyra értékeltem, hogy te szó nélkül főzted a teát, és kented a zsíros kenyereket, amiket én elvittem a kollégáknak, de három-négy óránként mindig otthon voltam. Az nyilvánvaló, hogy az én taxizásomnak vége.” A teleregény 1990. november 1-jén bemutatott 92. fejezetének elején a Takács házaspár éppen reggelizik, Lenke néni szokás szerint házsártos, Taki bácsi szarkasztikus, kint, az utcákon meg zajlik az élet, aminek a Szomszédok közmondásos krónikása volt. Taki egyébként még kilenc éven át furikázta az utasokat a főváros vadkeleti utcáin, mindennapjainak állandó szereplője volt az ügyeskedő autószerelő, Veres úr, a szimplán Sofőr néven emlegetett kolléga, illetve a ravasz képű Taxis, aki a rendszerváltozás után nagynénjével, Lenke néni féltékenykedésének tárgyával, „Szép Ilonkával” üzemeltetett mercedeses magántaxicéget. A Szomszédok panelpuritanizmusa persze erkölcsileg ab ovo gyanúsnak talált minden efféle vállalkozást: Taki, a megtestesült taxisbecsület kipróbálta magát elitsofőrként, de aztán csakhamar visszaült a jó öreg piros Ladába. Horváth Ádám rendező az ellenszenves személyiségtípusok egész panoptikumát álmodta a Lantos utcába, még ha nem ez volt is a szándéka. Taki bácsi kivétel: talán Zenthe Ferencnek a papírízű dialógokon átsütő lénye tette, de messze ő volt a Szomszédok legszerethetőbb figurája. (L. B.)
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
