A Trefortba járni világnézet – Iskolatörténeti könyv jelent meg Teller Ede egykori iskolájáról
Diákcsínyek, robbanó szemétkosár, legendás tanáregyéniségek. Egykori diákok visszaemlékezéseit gyűjtötte össze az ELTE gyakorló gimnáziuma.
Menü
Szöveg: Hulej Emese
Fotó: Máth Kristóf
A magyar animációs filmek aranykorát az ő neve is fémjelzi. Dolgozott Mézgáékon, Bubóékon, Pumuklin, életműve csúcsa, a macska-egér harcok csúcsa – a Macskafogó.
Amíg jöttünk a kerten át, a nagyapjáról mesélt, arról, hogy még a sakkfigurákat is maga készítette, faragta. Az alkotás családi örökség?
Nagyapám is, apám is ilyen volt, gyerekkoromban én is felszedtem minden második pincelépcső deszkáját, hogy hajót készítsek belőlük. Árbócot bele, szögekkel körbeverve, cukorspárgával kötélzetet, vitorlát. Apámnál, aki jogász volt és a Nemzeti Bankban dolgozott, nyugdíjazás után hágott tetőfokára ez a csinálhatnék. Akkor szerszámokat vett, gyalupadot, és még a horgászfelszereléseit is maga gyártotta. Nyáron Tihanyban mindig kérte a feleségemet: „Karolám, adjál valami feladatot!”. Megörököltem tőle a szerszámkészletét és a késztetést is. Egy ház körül mindig akad tennivaló.
Ha jól értem, szerencsére.
Pontosan. A szomszédom az osztálytársam volt, itt, Pomázon, tőle rengeteget tanultam. Még műkőlábazatot is csináltam, de úgy, hogy a műkövet is én készítettem sablonnal. Majd kint megmutatom. Vakolni is megtanultam. Mindig csodáltam a kőműveseket, ahogy egy gyors csuklómozdulattal vágják fel a fándliból maltert a falra, pont oda, ahová kell. Fándli – már ilyen szavakat is ismerek! A szomszédom ezt a mozdulatot is tanította. Eleinte nem oda csapódott az anyag, ahová kellett volna, de aztán sikerült. Egyre jobban megtanultam tisztelni a szakmunkát és a szakembert. Ehhez is kell kreativitás, mert mindig adódnak problémák, mindig van mit megoldani, kitalálni.
Sokan pihenésként végeznek ilyen munkákat, ön viszont többször elmondta, hogy a munkája inkább hobbi és örömforrás volt.
Nem azt kellett kipihennem, az biztos. Persze volt olyan, hogy szorított minket a határidő, és két napig bent aludva dolgoztunk, de nem ez volt jellemző. Mi munkaidőben is tudtunk focizni, teniszezni, udvarolni. A ház körüli tevékenység nekem nem pótcselekvés, hanem kreativitás. Egy filmen két évig dolgozunk, csak utána tudjuk lemérni, hogy sikerült-e. A kerítésdeszkát meg leszabom, meggyalulom, lecsiszolom, felrakom, lefestem, és már látom is.
Ebből a teniszezős, laza munkahelyi légkörből arra következtetek, hogy a Pannónia Filmstúdióban a vezetőség azt vallotta, érezzék jól magukat az alkotók, akkor teljesítenek jól.
Azért próbálkoztak ők… Emlékszem, volt jelenléti ív, be kellett írni, ki hánykor érkezett reggel. A feleségem is ott dolgozott, gyártásvezető volt, neki korábban bent kellett lennie, és beírt engem, meg még néhány embert. Később blokkolóórákat szereltek fel, de hogy, hogy nem, valakik érméket dugtak beléjük, és tönkrementek… Mert ezt így nem lehet. A lényeg, hogy a film készüljön el időre, és ha csúszik, ki lehet rúgni az embereket vagy megvonni valamit tőlük, de ne szóljanak bele, ki hogyan, milyen ütemben dolgozik. Viszonylag hamar kötetlen munkaidős lettem, attól kezdve már nem kérhettek számon, de arra is büszke vagyok, hogy soha nem csúsztam el egy filmmel sem.
Jó kis csapat volt ott: Dargay Attila, Jankovics Marcell, Nepp józsef, Macskássy Gyula…
…meg még mennyien. Kihúzók, kifestők, gyártók, és mindig voltak ott a szinkronstúdiónál új tekercsre váró színészek. Tolnay Klári, Domján Edit, Darvas Iván, Básti Lajos és a többiek…! Ment a sztorizás, a beszélgetés. Rendszeresen voltak a nagy keverőben táncos összejövetelek, rock and roll és twist, munka közben szójáték, szópóker, ebédszünetben rendes póker. Kunz Román volt akkor a főnökünk, a pókert először nagyon rossz néven vette. Hogy gondoljuk?! Aztán kérdezgette, hogy is megy ez… Majd megjelent egy filmesdobozzal, csörgött benne az aprópénz. Beszállt ő is, és ebéd után ment egy óra póker. Játék, játék, valósággal átnevettük azokat az éveket.
Feltűnő, hogy a kollégáiról mindig szeretettel és tisztelettel beszél. Ez biztosan nem véletlen, és őket is minősíti.
Nálam a tehetség mindent visz. Legyen az egy utánam jövő fiatal, ha tehetséges, én ott segítem, ahol tudom. Nekem zseniális kollégáim voltak. Nepp Józsi, Jankovics Marci, Dargay Attila. Utóbbival ugyan emberileg voltak konfliktusaim, na de hát zseni volt. Az ő stábjába kerültem először. És akik nem voltak esetleg a legeslegjobbak, azok között is annyi szerethető, kedves ember volt ám. Nem nehéz róluk jót mondani. Az akadémiai székfoglalómban ezt mondtam: mindent, amit tudok, Jankovics Marcelltől tanultam, és mindent, amit elértem, Nepp Józsefnek köszönhetek. Marci nem volt irigy, amit tudott, átadta, megmutatta, megtanította. Nála lettem kulcsrajzoló animátor, figyeltem, mit csinál, hány kockás nála a hullámzás például. A szakmát tőle lestem el. Nepp Dodinak az írás volt az erőssége, a fél Pannóniának ő írta a történetet.
Pedig elvileg ez másik képesség. Az ember azt képzeli, valaki kitalálja, hogy lesz egy Mézga család, egy másik megrajzolja. Ahogyan összedolgozik zene- és szövegíró.
A Mézga úgy kezdődött, hogy Matolcsy György, a Pannónia Filmstúdió animációs részlegének vezetője behívta Dodit, hogy „Jóskám, kellene egy televíziós sorozat, gondolkodj el rajta!”.
Ennyi?!
Ennyi. Ő hazament, elgondolkodott és megírta a szinopszist. Papa, mama, gyerekek, kutya, macska, házsártos szomszéd, tizenhárom rész. A figurákat is megrajzolta. A tévében rábólintottak, megrendelték, nekiültünk dolgozni. Egy ponton felmerült, hogy kell dialógíró. Jó, de ki legyen? Romhányi József lett, aki a Foxi Maxival és a Flintstonesszal már bebizonyította, hogy jobb szöveget ír az eredetinél. Epizódszereplők, figurák, hátterek – kialakult a csapat a Mézga köré. Dodit például a rendezés nem nagyon érdekelte, nem szeretett stábokkal foglalkozni, esetleges konfliktusokat kezelni. A rajzi gyártást átengedte nekem. Mi ketten annyira összekovácsolódtunk, annyira hasonló dolgokat szerettünk, hogy öröm volt a közös munka. A humor például! Közös szenvedélyünk volt Rejtő, felmerült, hogy a Piszkos Fredet vagy a Tizennégy karátos autót megcsináljuk filmen. Jankovics Marci briliáns figurákat tervezett hozzá.
Én azt hittem, Rejtő megfilmesíthetetlen.
Mi is erre jutottunk, ezért is hagytuk abba. Egy darabig áltattuk magunkat, hogy a szituációs humort át lehet ültetni filmre, de akkor készült el két játékfilm Rejtő-könyvekből, és láttuk, hogy nemigen lehet.
Ezután jött a Doktor Bubó…, illetve tudom, hogy nem ez volt a címe, hanem…
Mondja így nyugodtan, mindenki így emlegeti.
Ezek egyike sem gyerekeknek szól. Emlékszem, a szüleim velünk együtt várták, nézték, és biztosan többet értettek belőle, a humorából, mint a nővérem és én.
Családi filmeknek mondjuk ezeket. A Pumukli kalandjai sem kifejezetten gyerekfilm, én azt is nagyon szerettem, pedig az a legkevésbé saját kreáció. Mégis a kedvemre való, szeretem a kis figurát, amit mi rajzoltunk, és a film légköre, hangulata is meleg, családias. Olyasmi, mint amikor a nagymamám az ágyam szélére ült és álomba mesélt. A főszereplő, aki Éder mestert játszotta, az életben is olyan ember volt, kedves és jó. Úgyhogy az a tizenöt éves együttműködés a bajor televízióval ugyancsak jó korszak volt, arról nem is beszélve, hogy állandó kilépőm volt az országból, bármikor mehettem Nyugat-Németországba. Remek munka volt sok lehetőséggel.
És nagy szabadsággal.
Az egész rajzfilmes létünk ilyen volt. És ellentétben Jankovics Marcival, én a produkciós szüneteknek is tudtam örülni. Benne volt egy késztetés, hogy állandóan alkosson, minden napjának, órájának haszna és értelme legyen. Nem messze laktak a Pannóniától, gyalog járt be, de még útközben is olvasott. Egy ilyen emberről nem lehet nem szuperlatívuszokban beszélni. Nepp Dodi is zseniális volt, de másképpen. A haláláig barátok maradtunk, majd átöröklődött ez a barátság a feleségére. Amikor elkezdődött a tévében a Virtuózok, még Dodival hívtuk egymást, hogy látod ezt?! Zokogok! Valami csoda ez a Boros Misi, meg a többiek…! Miután Dodi elment, a feleségével, Magdival telefonáltunk egymásnak ilyenkor. Sajnos már ő sincs köztünk. Ez a legborzasztóbb amúgy. Hogy olyan sokan elmentek már közülünk.
Együtt dolgoztak az ön életművének koronagyémántján, a Macskafogón is. Olvastam, hogy a filmigazgatóság visszadobta az ötletet, így egy kanadai befektető révén valósulhatott meg. De ennek köszönhetően teljesen szabadon gondolkodhattak, ugye?
Ez nem megrendelésre született, ezt jókedvében írta Dodi. Tudta, mit szeretek, mert azt szerette ő is. A Macskafogót akkor írta, amikor rám került a sor, hogy én is elkészíthetem a magam filmjét. Mi mindig beálltunk egymás mögé, például előtte Jankovics Marci János vitézén dolgoztunk mindannyian. Egy jazzlemez kapcsán született a macskás téma. Arra jutottunk, hogy a kutya-macska-egér témával le lehet fedni sok mindent, így eköré íródott a történet.
Én azt gondoltam, hogy az egész úgy kezdődött, hogy ön macskákat akart rajzolni.
Nem így kezdődik egy film. Ő hozta a történetet, de olyat, amire én rá tudtam csatlakozni. Felkaptam a fonalat, és vittem. Természetesen ilyenkor a történet alakulhat aszerint, hogy én mit szeretnék, milyen vizuális ötletem van hozzá.
Döbbentem olvastam, hogy a kritikák nem fogadták jól a filmet. Mából visszanézve, ez majdnem hihetetlen.
Volt köztük durván leteremtő is, de amint látszott, hogy a nézők imádják, az ilyen hangok elhallgattak, sőt egy idő után ugyanazon kritikusok már azt írták: csodálatos, klasszikus és így tovább.
Nincs mese, ilyen esetben használjuk a kultikus szót. Egy egyetemi tanár ismerősöm mondta, hogy generációkon átívelő film, mert ha előadás közben azt mondja, Safranek, Safranek…, a hallgatók nevetnek.
Ilyenkor mintha hájjal kenegetnének, és nem győzök csodálkozni. Szokták kérdezni, tudtuk-e, hogy ekkora siker lesz. Tudta a fene. A sikert lehet vágyni, de garantálni nem. Túl sok minden kell hozzá. Lehetőség, fogadókészség, jó csillagzat, mit tudom én, mi még. Mielőtt ideért volna, megint hívtak, hogy menjek el egy vetítésre, három hete is hívtak egy iskolába, és mikor megérkeztem, annyian voltak, hogy azt hittem, valami érettségi esemény van. Kiderült, hogy nem, engem vártak ennyien. Nap mint nap leesik az állam ezektől, és örülök neki.
A számítógép megjelenése nagyon átalakította az animációs filmek világát?
Eleinte ellene voltunk, hogy megfojtja a lelkét, a szellemét. De ma már nem lehet nélküle dolgozni. Meg kellett tanulni élni vele, most már itt tartunk. Az a jó, amikor anyanyelvvé válik, már nem cél, hanem eszköz, és olyan természetességgel használják, mint mi a ceruzát, a zsírceruzát. A Macskafogó első részében is lehetett már halvány nyomát felfedezni, Gémes Jóska volt autodidakta számítógépes programozónk, ő modellezte meg a filmben a tengeralattjárót. A Macskafogó 2-ben már olyan tizenöt-húsz százalékban volt számítógépes animáció. Egy néző meg is írta nekem a film után, hogy a gépkutya, ami maga a macskafogó, rosszul lépked. Nem a megfelelő sorrendben emeli a lábait. Vagyis a számítógép is tud hibázni…
Azért ez egy igen éles szemű néző lehetett.
Így van, mert nekem nem tűnt fel. Ezzel együtt a számítógép nagy segítség, és ma már bravúrosan élnek vele. A Macskafogó 2-nél már úgy dolgoztunk, hogy elmondtam, mit akarok, és hozzátettem, hogy ti tudjátok, hogyan lehet ezt megcsinálni. Azelőtt nem kértem olyat egy animátortól vagy hátterestől, amit én ne tudtam volna megcsinálni, vagy megmondani, hogyan kell. A fiatal kollégák jöttek ide ki hozzám, és tanítottak a Photoshopra. Mondták, én meg írtam, hogy bal klikkel ide. Ez már egy másik generáció, más eszközeik vannak.
A Macskafogó második része már bőven a rendszerváltás után készült.
Akkor már nem gyártásvezetők voltak, hanem producerek, és olyan filmterveket kerestek, amelyek megnyitják a befektetők bukszáját. A Vuk és a Macskafogó ilyen volt. Addig hiába kérdezték, mi mindig azt mondtuk, nem, nem folytatjuk. Annak, hogy végül igent mondtunk, van még egy fontos oka. A kereskedelmi televíziózás beindulásakor senki sem akart pénzt adni olyan filmre, ami két év alatt készül el, utána térül meg, inkább külföldi sorozatokat vettek olcsón. Úgy tűnt, elmennek a kollégák külföldre, bérmunkába, és dolgoznak úgy, hogy a nevüket sem írják ki. Össze kellene rántani még egyszer a csapatot, a szakmánkat, magyar rendezőt, magyar forgatókönyvet és magyar színészt, gondoltuk. De sajnos elkéstünk vele. Volt olyan kolléga, aki már nem jött vissza a nyugdíjból, a másik a biztos állását nem hagyta ott.
Vagyis nem lehetett másodszor ugyanabba a folyóba lépni.
Nem lehetett.
Megtaláltam a lányait a Facebookon, és az egyikük azt írta, amikor ön átvette a Kossuth-díjat, hogy ha emberségből is lehetne díjat osztani, ő jelölné az édesapját. Ilyen jó apa volt?
A családi életünkben a feleségemen alapult minden. Ő keltette őket, reggelit, tízórait készített, munka után főzött, övé volt a gond. Nekem csak az öröm jutott, az, hogy dobálhattam őket a Balatonba. Ezzel én teljesen tisztában vagyok. A sportot mindketten fontosnak tartottuk, a feleségem kosárlabdázott, a lányokat is a sport felé tereltük. A nejem, Karola a lovaglást is megpróbálta a kedvemért, de amikor a futószárazás utáni első iskolai foglalkozáskor háromszor leesett a nyeregből, szépen odaadta a kantárt az oktatónak, hogy tessék, itt a ló.
Ön viszont a mai napig lovagol. Meg is lepődtem, amikor először hívtam, és mondta, hogy lovaglásból jön. Mert ez az interjú a nyolcvanadik születésnapjára készül…
Ez is apámtól jön, aki lovas tüzérként ment a háborúba. Van két lovam, őket járatni kell. Mondhatom, hogy végre, mert ha összeszámolnám, mennyit fizettem ki a családi lovaglásokért…! Szeretem, pedig már nem megy úgy, mint régen, és nem lenne jó leesni az én koromban. Teniszezni már nem tudok két sérülés miatt, és a gerincem miatt az orvos, aki műtött, azt mondta, ne lovagoljak. De én addig mentem, míg nem találtam egy olyan ortopéd sebészt, aki azt mondta, lovagolhatok, a mozgás csak jót tesz. Na, ő az én emberem, gondoltam, és azóta, ha bárki kérdezi, azt felelem: az orvos javasolta. Nepp Dodival ez volt az egyetlen különbség köztünk. Én sportrajongó voltam, ő viszont Churchillt idézte: „No sport.”
Állítólag Churchill nem is mondott ilyet.
Mindegy is. Lehet idézni, ez a lényeg.
Diákcsínyek, robbanó szemétkosár, legendás tanáregyéniségek. Egykori diákok visszaemlékezéseit gyűjtötte össze az ELTE gyakorló gimnáziuma.
A Falusi és Agroturizmus Országos Szövetsége (FATOSZ) rekordszámú jelentkezők közül választotta ki a nyerteseket, az ünnepélyes díjátadót a Szövetség jubileumi konferenciáján tartották október 3-án.
„Az ember vándor, de nem magányosan vándorol. Együtt megyünk az úton” – Kozma Imre örökségének továbbvitele közös feladatunk.
A Magyar Máltai Szeretetszolgálat alapító elnöke, valamit a Betegápoló Irgalmasrend korábbi magyarországi vezetője 84 éves volt.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
