Érdekes módon Ady legemlékezetesebb toposzai között szép számmal találunk olyanokat, amelyek valamilyen utazási módhoz kapcsolódnak, a kompországtól Illés szekerén át az eltévedt lovasig. De maga a modernség lírája is tele van olyan közlekedési eszközökkel, amelyek poétikai téttel bírnak. Babits kacérkodása az avantgárd-expresszionista jegyekkel az automobilban találja meg a maga figuráját: „Igy a halálkocsi Ámerikát szeli, szeldeli, szegdeli, jár: / drága szekér kerekén, sima tó fenekén csupa kéj a halál” (Mozgófénykép). A halál és a gépkocsi összefonódása az akkoriban szédítőnek érzett sebessége és zabolátlansága miatt történhetett meg már Ady A Halál automobilján című versében is, Babitstól eltérően nem a metrummal és a ritmikával adva vissza a száguldást, hanem a hangutánzó és hangulatfestő szavak egymásra halmozásával, ismétlésével: „Töff-töff, robogunk / Motólás ördögszekéren, / Zöld gépkocsin. / Éljen az Élet, éljen, éljen.” József Attilánál pedig nem csak a szomorú életrajzi adatok miatt meghatározó a vonat, az Eszmélet utolsó strófájában a vonatablakban látott tükörkép egy olyan sajátos vizuális effektussal is bír, amely a fülkében álldogálót mintegy kivetíti a tájba, az elsuhanó vonatot nézőt pedig belehelyezi a járműbe: „Igy iramlanak örök éjben / kivilágított nappalok / s én állok minden fülke-fényben, / én könyöklök és hallgatok.”
Marshall McLuhan kanadai médiatudósnak, a médiaelmélet tulajdonképpeni atyjának a közlekedési és kommunikációs eszközökkel kapcsolatban van egy olyan elmélete, hogy egy új médium megjelenése mindig jobban láthatóvá, témává tesz valamit, amit addig nem vettünk észre, vagy legalábbis nem tulajdonítottunk neki olyan nagy jelentőséget. Az egyik szemléletes példája, hogy a vasút mitikussá tette a természetet a társadalom számára: az ártatlanság, a burjánzás terepévé, ahová vissza lehet vonulni a civilizáció elől. Hogy belássuk, mennyire igaza volt, érdemes visszaolvasni Arany, Petőfi és kortársaik írásait, akik a vasutat mint a modernizáció egyik eminens termékét üdvözölték. És minek a felfutása esett egybe ezzel a lelkesültséggel? A magyar tájlíráé.
Adynál a táj újra és máshogy jelenik meg a modernségben. Ha az eltévedt lovas és a kompország a honi viszonyok kritikájának eszköze, akkor a magyar tájat elsősorban mint politikai-szimbolikus teret emeli be a versekbe. Úgy is mondhatnánk, hogy utazás közben a magyar ugart látja meg, amikor vonatra száll, akkor pedig annak kontrasztját Párizshoz képest. Bár tudjuk jól, hogy Párizs elvarázsolja, Bednanics Gábor Modern mítoszok és az újraírás lehetőségei című könyvében felhívja a figyelmet arra, hogy Párizs és a magyar ugar összehasonlításában bár rendre az utóbbi marad alul, a magyar táj az, ami Ady költészete tekintetében termékenyebbnek bizonyul. Párizs ugyanis egy rögzített pozíció, legalább annyira kötött, mint a vasúti sínek, a vágyott hely, ahol ki lehet teljesedni az alkotásban és az életben: „Páris, jaj, be nagyon emlékszem: / Könnyű kocsi, sima uton” (Utólszor még Párisba). A magyar ugar viszont, ha mindig kritikai hangszínt von is maga után, Ady legfőbb ihletforrása, szimbólumainak eredete – és ha figyelembe vesszük a vissza-visszatérő lovas kocsit, akkor a szabadságé és az analitikus belátásoké is.
A kötött pályán utazás megjelenése az európai modernitás egyik új vívmányát hordozza magán: a rendszerezését, a tér és az idő beosztásáét. Ennyiben pedig az alkalmazkodást is megköveteli; időben kell kiérnünk a járműhöz, ha el akarunk jutni oda, ahová szeretnénk. Ezzel szemben a kocsi szabadságot ad, a volánnál ülő Halál fenyegetést hordoz, és még némi misztikum is kapcsolódik hozzá, mert a legritkább esetben tudjuk meg azt, hogy ki ül a bakon. Adynál az utazás már nem egységes-egzotikus tapasztalat és a fejlődés, az új emberré alakulás kulcsa, mint a 18–19. században. Nála valóban minden egész eltörött, már nem klasszikus útirajzot kapunk, nem a táj szimbolikus leírása a lényeges. Ady a kocsiablakból látja a magyar társadalmi és irodalmi viszonyokat, analizálja, majd beépíti őket saját verseibe – megvan a szabadsága, de tisztában van járművei fonákságaival, hogy ezek a kocsik mindig ócskák (Egy ócska konflisban), kopottak (Papp Viktor valceréhöz) és rosszak (Kocsi-út az éjszakában).