Szöveg: Meszleny Zita
Fotó: Földházi Árpád
Nagyapja volt Veszprém első villanyszerelője, ez adta a szikrát Gombor Józsefnek ahhoz, hogy a családi hagyomány folytatása mellett egy nyolcezer darabos villamossági gyűjteményt hozzon létre.
„A villamosság évszázada” – áll a Veszprém dimbes-dombos utcájában két ház közé beékelődő apró épület homlokzatán. A múzeumhoz kívülről legkevésbé sem hasonlító bódéból nem néznénk ki, hogy az ország talán legnagyobb villamossági gyűjteményét rejti. Miután azonban bent a nyolcvannyolc éves Gombor József, mondandóját alátámasztandó, súlyos, dokumentumokkal teli mappákat sorakoztatva elénk belefog történetébe, kétségünk sem marad afelől: itt minden elektromossággal kapcsolatos titokra fény derül.
A villamosság iránti szenvedélyt Gombor József azonos nevű, 1881-ben Keszthelyen született nagyapjától örökölte – tudjuk meg rögtön. Az új idők új szelei a századfordulón csapták meg a Festetics grófot szolgáló ifjú kertészt. Mikor a villany még csupán az ország egy-egy kitüntetett pontján pislákolt, őt már lázban tartotta a technológiai forradalom. Elmesélte a grófnak, hogy olvasott a villamosságról, és még többet szeretne róla tudni, az pedig felkarolta és Pesten beiskoláztatta a tehetséges fiút.
A kertészből lett villamossági szakember tanulmányait befejezve Veszprémben talált magának feleséget és otthont, tudását azonban kezdetben nem tudta kamatoztatni, a királynék városában ugyanis ekkor még nem volt áram. Mikor aztán 1908-ban végre felkapcsolódott a helyi villanytelep első lámpája, rögtön állást kapott ott, hiszen ő volt az egyetlen, akinek a hozzáértését papír is igazolta.
„Ízig-vérig parasztember volt, pipával a kezében, s mint ilyen, állandóan gondolkodott, spekulált. Úgy döntött, nem elégszik meg a telepi munkával, inkább kiváltja a kisipari engedélyt. A veszprémi püspök 1912-ben összeíratta, mely foglalkozásokat hányan űzik a városban. Ebből látszik, hogy száztíz éve kocsmárosból, szabóból egy tucat, villanyszerelőből egyetlenegy volt itt, ő” – büszkélkedik a múzeumtulajdonos, és gyorsan ki is hajtogatja a szóban forgó dokumentumot.
A város első villanyszerelője aztán maga mellé vette a fiát is, akit nem meglepő módon szintén Józsefnek hívtak. „Természetes volt, hogy így tesz, hiszen a ritka, megbecsült mesterség sok mindentől megóvta a családot. Mikor például bejöttek az oroszok, és fékevesztetten ünnepelték az úgynevezett felszabadítást, de elromlott a rádiójuk, ezért hirtelen félbeszakadt a mulatság, rögtön nagyapámékat hívták. Ők hamar dalra bírták az eszközt, hálából pedig olyan papírt kaptak, amely mentesítette őket a katonaságtól, így egyiküknek sem kellett bevonulnia.”
Az idős szakember megjegyzi, hogy magától értetődően vitte tovább nagyapja és apja mesterségét. „Mikor kisgyerekként megkaptam az első zseblámpámat, a dunyha alatt játszva elvarázsolt, ahogy a kezemet átvilágítja a fény, és kirajzolódnak a benne futó erek – emlékszik vissza a legkorábbi, elektromossággal kapcsolatos élményére. – Aztán tízévesen már apám vitt magával mindenhova. Adogattam a szerszámokat, kevertem a gipszet. Mi, Gomborok lettünk a fény hordozói.”
A belváros házai, a vár épületei, a templomok, a kórházak, az iskolák és a múzeumok – szinte nincs olyan 1900 előtti épület Veszprémben, ahova nem a Gombor família valamelyik tagja vezette be az áramot és kapcsolta fel először a villanyt. „A belvárosban állt a műhelyünk, onnan jártunk címről címre. Régen nem voltak konnektorok és hasonlók. A tisztaszobában függő lámpa jelentette a világítást a lakásokban. Egy bérház villamosításával egy nap alatt végeztünk is. A fény körül forgott az életünk. Világosságot vittünk az embereknek. Cserébe rengeteg kalandban volt részünk. Nemhiába a miénk a legszebb szakma” – nosztalgiázik József, majd néhány élményt mosolyogva fel is idéz.
Megesett például, hogy egy alföldi munkáját pénz helyett egy megtermett birkával fizették ki. A villanyszerelő jobb híján a Trabantja tetejére kötötte az állatot. A hosszú út során azonban pihenőt szeretett volna tartani, s betért egy fővárosi kávézóba. „Ahogy ott ültem, hirtelen beállított egy rendőr, és szigorú arccal kérdezte, kié a birka. Félve tettem fel a kezem, ő pedig rám parancsolt, hogy azonnal induljak tovább, mert a bámészkodó tömeg, ami a különös látványosság köré gyűlt, megállította a forgalmat.” Máskor egy hivatalban dolgoztak, ahol épp buli volt. „A csinos hölgyek szépen felöltözve, körömcipőben járkáltak, az urak pedig tálcákon vitték a jó illatú, friss húsokat. A társam kérlelt: tegyünk valamit, mert ő nem akarja csupán nézni, amint mások szórakoznak. Úgy döntöttünk, lekapcsoljuk az áramot. Hirtelen sötét lett, elhallgatott a zene, a hölgyek pedig siránkozva jöttek oda hozzánk, kérleltek, hogy tegyünk valamit. Végül beadtuk a derekunkat, és megígértük, megnézzük, mit tehetünk, majd visszakapcsoltuk a feszültséget. Olyan hálásak voltak, hogy rögtön meghívtak a mulatságra. Egész este etettek, itattak, táncoltattak” – eleveníti fel a fiatalkori csínyt.
Volt más előnye is a villanyszerelő-mesterségnek. „Minden lakásba bemehettünk. Láttuk a konyhákat, tudtuk, hol rendes a cseléd, hol rendetlen. Bejárásunk volt a hálókba, a könyvtárszobákba, az étkezőkbe. Láttuk a festményeket, a porcelánokat, a könyveket. Megismerhettük, hogyan élnek a módos emberek. Szívtuk magunkba a kultúrát. Minden belénk ivódott, de arról, amit láttunk, senkinek nem beszélhettünk. Ez hozzátartozott a szakmához.”
Talán épp ez a tapasztalat motiválta a villanyszerelőt arra, hogy ne csak megismerje, de az utókornak is megőrizze mestersége titkait. Mikor 1985-ben átköltözött a családi műhely a belvárosból a mostani apró üzletbe, tudatosan kezdte rendszerezni felmenői iratait és tárgyait. „Nem volt nehéz dolgom, mert az én koromban egy rozsdás szeget sem volt szabad eldobni. Kiegyenesítettük, mert tudtuk, hogy egyszer kelleni fog. Ha tíz év múlva, akkor tíz év múlva” – magyarázza, majd feláll, kék köpenyét lesimítja, és bevezet minket a ház mögött húzódó pincéjébe, ahol az évtizedek alatt összegyűjtött tárgyait tartja.
A látványra, ami ott fogad, nem lehet felkészülni. Vasalók, telefonok, karácsonyi égősorok, csengők, lámpák, konnektorok, hosszabbítók, villanykapcsolók, porszívók, kávéfőzők, vezetékek tárháza a pince. „Minden régi dolgot gyűjtök, ami a villannyal kapcsolatos. Azt szoktam, mondani: mindegy, mi a tárgy, csak rázzon” – nevet, ahogy büszkén végignéz a nyolcezer darabos gyűjteményén.
Az elképesztő kollekció olyan, mint egy időutazás – vetjük fel Józsefnek, miután végigjárjuk a különféle eszközök evolúcióját bemutató tárlatot. Egyetértően válaszol. „Száz év alatt annyit fejlődött a villany, mintha ezer telt volna el. Ott kezdtük, hogy elég volt lakásonként egy lámpa, ma pedig már csipekről beszélgetünk, és tudjuk, hogy ha egy napra lekapcsolnák az áramot az országban, összeomlana a gazdaság. Nincs még egy szakma, ami annyira befolyásolná az életünket, annyi lehetőséget hordozna és akkora változást hozott volna, mint az elektromosság – gondolkodik el, majd kis szünet után így folytatja: – Remélem, hogy ennek a történetnek az elmesélésével az országom, a városom múltját is bemutathatom, sőt, a villany által talán a családomat is beírhatom a történelembe.”
A szerző örökösei lehetővé tették, hogy a költő és író, valamint a feleségének, Szécsi Margit költőnek a hagyatékának nagy részét a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ – Petőfi Irodalmi Múzeumban őrizzék.
Az albumon a hagyományos görög népzenei átdolgozások mellett saját szerzemények is szerepelnek az együttes jellegzetes hangzásvilágában előadva.
Az alapítvány súlyos betegségben szenvedőknek kíván segíteni, miközben az idén elhunyt színésznő emlékét is ápolják.
Hová fordulhatunk és milyen információkat kell megadnunk, ha katonaőseink történetét szeretnénk kutatni? Többek között erre is válaszolt Számvéber Norbert történész a honvedelem.hu oldalán.
Így készül az intézmény az október 23-i nemzeti ünnepre.
Amikor meglátogat egy webhelyet az tárolhat vagy lekérhet információkat a böngészőben, főként sütik formájában. Itt beállíthatja személyes cookie szolgáltatásokat.
