Szöveg: Leimeiszter barnabás
Fotó: földházi árpád
A Csonka János Emlékmúzeum és a Zipernowsky Stúdió között, srévizavé a Hadikkal, a Bartók Béla út 37. alatt megbújik egy kis üzlet, amely előtt önkéntelenül is lelassítja lépteit az ember, és kíváncsian beles a kirakatba: nem minden sarkon találni ilyen különleges boltot. A Bartók Béla út rehabilitációjának még a gondolata sem született meg, és hol voltak még a felkapott galériák és kávézók, amikor a Figaro már legenda volt, generációk találkozási helye. A fiatal tulajdonos, Szabó István egy órával nyitás előtt enged be az üzletbe. Az apró alagsori helyiség egyelőre félhomályba borul, a polcokon különös tárgyakat pillantunk meg: műujjakat, varázspálcákat.
„Nagyapám, Szabó István eredetileg fodrász volt, az üzlet neve is erre utal – kezd bele rögtön a hely történetébe, amint leülünk a pultnál. – Itt, a Bartókon dolgozott. A kliensei közé tartozott egy bűvész, bizonyos Herczegh János, az ő mutatványait látva támadt kedve bűvészkedéssel foglalkozni. A második világháború után járunk, nagyjából húszéves lehetett ekkor. A nagypapa hamar túlnőtt a mesterén, megkapta az előadó-művészeti engedélyt, és keresett bűvész lett belőle, rendszeresen szerepelt éjszakai szórakozóhelyeken olyan legendák társaságában, mint a később nemzetközi karriert befutó Potassy Pál vagy Rodolfo. A szemközti Szatyor Bárban is sokszor fellépett.”
Idősebb Szabó István artistacsoportok oldalán gyakran turnézott külföldön, így jutott el Bulgáriába, ahol egy bűvészboltot meglátogatva jutott eszébe, hogy Budapesten is kellene nyitni egy szaküzletet. Persze egy effajta magánvállalkozás létrehozása a hatvanas évek politikai közegében korántsem ment könnyen. „Tulajdonképpen csoda, hogy megnyithatta a Figarót. Valószínűleg nem vették komolyan” – mosolyog István. Az üzletnyitási engedély megszerzése mellett az árukínálat kialakítása jelentette a nagy nehézséget. Az nyilván nem volt opció, hogy nyugatról importálja a termékeket, így az utazásai során vásárolt kellékeket gyártatta le magyarországi iparosokkal.
Az alapító a nyolcvanas években átengedte az üzlet vezetését fiának, ifjabb Szabó Istvánnak, aki ugyancsak kiemelkedő alakja volt a magyar bűvészvilágnak: ő volt az első, aki a Fővárosi Nagycirkuszban úgynevezett close-up műsorral tette le vizsgáját, s ehhez a stílushoz kapcsolódó eszközökkel bővítette a bolt kínálat.
A szakma nagy öregjei, akik még a hagyományos színpadi bűvészet iskoláját képviselték, kicsit dohogtak a kártyával, golyóval, érmével végzett kézügyességi mutatványokat látva, ám az idő Szabót igazolta. Riportalanyunk, a sorban harmadik Szabó István már beleszületett a bűvészlétbe. Kisgyerekkora óta ott sertepertélt a Figaróban, amikor csak tehette, iskola után, nyári szünetben mindig lejárt a pezsgő hangulatú helyiségbe édesapja és nagyapja mellé, hogy ellesse a fortélyokat. Tizennyolc évesen vette át az üzletet, egyetemi tanulmányai mellett menedzselte a Figaro ügyeit, gondoskodott arról, hogy a hely az maradjon, ami: a magyar bűvészvilág első számú műhelye. Közben szépen haladt előre a karrierje: barátaival megálmodta a nagy sikert arató Szemfényvesztő bűvészshow-t, állandó fellépő volt az A38 hajón, 2015-ben pedig a milánói világkiállítás hivatalos bűvészeként tartott telt házas előadásokat. Tavaly többek között a Fővárosi Nagycirkusz Magic Show-jában láthatta a közönség.
Beszélgetésünk közben István bemutat néhány alaptrükköt. Milyen furcsa, hogy miközben egy végletekig racionális, elvarázstalanodott korban élünk, a bűvészet változatlanul lenyűgözi az embert – töprengünk. Tudjuk persze, hogy amit látunk, illúzió, de lövésünk sincs, hova tűnik a bűvész markából az a fránya kendő, hogyan kerül a pakli tetejére a találomra kiválasztott lap, majd változik át az egész kártyacsomag egyszínűvé, egyszámúvá. Ahhoz, hogy valaki ezt magabiztosan, bakik nélkül művelje, fenntartsa a varázslás látszatát, olyan képességekre van szükség, amelyek már-már ténylegesen mágikusnak nevezhetők, gondolnánk. István meglepetésünkre leszögezi: a bűvészet teljesen demokratikus műfaj. „Ahhoz, hogy valakiből kiemelkedő zongorista legyen, vélhetően született adottságok kellenek. A bűvészetben viszont akár a kézügyesség hiánya is pótolható megfelelő szakmai tudással. Tudom, közhelyesen hangzik, de itt tényleg a szorgalmon meg a kitartáson múlik minden. Rengeteget kell gyakorolni, és közben felszedni a tudást, az intelligenciát, amivel össze lehet rakni a mutatványokat. A bűvészetnek egyébként hatalmas a szakirodalma, nekem is van otthon néhány száz könyvem, sőt a többi bűvésszel meg is osztjuk a beszerzett köteteket, hihetetlen dolgokat lehet eltanulni belőlük.”
A gyakorlásnak nincs is jobb terepe, mint a Figaro, ahol a kereskedés inkább csak fedőtevékenység: a kis üzlet a magyar bűvészvilág szíve és agya, fő tudáselosztó központja. Magyarországon a bűvészoktatásnak nincsen intézményes kerete, a szakmai ismeretek személyről személyre szállnak át. „Valószínűleg sok száz éve ugyanúgy zajlik a nevelés: annak, aki hivatásszerűen szeretne a bűvészettel foglalkozni, mestert kell találnia magának” – magyarázza a tulajdonos. Ezért is fontos hely a Figaro: ide betérhet bárki, a bűvészeszközökkel éppen csak ismerkedő gyerekek, a kezdő vagy haladó bűvészpalánták, hogy tanácsokat kérjenek, ellessenek egy-egy mutatványt, a pult mögött álló profi bűvészek – István mellett Susán Péter és Gombkötő Alex – készséggel állnak rendelkezésükre. „Amikor lejönnek ide azok, akik bűvészkedéssel szeretnének foglalkozni, segítünk nekik elsajátítani egy alaptudást, ha pedig valakinél mélyebb érdeklődést is tapasztalunk, akkor a mesterekhez irányítjuk őt. Sokat jár hozzánk régi családi barátunk, a szakma doyenje, Molnár Gergely, az övé remek példa arra, hogyan működik az egész: ha valaki nála akar tanulni, be kell mutatnia, mit tud, és ő ez alapján dönti el, akarja-e mentorálni az illetőt. Az elmúlt két évtizedben lényegében Magyarország legjobb bűvészei lettek, akik az ő keze alól kikerültek, világ- és Európa-bajnokságokat is nyertek.”
Híresek a spontán módon alakuló „klubdélutánok” is, amikor barátok-ismerősök – a legjobb bűvészek – látogatnak el az üzletbe, hogy megmutassák egymásnak új ötleteiket és trükkjeiket, tippeket és fogásokat cseréljenek. István hangsúlyozza: bár fontos a családi háttér, a bűvészdinasztia három generációjának egymásra épülő munkája, elsődlegesen a szorosan összetartó baráti közegnek köszönhető, hogy a Figaro változó rendszerek és divatok sodrában is fennmaradt. Időről időre nyílnak bűvészboltok, de nem sokáig tart ki a lendületük, a Szabó-féle üzletet viszont megkerülhetetlenné teszi, hogy minden valamirevaló bűvész itt kezdte és kezdi pályafutását, mert évtizedek óta olyan segítséget és kreatív támogatást kapnak itt, amihez sehol máshol nem jutnának hozzá.
A tulajdonos megemlíti, hogy karácsony előtt megváltozik az üzlet közönsége, megjelennek a kissé tanácstalan szülők, nagyszülők, akik szeretnének valamilyen bűvészkelléket tenni a fa alá. Klasszikus választás a Figaro bűvészdoboza, amely az alapítás óta megtalálható kínálatban, a változó korízléshez igazodó dizájnnal és tartalommal. Egy vitrin tetején meglátjuk az eredeti, piros, rajzolt dobozt, rajta a karját széttáró bűvésszel – három évtizeden át volt ez az üzlet védjegye. Ma elegáns kék dobozban lapul meg a szett, benne nyolc alapfelszerelés, gondolatolvasó mutatvány, poharas-labdás, kendős trükkök leírása.
Laikus vásárlóból az év többi részében kevesebb akad, ilyenkor főleg a bűvészkollégák frekventálják az üzletet, akik a kötelező felszerelések mellett beszerezhetik a legmenőbb, legkorszerűbb kellékeket is. Hazai bűvészcikkgyártásról, mint István elárulja, sajnos már nemigen beszélhetünk. „Az iparosok, akikkel valaha dolgoztunk, nyugdíjba mentek, vagy meghaltak. Van olyan eszköz, amit szívesen gyártatnánk mi magunk, de nem találunk hozzáértő szakembert, pedig nyitottak vagyunk a hazai ötletekre. Az áruink javarészt Olaszországból, illetve Amerikából érkeznek. Az alapeszközökből fogy a legtöbb, a golyós kelyhekből, illetve a Bicycle márkájú kártyából. Utóbbit szerte a világon használják a bűvészek, nem kimondott bűvészeszköz, sima kártyacsomag, de nagyon jó a minősége, olyan dolgokat tudunk bemutatni vele, amiket más kártyával lehetetlen lenne.”
Hogy mekkora a Figaro mögött álló szubkultúra? „Nemzetközi összevetésben sincs miért szégyenkeznünk – mondja a tulajdonos. – Van egy nagyon szűk, profi bűvészekből álló réteg, lehetünk huszonöten-ötvenen. Vannak kimagasló tehetségű bűvészeink, rendre jól szereplünk a háromévente rendezett világbajnokságokon. Az angliai Blackpoolban tartják a bűvészek éves konferenciáját, ahova a világ minden pontjáról érkeznek szakmabeliek, az egyik évben magyarok trükkjeit vittük ki, kifejezetten jól fogadta őket a publikum. És a magyar bűvészek füzeteit is szeretik. Érdekes jelenség a bűvészboltturizmus: ha a bűvész elmegy külföldre, ellátogat az ottani szaküzletbe, keresi a harminc-negyven oldalas, angol nyelvű füzeteket, amiket egyegy helyi bűvész állított össze az ötleteiből. Mi is árusítunk ilyeneket.” Sietve hozzáteszi: a bűvészvilág éltető erejét nem a szigorúan vett szakmabeliek jelentik. „A profikon kívül nagyon sok a szenvedélyes félprofi, amatőr bűvész, akinek nem egy folyamatosan kiegészített, begyakorolt műsora van, hanem mondjuk este, amikor hazaér a munkából, héttől tízig bűvészkönyveket olvas, és közben gyakorol. Olykor egészen elképesztő ötleteik vannak, igazából ezek a szenvedélyes amatőrök viszik előre a szakmát.”
Istvánék a profi és amatőr bűvészeken túl persze szeretnék minél szélesebb közönség előtt kitárni az ajtót. Az utóbbi évtizedben nagy örömmel figyelték a Bartók újjáéledését, és csatlakoztak a helyi boltok és kultúracsinálók egyesületéhez is, velük együttműködésben minden évben fellépnek az Eleven tavasz és az Eleven ősz nevű rendezvénysorozaton, „varázsteraszt” nyitva a bejárat előtt. A lokálpatrióta szerepvállalás már csak azért is természetes, mert a bűvészcsalád három nemzedékének élete mindenestül a környékhez kapcsolódik: osztoztak az itt élőkkel a derűs és a tragikus pillanatokon egyaránt. 1956-ban, mikor a Móricz Zsigmond körtér súlyos harcok színhelye volt, idősebb Szabó István csatlakozott a szabadságharcosokhoz, Molotov-koktélok gyártásához szükséges alapanyagokat csempészett. A rendszerváltozás után az ötvenhatos vitézi rend tagjává avatták, büszkén viselte neve előtt a v. rövidítést. A legifjabb Szabó István nemkülönben ízig-vérig Bartók Béla úti gyerek. „Ide jártam általános iskolába, a Szent Margitba középiskolába, utána pedig a Szabadság híd túlsó végén, a Corvinuson tanultam. Felnőttként a bolttól néhány házra vettem lakást. – sorolja. – Zseniális, hogy néhány méteren belül mindent megtalálok itt. Ha a barátaimmal meginnék egy sört, megnéznék egy kiállítást, vagy éppen meghallgatnék egy felolvasóestet, számtalan lehetőség közül válogathatok. Tulajdonképpen ki se kell tennem a lábamat az utcából.”
Komárom versenygépe, Szőnyi Ferenc a negyvenes évei közepén pattant kerékpárra, hogy nem sokkal később üstökösként robbanjon be az ultrasportolók elitjébe. A nemzetközi sporttársadalomban Racemachine néven ismert sokszoros bajnok ma szerte világon példakép, és nem is csak a hihetetlen sporteredményei miatt.
Pat Szlovákia legdélibb pontja. Itt építette fel Pém Bálint családi gazdaságát, ahol különböző fajtájú és színű mákokat termeszt és dolgoz fel, s közben újabb és újabb közösségi összefogásra épülő terveket sző.
Komáromtól nem messze, Pat határában terül el Szalay László és Erzsébet birsalmakertje. A házaspárnak a fák gondozása valódi feltöltődés, kézműves termékeikkel pedig elhivatottan népszerűsítik a kissé elfeledett gyümölcsöt.
Kava Komárom központjától északra fekszik, itt alakította ki Polgár Sándor a méhészetét. Betérve hozzá hamar megértjük, nemcsak azért talált itt otthonra, mert eszményi helyszín a méhészkedéshez, hanem mert ez az a hely, ahol önmaga lehet.fere
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
