Mácsai István festőművész szerteágazóan gazdag életművének befogadását mindig egyfajta tanácstalanság övezte a szakmában: munkáit lehetetlenség a hazai képzőművészeti kánonok rendszerébe illeszteni és ott szemlélni. Ennek legfőbb oka az, hogy a közvélemény, pontosabban a műkedvelő közönség körében töretlenül népszerű alkotó soha nem tartozott egyetlen jól körülhatárolható művészeti csoportosuláshoz, stílushoz, szellemi áramlathoz. Bár pályakezdő festőként az ötvenes években belevetette magát a szocreálba, és ezt az időszakát később sem tagadta meg, az 1956 körüli törés, valamint az azt követő alkotói elbizonytalanodás után viszonylag hamar, a hatvanas évek elejére megtalálta saját hangját. Azt a hangot, amivel távol tartotta magát nemcsak a szocialista modernizmustól, de a Kádár-korszak ellenkultúráját a képzőművészetben képviselő neoavantgárd törekvésektől is. Realizmusa leginkább az 1920-as években Németországban kibontakozó új tárgyiasság szemléletével, valamint az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában az 1960-as évek legelején megjelenő új realizmussal rokonítható. Ha Mácsai festményeinek lényegét próbáljuk megfogni, leginkább az elvágyódás, a korszakban nem egy alkotó esetében megnyilvánuló belső emigráció gesztusaként tekinthetünk rájuk, munkái egyszersmind kifejezetten hiteles képet adnak az akkori évtizedek valóságáról.

A Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtárban Elmozdul a fal – Mácsai István Kiscellben címmel decemberben nyílt és április 2-áig megtekinthető gyűjteményes kiállítás már címével és a tárlat részeként a templomtér közepén felépített látványos, mozgó installációval is arra próbál kísérletet tenni, hogy kiszabadítsa az életművet a takarásból. A kurátor B. Nagy Anikó legfőbb szándéka, hogy az utólagos kanonizáció helyett számos megközelítésből, tág értelmezési keret segítségével ösztönözze a képek befogadásának folyamatát.