Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Földházi Árpád
A randevúzó párok, sikeres vizsgára koccintó egyetemisták, fáradt gőzt kieresztő kollégák és születésnapot ünneplő családok forgatagában helyet kap az állandóság. Hagyományok születnek, illetve támadnak fel a régi-új falak között. A folyamat szinte észrevétlen. Csupán annyi történik, hogy a „foglalt” táblákat időről időre a legkülönbözőbb asztaltársaságok ülik körbe, hogy aztán a pincért magukhoz intve a szokásosat kérjék. Csakúgy, mint egykor Karinthyék. Olyan klubok és baráti körök ezek, amelyek talán nem is léteznének a Hadik és a Szatyor nélkül, de amelyek nélkül a kávézó, illetve a bár sem lenne az, ami.
„A kávéház félreeső sarkában ülnek. Előttük a sakktábla pepita lepedője: órák óta könyökölnek fölébe. Nem lát és nem hall ez a két ember, világok dőlhetnek össze: a földrengést is legfeljebb abból vennék tudomásul, hogy valamelyik figura félrecsúszott” – a Karinthy Frigyes által felelevenített játszma egyik főszereplője akár ő maga is lehetett. Az író ugyanis rajongott a sakkért. Egy tárcájában humorral vegyes nehezteléssel meg is jegyezte, hogy „még mindig vannak, akik gyengémnek tekintik legerősebb szenvedélyemet”, noha éveken át még a Hadikban székelő Kelenföld–Lágymányosi Sakkkör elnöki tisztségét is ő töltötte be.
Száz évvel később járunk. A kávéház felső szintjén ülnek. Előttük a sakktáblák pepita lepedői. Órák óta könyökölnek fölébe. Nem látnak, és nem hallanak, sőt sokáig arról sem tudtak, hogy játékukkal milyen hagyományt élesztenek újjá. A huszonéves fiatalok nem emiatt alapítottak sakk-klubot, és töltik meg néhány havonta a Hadik galériáját. Azt is csak később, egy Wikipédia-szócikkből tudták meg, milyen elődök nyomában lépdelnek bábuikkal. „Talán nem is baj, hogy így alakult. Ha tisztában vagyunk vele, hogy a magyar irodalom nagyjai is így ütötték el itt az időt, lehet, hogy a nyomás miatt bele sem vágunk. Olyan szempontból azonban biztosan az ő örökségüket visszük tovább, hogy pont ugyanazért játszunk, mint ők: egyszerűen szeretünk sakkozni” – mondja Bulcsú, az esemény megálmodója. Épp a bezártság idején fogalmazódott meg benne a közösségi esemény gondolata.
„A covidjárvány alatt sokan elkezdtek a neten sakkozni, és akkoriban jelent meg A vezércsel című sorozat is, amelyben szintén nagy szerepet kap a játék. Ez a kettő valóságos búmot okozott. Nagyon sokan vagy leporolták a régi táblájukat, vagy megtanultak sakkozni. Én az előbbi csoporthoz tartozom, öcsémmel a gyerekkori szokásunkat élesztettük fel” – meséli a mellette ülő testvérére mutatva.
Ahogy a pénzügyi tanulmányokat folytató egyetemista egyre több barátjának beszélt régi-új szórakozásáról, egyre többükről derült ki, hogy osztoznak a hobbijában. Létrehozott számukra egy közös csetcsoportot, és az addig csak otthon, a gép előtt játszó fiatalok rövidesen már a Hadik asztalai körül ültek. Azóta tízen-húszan negyedévente egyszer profi és amatőr kategóriára osztva mérik össze tudásukat. Ezek persze nem hivatalos versenyek, az eredményt is csupán kockás papíron vezetik a szervezők, de oklevél azért jár a győztesnek, sőt előfordul, hogy sakknagymester vagy országos bajnok is tiszteletét teszi egy-egy esten. „A sakk egyik nagy előnye, hogy minden szinten élvezetes” – osztja meg Bulcsú a tapasztalatait. „Illetve hogy lehet nagyon felkészülten és ösztönösen is játszani” – teszi hozzá az öccse, Árpi. „Ráadásul sosem tudhatod, milyen játékos ül le veled szemben. Lehet fiatal, idős, nő, férfi, bárki meg tud lepni. Az előítéletekkel itt le kell számolni” – toldja meg a profik kategóriájában játszó Efraim.
A sakk-klub azonban egy meglepően erős ellenfélnél váratlanabb találkozásokat is hoz. „Én hihetetlen módon tíz év után itt találkoztam újra a gyerekkori legjobb barátommal. Az általános iskola után másfelé sodort minket az élet. Bár mindig legyőz sakkban, nincs harag, azóta is újra rendszeresen találkozunk” – tudjuk meg az újságíróként dolgozó Balázstól.
Így történt, hogy a sokszor kritizált netes játékoknak, sorozatoknak és közösségi oldalaknak meg persze nem kevés kezdeményezőkészségnek hála, újjászületett egy törzsasztal a Hadikban. És bár Karinthy tárcájában nem kevés öniróniával jelenti ki: „Á, nem szeretem a kávéházi sakkozókat”, a fiatalok közé biztosan jó szívvel ülne be egy partira.
Mindenki vágyik rá, hogy legyen egy hely, ahol azt mondhatja a pincérnek:a szokásosat. Cikksorozatunkban Olyan klubokat, törzsasztalokat és baráti köröket mutatunk be, amelyek talán nem is léteznének a Hadik és a Szatyor nélkül, de amelyek nélkül a kávézó, illetve a bár sem lenne az, ami.
Mindenki vágyik rá, hogy legyen egy hely, ahol azt mondhatja a pincérnek, hogy a szokásosat. Cikksorozatunkban Olyan klubokat, törzsasztalokat és baráti köröket mutatunk be, amelyek talán nem is léteznének a Hadik és a Szatyor nélkül, de amelyek nélkül a kávézó, illetve a bár sem lenne az, ami.
Babos „Zsili” Bertalannak, a Szatyor Bár és Galéria festőjének alkotásait meghökkentő látvány és kísérletezés jellemzi.
A Hadik és a Szatyor bő évszázadát teljes egészében feleleveníteni lehetetlen, így meg sem kíséreljük. Helyette pillanatképeket kimerevítve időzünk el olyan momentumoknál, amelyeknek szívesen lettünk volna szemtanúi.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
