Szöveg: Demeter Anna
Fotó: Hölvényi Kristóf
Kaposvárról Bárdudvarnokon és Kadarkúton át, erős ködben vezet az utunk Hencsére, az alig négyszáz lelket számláló kis faluba. Az egyenes, hosszúnak tűnő főutca mentén egy vörösre festett családi ház hívja fel magára a figyelmet: szokatlan szín, rögtön kitűnik a többi közül. Lassítunk, várjuk, hogy a térkép is igazolja megérzésünket, majd elégedett mosollyal nyugtázzuk, jó helyre érkeztünk. Nem sokkal később kiderül, a ház, amely a Bogdán család otthona, nemcsak jó, de kivételes hely is, leginkább a lakói miatt.
„Jöjjenek, nem túl barátságos az idő, bent jó meleg van” – köszönt minket a kapuban az édesanya, Bogdán Lászlóné, majd betessékel az étkezőbe, ahol szerény mosollyal mutatkozik be a család feje, László és sorban a gyerekek, Noémi, Timi, Laci és Tomi. Miközben pedig a két lány férje is kedvesen üdvözöl minket, próbálunk az előttünk tornyosuló sütemények mellett a népes család tagjainak nevére is kellően koncentrálni.
Pár perc múlva az asztalt három orvossal, egy, a pályára készülő gimnazistával és két büszke, dolgos szülővel üljük körül. Ritka kép ez egy kis faluban, és ritka alkalom is, hiszen nehéz összeegyeztetni a Kaposváron élő és dolgozó testvérek beosztását. „Most viszont épp babaváró bulira készülünk, és mivel első unoka, különösen nagy az öröm” – magyarázza Laci, az idősebbik fiú, hamarosan boldog édesapa. Az orvosoknál az ügyelet, az egyedüliként otthon maradt legfiatalabb testvér és a szülők számára pedig az állattartás határozza meg a mindennapok ritmusát. „A földdel és a jószágokkal való munka a másik bevételi forrásunk amellett, hogy harmincnyolc éve a Volánnál dolgozom szerelőként” – kezd bele a történetükbe a családfő, a tősgyökeres hencsei Bogdán László. „Itt, a faluban nevelkedtünk, pont a szemben lévő házban. Heten voltunk testvérek, édesanyám háztartásbeli, apám kanász volt, téesztag, és minden ősszel fuvarosként, májustól pedig csordásként tevékenykedett. Mindketten rengeteget dolgoztak” – meséli, s hozzáteszi, mivel a feleségével ők is érzik a kétkezi munka súlyát, úgy döntöttek, hogy a gyerekeiknek mindenképp más utat kell járniuk. Ezért tették kötelezővé számukra a továbbtanulást.
Az elsőre talán meglepő szigor okát az édesanya, leánykori nevén Máthé Elisabetta Gizella szelíden magyarázza: „Kolozsváron éltem, a szüleim válása után édesanyám új családjával jöttem harminc évvel ezelőtt Magyarországra. Itt, Hencsén volt egy kedves ismerősünk, aki befogadott minket. A kaposvári piacon, egy boltban találtam állást, ahová rendszerint a hajnal négyes busszal indultam úgy, ahogy Laci a mai napig. Ezt az életmódot nem lehet megszokni.” László mosolyogva félbeszakítja: „A lényeg persze az, hogy azon a bizonyos hajnali buszon egyszer megkérdeztem, leülhetek-e mellé, és azóta együtt utazunk örömökön és nehézségeken át.” A pár találkozása után nyolc hónappal össze is házasodott. Ekkor megfordult ugyan a fejükben, hogy mint sokan mások, elhagyják a falut, végül maradtak. „A feleségem rokonai elköltöztek, de a Bogdán család itt volt körülöttünk, szinte egy utcában. Elisabetta egy idő után már teljeskörűen a jószágokkal foglalkozott, így itthon tudott maradni a gyerekekkel” – eleveníti fel az édesapa. Szerinte minden családban ez lenne az ideális felosztás, hiszen egy kisgyereknek leginkább az otthoni környezetre van szüksége.
„Igazából mi mindig itthon voltunk – erősíti meg a gyerekek oldaláról Noémi, a legidősebb testvér. – Az állatok körül is szívesen segítettünk, bár sosem mehetett a tanulás rovására. Nyilván néha jobb lett volna mesét nézni, de ha visszagondolok, sokkal többet értünk el így.” Hozzáteszi, hogy számára a kollégiumi élet hozta meg a visszaigazolást, amikor látta, vele ellentétben rengeteg csoporttársa elveszett az önállósodás folyamatában. Timi rögtön reflektál nővére gondolataira: „Annak idején én sem feltétlenül a jó részét érzékeltem az életvitelünknek. Farsangkor minket öltöztettek be utoljára, mert anyunak az állatokat kellett ellátnia, izgultunk, hogy odaér-e a szülőire, és sokszor nyűgnek éreztem a hétvégi korai kelést is, amire azért volt szükség, mert még kézi erővel dolgoztunk a földeken. A magam részéről most tudom igazán értékelni azt, ahogyan felnőttünk. Sőt, már büszkén mesélem a barátaimnak is.”
Hittel legyőzött hitel
Ahogy hallgatjuk a lányokat, tekintetünk a falakon lévő fotókra és ajándéktárgyakra terelődik. Őszinte mosoly, megelégedettség tükröződik az arcokon és figyelmes szeretet a díszeken, holott mindennek a hátterében rengeteg lemondás húzódott meg. „Nem volt baráti találkozás, bulizás, még a falunapról is haza kellett érnünk este nyolcra. Ha esetleg hármast kaptunk valamiből, egy hétig nem nézhettünk tévét, és nem kapcsolhattuk be a számítógépet” – mesélik egymás után. Megtudjuk, egy frankalapú hitel is megnehezítette a gimnazista éveiket, amikor szinte alig látták a folyamatosan dolgozó szülőket. „Ettől függetlenül soha nem mondtak nemet arra, ami az előrehaladásunkat szolgálta. Akár könyvről, akár nyelvvizsgáról, akár jogosítványról volt szó, valahogy előteremtették rá a pénzt.” A hitel visszafizetésének ideje alatt pedig egy másfajta ajándékot is kapott a család. „Tomi, a mi kései meglepetésünk pont ennek a nehéz időszaknak a közepébe született, így gyakorlatilag mi voltunk vele pici korától kezdve. Sokszor aludt el arra, hogy történelemleckét olvastunk neki, ez meg is látszik rajta” – mutat büszkén Timi a legkisebbre.
„Apuék mondják, hogy el is lettem kényeztetve, de azért ennek megvan ám a böjtje. Most, hogy mindenki elköltözött, hármuk feladata hárul rám egyszerre” – nevet Bogdán Tomi, de persze azért elismeri, testvérei mindig a támaszai voltak. Különösen aktív gyerekként azt azonban nehezen viselte, ha hozzájuk hasonlították őt, vagy épp összekeverték a nevét az iskolában, ezért szándékosan másik gimnáziumban tanult tovább. „Nem csak a történelemmel, a természettel is nagy barátságot ápolok, hegyet mászom, kirándulok, és miattam állandósult itthon a macskatartás is. Katonaorvosi pályára készülök, de a szorgalmamat tekintve meglátjuk, hogyan alakul majd az utam” – mondja Tomi. Testvérei szerint kevésbé bízik magában. „Próbáljuk vele megértetni, hogy volt, amikor mi is azt hittük, lehetetlen elérni a kitűzött célt, ő pedig nemcsak jó, de még jobb is, mint amilyenek mi voltunk, csak nehezen hiszi el” – magyarázzák a többiek. Majd édesanyjuk is csöndesen megszólal: „Emlékszem, amikor nálunk vendégeskedett egy ismerős, Tomi tőlem érdeklődött, vajon hány testvére lehet. »Egy« – mondtam, mire csak ennyit szólt: »Szegény!« Ebben a nehezebb időszakban tényleg a gyerekeknek köszönhetően sikerült kialakítanunk egy működő rendszert: miközben Noé sütött, Timi takarított, Laci boltba járt, ellátták Tomit, télen pedig iskola után mindenki behordott három kosár fát tüzelőnek.” „Egyébként nem is lehetett másképp megoldani a helyzetet – veszi át a szót az édesapa–, ugyanis a műszakom után én is a jószágokhoz mentem. A munkahelyemen sem árultam el, hogy három-négy órát alszom naponta. Szerencsére sikerült visszafizetnünk a hitelt. Lehet, hogy nem tálcán kínáltuk a lehetőségeket a gyerekeinknek, de attól még, mert egy szülő jómódú, a gyermeke nem biztos, hogy életrevaló lesz. Amit ők az évek során kaptak tőlünk, azt hiszem, többet ér.” Felesége hozzáteszi: „Tudom, hogy a mi gyerekeink bárhol lesznek is a világban, segíteni, bátorítani fogják egymást.” A szülők szerint a legfontosabb a hit, ,,mert ha nehézségek idején az ember bízni tud valamiben, az előreviszi”.
Gyógyítás szívvel – lélekkel
Ezt a leckét pedig, úgy tűnik, különösen megfogadták a Bogdán gyerekek: nemcsak egymást, a hozzájuk érkező embereket is napi szinten segítik. Noémi gyerekgyógyászként, Timi háziorvos-rezidensként, Laci baleseti sebészként dolgozik. „Legidősebb testvér lévén biztos voltam benne, hogy gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Nem titok, a kalandkedvelő öcsénkkel annak idején sokat jártunk az ügyeletre, engem pedig megfogott, ahogyan az orvosok szakmai és lelki síkon viszonyulnak a szülőkhöz és az ő legféltettebb kincsükhöz” – meséli Noémi. Timi a doktori cím előtt hit oktatói pályára is készült, végül szintén a szakmában fellelt lelki oldal vezette az orvosi pályára. Laci pedig saját műtéti tapasztalataiból kifolyólag választotta az orvosi egyetemet: „Hihetetlen dolog, ha az elviselhetetlennek tűnő fájdalmaink egy segítő kéz által egyszerre megszűnnek. Ezt az élményt szerettem volna átadni.”
A történetek közben előkerül a családi fotóalbum is, amely a Bogdán szülők huszadik házassági évfordulójára készült. Miközben közösen lapozzuk a fényképeket, a sikeres fiatalok elmondják, ahhoz, hogy helytálljanak a szakmájukban, a falusi élet biztos alapot adott. „A környezetünkben rengeteg szegény, illetve kisebbségi ember él – ahogyan mi is azok vagyunk édesapám révén –, ezért sosem volt problémám azzal, hogy később, orvosként mindenkivel megtaláljam a hangot. A sürgősségi osztályon töltött gyakorlatom idején a kollégáim általam csodálkoztak rá, milyen könnyen szót lehet érteni egy roma családdal” – mondja Timi. Noémi helyesel: „Az orvosnak kell megtennie az első lépést. Ha ő nem próbálja meg a szükséges nyelvezetben és stílusban megértetni a beteggel a helyzetét, elveszíti a bizalmát.” Laci a szülőfalujukra visszautalva elmondja, egyáltalán nem érzik magukat különlegesnek attól, hogy mindannyian egyetemre mentek, de nagyon hálásak az itteni közösség támogatásáért: „Az itthon töltött hétvégék után a vasárnapi busz felé menet sokan még integettek is nekünk. Jó érzés volt.”
Szilveszter a földeken
Édesapjuk büszkén végignéz a fiatalokon, látja, mindannyiuk sajátja az általa sokszor emlegetett alázat. „A jó kommunikációra vidám példát is tudunk mondani. Amikor Laci bekerült a gimnáziumba, megtanulta, hogy a »Csókolom!« helyett a »Jó napot kívánok!« a helyes köszöntés. Másnap bement a boltba, és friss tudását hangosan továbbította az eladó Aranka néninek. Szegény utána gyorsan riasztotta is a nagymamát, mondván, valami történt a gyerekkel, biztos haragszik rá valamiért, hogy ilyen illetlen volt” – meséli az apuka, majd a nevetésben előkerül egy másik történet is. „Arra emlékeztek, amikor a nagypapa összevissza volt karcolva, és kiderült, hogy fára mászott? Megkérdeztük, mi történt pontosan, és csak annyit mondott: »A nagymamátok meggyet szeretett volna enni…«” – idézik fel a gyerekek az imádott nagyszülőkről őrzött pillanatokat.
A színes családi történeteket követően kimerészkedünk a szürkés télbe, a sokat emlegetett istálló felé – ez mára Tomi terepe lett, aki pici kora óta élvezi a traktorozást és a kinti világot. „Szeretek a gazdaságban tevékenykedni, talán jobban is, mint tanulni” – mondja mosolyogva, mire édesanyja, aki közben felügyeli a jószágokat, gyorsan hozzáteszi: ettől függetlenül nem ezt az életet kívánják neki. Az istálló körüli séta közben szóba kerül, hogyan éli meg a család a falvakban általánosan tapasztalható elvándorlást. „A fiatalok leginkább külföldre indulnak, de azt tapasztalom, hogy néhány év múlva visszatérnek. Sokan rádöbbentek már, hogy ott sem egyszerűbb az élet. A falvakban egyébként akkor maradnának, ha ezek az apró települések mindent megadnának, amit a nagyobb városok kínálnak: óvodát, iskolát vagy épp jól kialakított fűtési rendszert” – hangzik a válasz.
„Mi itt megtanultuk megbecsülni a dolgokat. Tudjuk, hogy mit akarunk elérni az életben, és abban nem szerepel, hogy jachttal bejárjuk a világot, boldog családot szeretnénk. Nekem a mai napig hiányzik a falusi élet. A mostani életünk a városhoz köt, de remélem, egyszer visszaköltözhetek Hencsére” – mondja Laci meghatódva. „Addig is várjuk a karácsonyt meg a szilvesztert – erősíti meg fiát az édesapa. – Olyankor mind együtt vagyunk, a teljes rokonság csaknem negyven főt tesz ki. Előfordult, hogy valamelyik gyereket elszólította egy sürgős eset, vagy minket éppen kint a földeken munkálkodva ért az új esztendő, de ezek is a közös történeteink. Addig jó, amíg együtt tudjuk mesélni őket.”
Komárom versenygépe, Szőnyi Ferenc a negyvenes évei közepén pattant kerékpárra, hogy nem sokkal később üstökösként robbanjon be az ultrasportolók elitjébe. A nemzetközi sporttársadalomban Racemachine néven ismert sokszoros bajnok ma szerte világon példakép, és nem is csak a hihetetlen sporteredményei miatt.
Pat Szlovákia legdélibb pontja. Itt építette fel Pém Bálint családi gazdaságát, ahol különböző fajtájú és színű mákokat termeszt és dolgoz fel, s közben újabb és újabb közösségi összefogásra épülő terveket sző.
Komáromtól nem messze, Pat határában terül el Szalay László és Erzsébet birsalmakertje. A házaspárnak a fák gondozása valódi feltöltődés, kézműves termékeikkel pedig elhivatottan népszerűsítik a kissé elfeledett gyümölcsöt.
Kava Komárom központjától északra fekszik, itt alakította ki Polgár Sándor a méhészetét. Betérve hozzá hamar megértjük, nemcsak azért talált itt otthonra, mert eszményi helyszín a méhészkedéshez, hanem mert ez az a hely, ahol önmaga lehet.fere
Érezték, hogy egyszer az életben még válthatnak, és így is tettek. A komáromi Varga Zsuzsa és Ferenc huszonhét év után döntött úgy, hogy belső terek helyett apró, festett bonbonokat álmodik meg. Bátorságuk és tehetségük jutalma pedig Oscar-díj lett – a csokoládéké. A Zax manufaktúrában jártunk.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
