Budapestről és csak érintőlegesen borközelből került Benesch Antal a Veszprémi Érseki Pincészet élére, ahol főborászként két vágya is teljesült: az alkotás örömével együtt a folyamatos megújulást előidéző izgalmat is megtapasztalhatja. „Szüleim vendéglátósként tevékenykedtek, méghozzá olyan neves helyeken, mint a Lido, a Százéves vagy a Corso étterem. Sőt, édesanyám a parlament séfjeként is dolgozott, és tanított egy ideig a Taverna szakképző iskolában. Mivel rengeteg időt töltöttem velük, akarva-akaratlanul is beszippantott ez a világ, így a gimnázium után rögtön szakács-cukrász képzésre jelentkeztem” – meséli Antal. Hamar kiderült, nemcsak a munkabírást, de az érzelmi kötődést is örökölte a szülőktől: „Egészen pici korom óta azt hallottam, hogy a vendéget minden egyes alkalommal el kell varázsolni, méghozzá az első perctől kezdve. Később értettem meg, arra a megmagyarázhatatlan érzésre gondolnak, amikor kikukucskálsz a konyhaablakból, és láthatod az első reakciókat. Nagyon megszerettem ezt a pillanatot.”
Csupán ma már a konyhán kívül, a szőlőben, a borkóstolókon és a versenyeken éli át ugyanezt. De vajon miért hagy el valaki egy folyamatos örömforrást is jelentő életpályát és választ kevésbé kiszámítható utat? Benesch Antal például a szakmai kíváncsiság miatt: a vendéglátósképzés után Oxfordba ment nyelvet tanulni, majd hazatérve úgy érezte, addigi tapasztalataihoz diplomát is szeretne szerezni. „Mivel a bor közel áll a vendéglátáshoz és a családunk szokásaihoz is – minden születésnapra egy abban az évben készült aszút ajándékozunk –, könnyű lépésnek tűnt, hogy errefelé induljak. Egyáltalán nem gondoltam, hogy borász leszek, noha testközelből figyeltem, amikor Gere Attila vagy Bock Józsi bácsi borai bekerültek anyuékhoz az éttermekbe, és ahogyan Tálas Attila elindította a Bortársaságot.” Az ismert közeg aztán az egyetemnek köszönhetően egyre izgalmasabbá vált, Antal gyakorlati helyszíne pedig szinte sorsszerűen az ország akkor egyetlen egyházi pincészete lett.